Bogotá, az új szerelem - VI. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat hatodik és egyben utolsó része. A sorozat többi tagja megtalálható: 

első itt, 

második itt, 

harmadik itt,

negyedik itt,

az ötödik pedig itt.

Olvassátok, ha van kedvetek. :)

Április 30., Monserrate és a nagy kalandom

A mai napom elég kalandosra sikerült. Nicolas-nak ugyanis ma egy nagyon fontos megbeszélése volt, és egész nap dolgoznia kellett. Még egy dolog hiányzott a bogotái városnézésből, ez pedig a Monserrate nevű hely, ami több mint 3000 méter magasan van, és csodálatos kilátás nyílik onnan a városra. Amúgy maga Bogotá is nagyon magasan van, kb. 2640 méterrel a tengerszint felett. Nicolas mesélte, hogy a brazil barátnői, akik a tengerpartról jönnek, néha rosszul vannak a megérkezés után, mert több oxigénhez vannak szokva. Nekem ez nem volt gond, de szerintem részben azért, mert Curitiba is olyan 1000 méter magasan van. 

Lényeg a lényeg, egyedül kellett eljutnom Monserrate-re, autó nélkül, tömegközlekedéssel, ami itt Bogotában elég nagy kihívás. Nicolas leírt nekem mindent lépésről lépésre: ő elvitt autóval a legközelebbi állomásra, ahonnan elbuszoztam egy bizonyos megállóig, aztán átszálltam egy másik buszra, aztán taxiznom kellett, aztán libegővel felmenni a hegyre. Visszafele nagyjából ugyanezt az egyórás utat megismételni. Challenge accepted.

Bogotái városkép, a Monserrate alatt

A pénzem eléggé ki volt számolva, 50.000 peso volt nálam, ami kb. ötezer forintnak felel meg, ha kerekítünk. Ebből a taxikra olyan 1000 Ft kellett, a libegőre 2000, a buszra 500. Az odafele utam teljesen jól sikerült, mindent megtaláltam elsőre, leszálltam a megadott megállóknál, nagyon ügyesen elboldogultam. Még a taxissal is beszélgettem a libegőhöz menet, el tudtam neki magyarázni (félig spanyolul, félig portugálul), hogy honnan jövök, mit tanulok, miért jöttem Bogotába. Már tudok néhány alap szót spanyolul, amivel az egyszerűbb kérdésekre tudok válaszolni. 

Monserrate szerintem a legturistásabb hely Bogotában, itt gyűlik össze az összes külföldi – szelfizni. A kilátás tényleg nagyon király, itt jön rá igazából az ember, hogy egy kilencmilliós városban van, mert egyszerűen nem látni a végét. Nagyjából egy órát voltam csak fent, annyi elég volt körülnézni, meg kicsit elegem lett a sok turistából, drága éttermekből és szuvenír-boltokból is. De csináltam sok-sok képet, párat ide is teszek. 

A libegőnél megint taxit kellett fognom, hogy visszavigyen a buszmegállóba, ahonnan hazajutok. Nem nagyon találtam, és egyszer csak ott termett előttem egy pasi, aki kérdezte, taxit keresek-e. Mondtam igen, erre ő, hogy akkor menjek vele, ő taxis. Kicsit gyanús volt a csávó, úgyhogy meg is kérdeztem, mennyi lesz a fuvar és hogyan számolja, erre mutatott a telefonján egy számlálót, sőt még egy uber-matrica is volt az autóján, gondoltam akkor rendben lesz. Mikor megérkeztünk a megállóba kicsit felhúztam magam, mert majdnem kétszer annyit számolt (5.000 peso helyett 9.000-et), amennyiért odafele mentem, de gondoltam a fene ott egye meg, fizettem. Szerintem egy 20.000-es bankjegyet adtam neki, de ő állította, hogy az kétezer volt, fizessek még hetet. Én hülye, fizettem is. Egészen addig, amíg úgy szálltam ki az autóból, hogy egy fillér nem maradt a pénztárcámban. Azt, hogy hogy átvert a csávó csak néhány perccel később vettem észre, mikor átgondoltam, hogy mit és hogyan fizettem a libegő után (ugyanis akkor még volt kb. 30.000 peso nálam és fent csak egy kávét vettem). Még legalább 15-20.000 pesonak maradnia kellett volna nálam, ehelyett a pénztárcám tök üresen tátongott. Sajnos a fő probléma az, hogy egyáltalán nem tudtam hozzászokni a kolumbiai pénzhez, egész héten Nicolas segített eligazodni és ellenőrizni, hogy ne fizessek túl sokat valamiért. Na, hát most sikerült beesni a csapdába. Ez önmagában nem lett volna hatalmas tragédia, mert nem buktam sokat „csak” egy kb. 2000 Ft-nak megfelelő összeget.

