Március 15. Brazíliában

Igazából március 15-én özönvíz volt Curitibában, de annyira, hogy a belvárosban teljesen leállt a közlekedés, mert se az autók, se a buszok nem tudtak mozdulni az utcára zúduló vízmennyiségtől. A barátaim, akik az egyetemen ragadtak, kénytelenek voltak térdig vízben gázolva hazagyalogolni. Szerencsére nekem szerdán nincs órám, úgyhogy itthon voltam végig, és csak a hírekből értesültem a várost uraló káoszról. De most nem erről akartam írni. Hanem a március 15-ét követő hétvégéről, ugyanis (részben a kutatásom miatt) újra São Pauloba látogattam.

Péntek reggel Paulinho bedobálta a táskáimat az új autójába (amit két hete vett, és rettentő büszke rá), majd odakiáltott nekem, hogy „Csukd be az ajtót!” (magyarul), és én is beülhettem. Nagyjából három utca távolságából aztán vissza kellett fordulni, mert elromlott a GPS, de végül nem túl nagy késéssel sikerült elindulni. Én egyből beájultam, miután kiértünk Curitibából, az egyik barátom szülinapját ünnepeltem előző este. Másnap volt. A hatórás utat szépen végig is aludtam, csak a megállóknál ébredtem fel, de szerintem Paulinhot nem nagyon zavarta a dolog, mert nem szeret az autópályán beszélgetni, sőt még zenét se hallgat, nagyon odafigyel a vezetésre – rengeteg baleset van a brazil autópályákon, úgyhogy kell is. Így, mire délután 4-5 fele São Pauloba érkeztünk, én teljesen újjászülettem és majd’ kicsattantam az energiától, a brazil pótapám viszont totál leamortizálódott és kikészült a 6 órás vezetéstől, és azt hiszem, este 8-kor már aludt is. A barátnőjéhez, Vileuzahoz mentünk, ő sörrel és vacsorával várt minket. Igazából én sem bántam a korai lefekvést, akármennyit tudok aludni, ha van rá lehetőségem.

Szombat reggel megint csak korán kellett kelni, mert Paulinho árut szállított egy (brazil viszonylatban) közeli városrészbe, mi pedig elkísértük. Vileuza azért, hogy több időt töltsenek együtt, én meg, azért mert nem volt más választásom. A barátaim (Aaron, João és Renato) ugyanis mind elutaztak ezen a hétvégén, hiába akartam őket meglátogatni – vagy csak a nyári szünet alatt annyira a nyakukra jártam, hogy ezt hazudták most. 

Szóval a szombat délelőttöt igazából teljes egészében a kocsiban töltöttem, de városnézésnek fogtam fel. Mondjuk, nem volt túl felemelő, egy iszonyatosan szegény városrészbe mentünk ugyanis, és volt szerencsém életemben először igazi patkányt látni, ahogy egy csatornaként funkcionáló patakocska mellett futkos. Eléggé örültem, mikor visszatértünk a belvárosba. 

A magyar étteremben ebédeltünk, mert Paulinhonak meg akartam mutatni, de szerencsétlen addigra már olyan fáradt volt megint, hogy amilyen gyorsan tudta, befalta a borjúpörköltet, aztán követelte, hogy menjünk haza. Azért jó volt, szeretem a helynek a hangulatát, és az étel is nagyon finom. Ebéd után még elszaladtunk vásárolni, aztán hazamentünk, mert kezdődik a foci. Úgyhogy délután Paulinho és Vileuza meccset néztek, én mellettük tanultam, családi idill volt.

