Back to school

Már három-négy hete elkezdődött az egyetem, de ez egy annyira erős rajt volt, hogy egy percem sem volt írni. Most megpróbálom összeszedni, hogy mi történt márciusban, a brazil életemben.

Először is, felvettem az óráimat, ebben a félévben is négy tantárgyam van, mindegyik négy órás. Sok választásom amúgy nem volt, mert az antropológia órák általában ütköztek és amúgy sem volt sok belőlük, mivel ez egy társadalomtudomány-szak alapból. Szerencsére, most tudtam úgy szervezni az órarendemet, hogy hétfőn és kedden délelőtt és csütörtökön egész nap kell bent lennem, szóval szerdán és pénteken egyáltalán nincs órám. Viszont, a csütörtöki napok végére általában annyira elfáradok és elveszítem minden életkedvemet, hogy nem is lehet hozzám szólni – reggel 8-tól este 6-ig bent vagyok az egyetemen. Persze tudom, hogy van olyan, akinek ez mindennapos és gimiben én is nagyjából ezt csináltam, de most nem bírom.

Amúgy az óráim vegyesek. A hétfői nagyon unalmas, mert „etnográfiai gyakorlat”, ami kb. ilyen „bevezetés az antropológiába”-szerű, azaz nagyon alapokat veszünk, amiket én már kívülről fújok. A keddi órámat imádom. „Brazil sokszínűség” a címe, és olvasunk indiánokról, afro-brazilokról, gyarmatosításról, az LMBTQ közösségről, és még sorolhatnám. Zseniális, mert nagyon segít megérteni ezt a borzalmasan összetett társadalmat, ami a braziloké. A csütörtök délelőtti órám egy nagyon praktikus, szakdolgozatmódszertan-óra, ahol nagyon sok gyakorlati segítséget kapok a kutatásomhoz. Egyedül a követelménnyel van bajom, ugyanis ez a tanárnő szeret hétről hétre 50-100 oldalt feladni, és néhány nap alatt 4-10 oldalas beadandókat követelni. De eddig megoldottam. A csütörtök délutáni órámra szintén sokat kell olvasni (múlt hétre két 150 oldalas könyv volt – mission impossible), „Antropológia és memória” a címe, ami amúgy szintén nagy segítség a kutatásomhoz, elméleti szempontból.

Összességében szeretek most is bejárni az egyetemre, mert nagyon sokat tanulok, és nagyon érdekes dolgokat. Persze, néha összeroppanok a súly alatt, pont a hét elején volt 2-3 nap, mikor annyitól sírva fakadtam, hogy ránéztem egy tanulmányra (75 oldal volt, másnapra). De persze már megtanultam, hogy a sírástól nem oldódik meg semmi, úgyhogy fogtam magam és… elmentem spinningre. Nem mintha attól megoldódnának a problémáim, de a sport elég jó menekülés, ha nem tudsz mit kezdeni egy helyzettel. Tekerés közben átgondoltam a dolgaimat, tomboltam, erőt merítettem, aztán hazajöttem és elolvastam a tanulmányt. Általában sikerül felülemelkednem a nehézségeimen egyedül, ha valamit, akkor ezt megtanultam 4 külföldön töltött év alatt.  

Szóval így telnek most a napjaim. A kutatásommal is próbálkozom, amúgy az itteni magyar közösségről fogom írni a szakdolgozatomat május-júniusban. Már nagyon sok információt összegyűjtöttem, csak rendeznem kell őket és aztán majd valahogy leírni. De emiatt különösebben nem izgulok (még).

Azért szociális életet is élek, továbbra is rengeteg barátom van. Most kicsit visszaszorítottam a bulik számát, mert különben egy élőhalottá válnék (két hétig volt, hogy másnaposan jártam be a csütörtöki óráimra, de hamar felhagytam vele). Hétvégén azért igyekszem megoldani, hogy lássam a többieket. A barátaim 99%-a másik kampuszra és másik szakra jár, ezért igazából csak hétvégén tudok velük találkozni. Sajnos az egyetemen most nincs túl sok barátom, akikkel első félévben összenőttem most más órákra járnak, én pedig nem vagyok túl barátkozós-módban most. Azt szoktam gondolni, van elég barátom, néha még sok is – de tényleg. 

Francois egy biztos pont az életemben, vele általában hetente összefutunk, én hívom kocsmázni és különböző bulikba, ő pedig szól, ha kulturális eseményekre megy, múltkor például egy filozófiai beszélgetésen voltam vele – amiből egy kukkot se értettem. A még biztosabb pont az életemben Junior, ő a világ legédesebb pasija, már fel is ajánlotta, hogy feleségül vesz, én pedig naponta szerelmet vallok neki (általában az ő kérésére). Kár, hogy a fiúkat szereti. Majdnem minden nap vele ebédelek amúgy, néha jön velem bulizni, és akkor együtt pasizunk. Vannak új barátaim, mondjuk Anderson, king of the Congo, egy kongói srác, akinek annyira abszurd szövege van, hogy engem rendkívül szórakoztat – múltkor például Putyinról áradozott egy estén keresztül, amin mindenki kiakadt, én meg szétröhögtem magam. Brazilokkal is jóban lettem, és jöttek franciák is, akik nagyon helyesek. Ezen kívül ott vannak még az olaszok, csomó dél-amerikai, van egy egész csapat az USA-ból is. Ez a legszűkebb baráti köröm most.

Azt hiszem, ezek voltak a lényeges dolgok, amik mostanában történtek. Hamarosan megpróbálok rendszeresen jelentkezni az írásokkal, mert nemsokára megyek haza (kevesebb, mint 80 nap!!!!) és még annyi mindenről akartam mesélni. Teljesen elvarázsolt ez az ország.