A baj az volt, hogy egy fillér nélkül maradtam, egyetlen buszjeggyel a zsebemben, Nicolast sehogy sem tudtam elérni, mert nem volt internetem, meg a telefonomon se pénz – és ő amúgy is egy tök fontos értekezlet közepén volt éppen. 

Egy fagyit áruló bácsi, Colombia sapkában,
még a Monserrate-n

Először gondoltam, semmi gond, keresek valahol wifit és hívok egy ubert, azt a kártyámról vonja le az alkalmazás. De Bogotában elég nagy kihívás wifit találni, azon a környéken sehol nem volt, és mivel nem ismertem egyáltalán a várost, nem akartam nagyon elmászkálni. Végül úgy döntöttem, mindent vagy semmit, eljátszom az utolsó buszjegyet, megpróbálok eljutni a Nicolas házához legközelebbi állomásra, aztán onnan csak hazajutok valahogy. 

Mivel a hazafelé való útbaigazítás Nicolastól annyiból állt, hogy „kérdezz meg valakit, hogy jutsz vissza”, hát elkezdtem mutogatni a jegyirodás csávónak a megálló nevét, ahova menni akartam, ő pedig leírta egy papírra, hogy melyik busszal kell mennem. Állítása szerint nem kell átszállnom, de mivel idefele nem volt direkt busz, nekem ez egy kicsit gyanús volt, úgyhogy megkérdeztem egy fiatal csajt is a buszra várva. Azt már megtapasztaltam, hogy fiatalokkal jobb szóba állni, ha valami bajom van, mert általában beszélnek angolul, ráadásul nagyon segítőkészek (az idősebbek is segítőkészek, de ha nem értem, amit mondanak akkor sokra nem megyek velük). Ez a lány annyira rendes volt, hogy még át is szállt velem, egészen addig a megállóig jött, ameddig én. 

Én közben még mindig halál ideges voltam, egyrészt mert rohadt érzés, mikor az ember rájön, hogy elcsalták a pénzét, főleg hogyha konkrétan egy fillérje se marad, másrészt mert még egy taxit fizetnem kellett volna valahogy az állomástól Nicolas házáig. Ráadásul volt nagyjából 3 órám a reptérre való indulásig, és alapesetben is egy óra hazajutni, most nincs olyan opció, hogy hívok egy taxit, mert nem tudom kifizetni. A lány szerintem látta a pánikomat, mert időnként rám mosolygott, aztán a cukorkát, amit a buszon áruló utcagyerektől vett, nekem adta.