Vasárnap egy kicsit elaludtunk, úgyhogy reggel nagy rohanás volt. A magyar közösség ugyanis március 15-i ünnepséget szervezett, oda igyekeztünk. Végül nem késtünk sokat, a nyitóbeszéd vége felé estünk be – persze nem észrevétlenül, mert csak a színpad előtt tudtunk diszkréten elvonulni, hogy szabad helyet találjunk. Rengetegen voltak, a konzulátus későbbi információi szerint közel 350-en. A műsor amúgy érdekes volt, nekem nagyon tetszett. A helyettes államtitkár beszéde után fellépett a két néptánccsoport, aztán egy Szovjetunióban született, de magyar leszármazott zongoraművész játszott, végül pedig a cserkészcsoport, a São Paulo egyetemének magyar kurzusa és a néptáncosok adtak elő együtt egy március 15-höz kötődő kisebb műsort, elénekelték a Nemzeti Dalt. Az ünnepség végén elénekeltük együtt a Himnuszt (ilyen hangos magyar himnuszt még életemben nem hallottam sehol), aztán volt egy fogadás egy másik teremben. Egy gyors beszélgetésre volt csak időm az egyik ismerősömmel, aztán indultunk haza, mert Paulinho nagyon unta magát már. 

Sajnos nem haza mentünk egyből, hanem egy plázába, mert a drága nagybátyám nem bír ki úgy egy hétvégét szerintem, hogy ne menjen el legalább egy plázába, még akkor is, ha az történetesen tök üres, mert minden bolt zárva van – mint ahogy vasárnap délben az lenni szokott. Végül három üres pláza bejárása után végre hazamehettünk ebédelni. Vileuza isteni finom ebédet dobott össze, aztán ők tévét néztek, én tanultam, szokásos felosztás. 

Este elkészítettem életem első császármorzsáját, mert Paulinho és Tamás hónapok óta mondogatják, hogy smarnit akarnak enni. Nekem pár hétbe beletelt, amíg leesett, hogy mi az, aztán mikor találtam receptet rögtön megígértem, hogy csinálok nekik. Paulinho azóta ezzel csesztet, mióta beültünk a kocsiba pénteken. Úgyhogy vasárnap estére már nem bírtam tovább hallgatni a könyörgését, megcsináltam inkább. Ízlett neki, de természetesen megkaptam, hogy „ez nem olyan, mint amit anya csinált”. Aztán Katival sikerült megfejteni, hogy mit csináltam máshogy, legközelebb talán sikerül hasonlót alkotni, mint ahogy a Magdi csinálta. Aztán időben lefeküdtünk, hogy hétfőn korán indulhassunk.

Most egész úton olvastam, az egyetemre, de még így sem sikerült mindennel végeznem sajnos. Délután 2 fele már Curitibában voltunk, Edith itthon várt.

Back to school

Már három-négy hete elkezdődött az egyetem, de ez egy annyira erős rajt volt, hogy egy percem sem volt írni. Most megpróbálom összeszedni, hogy mi történt márciusban, a brazil életemben.

Először is, felvettem az óráimat, ebben a félévben is négy tantárgyam van, mindegyik négy órás. Sok választásom amúgy nem volt, mert az antropológia órák általában ütköztek és amúgy sem volt sok belőlük, mivel ez egy társadalomtudomány-szak alapból. Szerencsére, most tudtam úgy szervezni az órarendemet, hogy hétfőn és kedden délelőtt és csütörtökön egész nap kell bent lennem, szóval szerdán és pénteken egyáltalán nincs órám. Viszont, a csütörtöki napok végére általában annyira elfáradok és elveszítem minden életkedvemet, hogy nem is lehet hozzám szólni – reggel 8-tól este 6-ig bent vagyok az egyetemen. Persze tudom, hogy van olyan, akinek ez mindennapos és gimiben én is nagyjából ezt csináltam, de most nem bírom.

Amúgy az óráim vegyesek. A hétfői nagyon unalmas, mert „etnográfiai gyakorlat”, ami kb. ilyen „bevezetés az antropológiába”-szerű, azaz nagyon alapokat veszünk, amiket én már kívülről fújok. A keddi órámat imádom. „Brazil sokszínűség” a címe, és olvasunk indiánokról, afro-brazilokról, gyarmatosításról, az LMBTQ közösségről, és még sorolhatnám. Zseniális, mert nagyon segít megérteni ezt a borzalmasan összetett társadalmat, ami a braziloké. A csütörtök délelőtti órám egy nagyon praktikus, szakdolgozatmódszertan-óra, ahol nagyon sok gyakorlati segítséget kapok a kutatásomhoz. Egyedül a követelménnyel van bajom, ugyanis ez a tanárnő szeret hétről hétre 50-100 oldalt feladni, és néhány nap alatt 4-10 oldalas beadandókat követelni. De eddig megoldottam. A csütörtök délutáni órámra szintén sokat kell olvasni (múlt hétre két 150 oldalas könyv volt – mission impossible), „Antropológia és memória” a címe, ami amúgy szintén nagy segítség a kutatásomhoz, elméleti szempontból.

