Bogotá, az új szerelem - I. rész

Aki régebb óta követi az életemet, az talán emlékszik minden idők legzseniálisabb lakótársára, akivel volt szerencsém egy fél évet egy fedél alatt tölteni. Ő Nicolas, Bogotából, a lyoni csereéve alatt találtunk egymásra és azóta is hatalmas a szeretet, minden távolság ellenére. Mióta Dél-Amerikában vagyok, egyszer már találkoztunk, Sao Pauloban, ő akkor részben a brazil barátnője (Mariana, aki közös barátunk, szintén a lyoni társaságunkból), részben miattam jött. Igazából Lyon óta hallgatom, hogy "Sara, meg kell látogatnod Bogotában!", és hát Európából nehezebb ide repülni, mint Brazíliából. Úgyhogy a múlt hónapban egy hirtelen fellángolásom közepette írtam Nicolas-nak, hogy ráér-e április végén, aztán hipp-hopp megvettem a repülőjegyeket, és mire kettőt pislogtam, már indulni kellett a repülőtérre.

Ebben a bejegyzés-sorozatban bogotái kalandjaimat olvashatjátok, ez itt az első rész.

Április 24, Repülőút

Repülőtér, Curitiba

Reggel 11-kor indult a gépem Curitibából, és mivel elég bonyolult kijutni a reptérre, már reggel fél 8-kor elindultam otthonról. Először bebuszoztam a városközpontba, ahol meg kellett találnom a reptérre menő buszt, amivel még további egy órát zötyögtem. (Amúgy a reptér nincs ennyire messze, kocsival 30 perc, de ez a busz mindenhol megáll, azért tart ennyi ideig.) Lényeg a lényeg, kiértem, még várnom is kellett a gépre kicsit. Először Sao Pauloba repültem, ott kellett átszállnom a Bogotá-ba induló járatra. A Curitiba-Sao Paulo távolság 45-50 perc volt, aztán Bogotáig még 6 órát ücsörögtem a repülőn, végül brazil idő szerint este 9-re érkeztem meg (Bogotában este 7 volt). Az egész utazás ajtótól ajtóig olyan 13 óra volt nagyjából. Kicsit féltem az országból kilépés, Kolumbiába belépés miatt, de végül nem volt semmi tragédia. Most térült meg az oltásokba fektetett pénzem (eddig Brazília egyik részén sem voltam kitéve igazából azoknak a betegségeknek, amik ellen beoltattam magam utazás előtt), mert a sárgaláz elleni oltás nélkül nem engedtek volna be Kolumbiába.

ezt nézegettem a reépülőn
(Magyarországon már bőven sötét volt)

A kolumbiai immigration control viszont iszonyatosan felidegesített. Először is hatalmas sor volt, több mint 30 percet ácsorogtam, amíg végre sorra kerültem. A rendőrség kirendeltje (egy ötvenes, elég megkeseredett pali) elkezdett nekem spanyolul hadarni. A kérésemre, miszerint I don’t speak Spanish, could you please speak in English? (Or in Portuguese? Or in French?), csak egy grimasszal reagált és még ingerültebben magyarázott spanyolul. Végül odaadtam neki az összes dokumentumot, ami nálam volt, de még mindig akadékoskodott, néhány percig azt hittem, be sem fog engedni az országba. Végül valamit pötyögött a számítógépen, odamormogott nekem néhány szitokszót (a hangsúlyból erre következtettem), aztán végre baromi kegyesen lepecsételte az útlevelemet, és mehettem tovább.

A következő lépés a vám volt, ahol én megszokásból sétáltam volna át, erre a kirendelt nő elkezd ugyancsak spanyolul és nagyon idegesen hadarni valamit. Megint az előző taktikát választottam, előhalásztam az összes papíromat, odaadtam neki, de nem volt jó egyik sem, csak rázta a fejét. Ez a nő nehezebb falat volt, mert ő ezek után konkrétan nem szólalt meg, csak pofákat vágott a kérdéseimre. Nagy nehezen leesett, hogy egy új papírt kell kitölteni az elvámolnivaló dolgaimról. Mikor próbáltam megtudni tőle, hogy hol találok ilyen papírt, csak a levegőbe mutatott nagy mérgesen. Végre megláttam egy standot, ahol néhány francia álldogált egy csomó papír mellett, nagyjából ugyanolyan kétségbeesetten, mint én. Szerencsére találtam egy angol verziót a papírból, amit ki kellett tölteni (amúgy aki angolul se tud, az vajon mit csinál?), leírtam, hogy nem hoztam semmi hatalmas értéket, vagy akármit, ami vámköteles, aztán nagy mérgesen az akadékoskodó nő kezébe nyomtam, és végre mehettem ki a terminálról.

Mindig jó érzés, ha várnak a repülőtéren, különösen, ha Nicolas az. Annyira pozitív személyiség és annyira sugárzik belőle a szeretet, hogy egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, ha a közelében vagyok. Egymás nyakába ugrottunk, aztán segített a bőröndömet az autóig tolni, közben elmeséltem neki a reptéri bonyodalmaimat, ő meg helyeselt, hogy sajnos emiatt már több barátja panaszkodott. Kihozta elém a hatalmas kutyáját, Simbát is, aki az autóban várt ránk. Aztán hazakocsikáztunk, és végre megismertem a családot, akikről Lyoban már rengeteget hallottam. A szülei tüneményesek, már az első percekben hatvanszor elmondták, mennyire örülnek neki, hogy végre eljöttem. Az első mondat, amit spanyolul megtanultam, Nicolas apukájától származik: mi casa, su casa (szó szerint „az én házam a te házad”), szóval hogy érezzem otthon magam. A húga, Laura egy igazi energiabomba, 15 éves, úgy hadar angolul, mintha egy amerikai sorozatból lépett volna ki. 

Vacsoráztunk gyorsan, aztán mentünk is aludni, hogy holnap időben felkelhessünk.