Március 15. Brazíliában

Igazából március 15-én özönvíz volt Curitibában, de annyira, hogy a belvárosban teljesen leállt a közlekedés, mert se az autók, se a buszok nem tudtak mozdulni az utcára zúduló vízmennyiségtől. A barátaim, akik az egyetemen ragadtak, kénytelenek voltak térdig vízben gázolva hazagyalogolni. Szerencsére nekem szerdán nincs órám, úgyhogy itthon voltam végig, és csak a hírekből értesültem a várost uraló káoszról. De most nem erről akartam írni. Hanem a március 15-ét követő hétvégéről, ugyanis (részben a kutatásom miatt) újra São Pauloba látogattam.

Péntek reggel Paulinho bedobálta a táskáimat az új autójába (amit két hete vett, és rettentő büszke rá), majd odakiáltott nekem, hogy „Csukd be az ajtót!” (magyarul), és én is beülhettem. Nagyjából három utca távolságából aztán vissza kellett fordulni, mert elromlott a GPS, de végül nem túl nagy késéssel sikerült elindulni. Én egyből beájultam, miután kiértünk Curitibából, az egyik barátom szülinapját ünnepeltem előző este. Másnap volt. A hatórás utat szépen végig is aludtam, csak a megállóknál ébredtem fel, de szerintem Paulinhot nem nagyon zavarta a dolog, mert nem szeret az autópályán beszélgetni, sőt még zenét se hallgat, nagyon odafigyel a vezetésre – rengeteg baleset van a brazil autópályákon, úgyhogy kell is. Így, mire délután 4-5 fele São Pauloba érkeztünk, én teljesen újjászülettem és majd’ kicsattantam az energiától, a brazil pótapám viszont totál leamortizálódott és kikészült a 6 órás vezetéstől, és azt hiszem, este 8-kor már aludt is. A barátnőjéhez, Vileuzahoz mentünk, ő sörrel és vacsorával várt minket. Igazából én sem bántam a korai lefekvést, akármennyit tudok aludni, ha van rá lehetőségem.

Szombat reggel megint csak korán kellett kelni, mert Paulinho árut szállított egy (brazil viszonylatban) közeli városrészbe, mi pedig elkísértük. Vileuza azért, hogy több időt töltsenek együtt, én meg, azért mert nem volt más választásom. A barátaim (Aaron, João és Renato) ugyanis mind elutaztak ezen a hétvégén, hiába akartam őket meglátogatni – vagy csak a nyári szünet alatt annyira a nyakukra jártam, hogy ezt hazudták most. 

Szóval a szombat délelőttöt igazából teljes egészében a kocsiban töltöttem, de városnézésnek fogtam fel. Mondjuk, nem volt túl felemelő, egy iszonyatosan szegény városrészbe mentünk ugyanis, és volt szerencsém életemben először igazi patkányt látni, ahogy egy csatornaként funkcionáló patakocska mellett futkos. Eléggé örültem, mikor visszatértünk a belvárosba. 

A magyar étteremben ebédeltünk, mert Paulinhonak meg akartam mutatni, de szerencsétlen addigra már olyan fáradt volt megint, hogy amilyen gyorsan tudta, befalta a borjúpörköltet, aztán követelte, hogy menjünk haza. Azért jó volt, szeretem a helynek a hangulatát, és az étel is nagyon finom. Ebéd után még elszaladtunk vásárolni, aztán hazamentünk, mert kezdődik a foci. Úgyhogy délután Paulinho és Vileuza meccset néztek, én mellettük tanultam, családi idill volt.

Vasárnap egy kicsit elaludtunk, úgyhogy reggel nagy rohanás volt. A magyar közösség ugyanis március 15-i ünnepséget szervezett, oda igyekeztünk. Végül nem késtünk sokat, a nyitóbeszéd vége felé estünk be – persze nem észrevétlenül, mert csak a színpad előtt tudtunk diszkréten elvonulni, hogy szabad helyet találjunk. Rengetegen voltak, a konzulátus későbbi információi szerint közel 350-en. A műsor amúgy érdekes volt, nekem nagyon tetszett. A helyettes államtitkár beszéde után fellépett a két néptánccsoport, aztán egy Szovjetunióban született, de magyar leszármazott zongoraművész játszott, végül pedig a cserkészcsoport, a São Paulo egyetemének magyar kurzusa és a néptáncosok adtak elő együtt egy március 15-höz kötődő kisebb műsort, elénekelték a Nemzeti Dalt. Az ünnepség végén elénekeltük együtt a Himnuszt (ilyen hangos magyar himnuszt még életemben nem hallottam sehol), aztán volt egy fogadás egy másik teremben. Egy gyors beszélgetésre volt csak időm az egyik ismerősömmel, aztán indultunk haza, mert Paulinho nagyon unta magát már. 

Sajnos nem haza mentünk egyből, hanem egy plázába, mert a drága nagybátyám nem bír ki úgy egy hétvégét szerintem, hogy ne menjen el legalább egy plázába, még akkor is, ha az történetesen tök üres, mert minden bolt zárva van – mint ahogy vasárnap délben az lenni szokott. Végül három üres pláza bejárása után végre hazamehettünk ebédelni. Vileuza isteni finom ebédet dobott össze, aztán ők tévét néztek, én tanultam, szokásos felosztás. 

Este elkészítettem életem első császármorzsáját, mert Paulinho és Tamás hónapok óta mondogatják, hogy smarnit akarnak enni. Nekem pár hétbe beletelt, amíg leesett, hogy mi az, aztán mikor találtam receptet rögtön megígértem, hogy csinálok nekik. Paulinho azóta ezzel csesztet, mióta beültünk a kocsiba pénteken. Úgyhogy vasárnap estére már nem bírtam tovább hallgatni a könyörgését, megcsináltam inkább. Ízlett neki, de természetesen megkaptam, hogy „ez nem olyan, mint amit anya csinált”. Aztán Katival sikerült megfejteni, hogy mit csináltam máshogy, legközelebb talán sikerül hasonlót alkotni, mint ahogy a Magdi csinálta. Aztán időben lefeküdtünk, hogy hétfőn korán indulhassunk.

Most egész úton olvastam, az egyetemre, de még így sem sikerült mindennel végeznem sajnos. Délután 2 fele már Curitibában voltunk, Edith itthon várt.