Összességében szeretek most is bejárni az egyetemre, mert nagyon sokat tanulok, és nagyon érdekes dolgokat. Persze, néha összeroppanok a súly alatt, pont a hét elején volt 2-3 nap, mikor annyitól sírva fakadtam, hogy ránéztem egy tanulmányra (75 oldal volt, másnapra). De persze már megtanultam, hogy a sírástól nem oldódik meg semmi, úgyhogy fogtam magam és… elmentem spinningre. Nem mintha attól megoldódnának a problémáim, de a sport elég jó menekülés, ha nem tudsz mit kezdeni egy helyzettel. Tekerés közben átgondoltam a dolgaimat, tomboltam, erőt merítettem, aztán hazajöttem és elolvastam a tanulmányt. Általában sikerül felülemelkednem a nehézségeimen egyedül, ha valamit, akkor ezt megtanultam 4 külföldön töltött év alatt.  

Szóval így telnek most a napjaim. A kutatásommal is próbálkozom, amúgy az itteni magyar közösségről fogom írni a szakdolgozatomat május-júniusban. Már nagyon sok információt összegyűjtöttem, csak rendeznem kell őket és aztán majd valahogy leírni. De emiatt különösebben nem izgulok (még).

Azért szociális életet is élek, továbbra is rengeteg barátom van. Most kicsit visszaszorítottam a bulik számát, mert különben egy élőhalottá válnék (két hétig volt, hogy másnaposan jártam be a csütörtöki óráimra, de hamar felhagytam vele). Hétvégén azért igyekszem megoldani, hogy lássam a többieket. A barátaim 99%-a másik kampuszra és másik szakra jár, ezért igazából csak hétvégén tudok velük találkozni. Sajnos az egyetemen most nincs túl sok barátom, akikkel első félévben összenőttem most más órákra járnak, én pedig nem vagyok túl barátkozós-módban most. Azt szoktam gondolni, van elég barátom, néha még sok is – de tényleg. 

Francois egy biztos pont az életemben, vele általában hetente összefutunk, én hívom kocsmázni és különböző bulikba, ő pedig szól, ha kulturális eseményekre megy, múltkor például egy filozófiai beszélgetésen voltam vele – amiből egy kukkot se értettem. A még biztosabb pont az életemben Junior, ő a világ legédesebb pasija, már fel is ajánlotta, hogy feleségül vesz, én pedig naponta szerelmet vallok neki (általában az ő kérésére). Kár, hogy a fiúkat szereti. Majdnem minden nap vele ebédelek amúgy, néha jön velem bulizni, és akkor együtt pasizunk. Vannak új barátaim, mondjuk Anderson, king of the Congo, egy kongói srác, akinek annyira abszurd szövege van, hogy engem rendkívül szórakoztat – múltkor például Putyinról áradozott egy estén keresztül, amin mindenki kiakadt, én meg szétröhögtem magam. Brazilokkal is jóban lettem, és jöttek franciák is, akik nagyon helyesek. Ezen kívül ott vannak még az olaszok, csomó dél-amerikai, van egy egész csapat az USA-ból is. Ez a legszűkebb baráti köröm most.

Azt hiszem, ezek voltak a lényeges dolgok, amik mostanában történtek. Hamarosan megpróbálok rendszeresen jelentkezni az írásokkal, mert nemsokára megyek haza (kevesebb, mint 80 nap!!!!) és még annyi mindenről akartam mesélni. Teljesen elvarázsolt ez az ország.