Mikor felismertem az állomást, nagyon megörültem, legalább most belátható távolságra kerültem Nicolas házától - bár fogalmam sem volt, hogy az pontosan merre van. Elkezdtem mutogatni a környéken álldogáló középkorú pasiknak Nicolas címét, és a telefonom Google Maps-ét, hogy megmutassák, hol van, és hogyan jutok oda gyalog – mivel először úgy gondoltam, a taxi nem opció, mivel nincs pénzem. Ők viszont közölték velem, hogy hát az nagyon messze van (ezt legalább megértettem spanyolul), és hogy csak taxival mehetek. Akkor mondtam, hogy oké, de nincs egy fillérem sem. Erre kicsit csóválták a fejüket, de odairányítottak egy sárga mellényes pasihoz, aki a taxikat szervezte. Ő felmérte a helyzetemet, aztán elkezdett mutogatni, hogy üljek be egy taxiba, két srác mellé. Először nem nagyon értettem, miért, de aztán arra jutottam, jobbat úgyse tudok magamtól kitalálni, úgyhogy beültem két vadidegen mellé egy taxiba, amiről fogalmam sem volt, jó irányba megy-e. A technikának és a GPS feltalálójának hála Google Maps-en tudtam követni, hogy az állomástól milyen irányba mozgunk, hogyha mégis valami baj van, legalább visszataláljak. Közben megláttam Nicolas utcáját a térképen, és abba az irányba haladtunk, úgyhogy nagyon megörültem. 

Egyszer csak a taxi megállt és kirakta a két srácot, majd a sofőr nézett rám is, hogy szálljak már ki, fizetség nélkül nem visz tovább. Akkor megint elkezdtem nekik mutogatni a címet, ahova mennem kell, erre az egyik srác megszólalt spanyolul, hogy „én mellette lakom”. Ennek megörülve kiszálltam én is a kocsiból, és megkérdeztem a srácot, hogy beszél-e angolul. Beszélt, hál’ Istennek, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy mi történt, miért vagyok tiszta ideg, és miért nincs nálam semmi pénz. Ő először kicsit megijedt, hogy rendben leszek-e, de megnyugtattam, hogy egy barátom házába megyek, már a nehezén túl vagyok. Annyira rendes volt, hogy a haverjával egészen Nicolas házáig kísértek, a recepción megvárták velem, amíg beengedtek. Hálám jeléül odaadtam neki a cukorkát, amit a lánytól kaptam a buszon, és egy hatalmasat vigyorogtam rá.

Otthon, ahogy a wifire kapcsolódtam, aggódó üzenetek sora várt Nicolastól, szegény nagyon izgult miattam, mert reggel 11 óta nem adtam életjelet, és már délután fél 5 volt. Mikor hazaért, elmeséltem neki, mi történt, és milyen kalandos úton jutottam haza, erre azt mondta „Sara, I was so worried, but I knew you would make it.” (Sara, nagyon aggódtam, de tudtam, hogy megcsinálod), mondjuk arra ő sem számított, hogy ekkora kalandokba keverem magam.

Gyorsan összepakoltam, átöltöztem, elköszöntem a kolumbiai családomtól. Nicolas apukája megint elmondta, hogy mindenképp jöjjek vissza, és ha szeretném, jövőre beköltözhetek Nicolas szobájába, amíg ő Európában lesz, ez már az én házam is. Laura a nyakamba ugrott, és össze-vissza ölelgetett, rettenetesen fogok neki hiányozni. Meghívtam az egész családot Magyarországra, remélem, egyszer majd tényleg eljönnek. Nicolas biztosan meglátogat jövőre Lyonban is és Paloznakon is, mindenféle közös utazást kitaláltunk már. 

Nicolas, a világ legjobb lakótársa és barátja

A reptér felé menet én halálra izgultam magam, mert akkora dugóba keveredtünk, hogy azt hittem lekésem a gépet. Nicolast össze-vissza ölelgettem még utoljára, igazából nemsokára (ősszel) újra találkozunk, már alig várom. 

Aztán szerencsére minden ellenőrzés annyira gyorsan ment, hogy bőven volt időm a gép indulásáig. Sao Pauloig 5 és fél óra volt az út, ott várnom kellett jó sokat az átszállásra, végül brazil idő szerint 9.30-kor szálltam le Curitibában, de haza csak 11-re értem, az ünnepnap miatt ritkábban járnak a buszok. Edith nagyon örült nekem, rögtön leültetett mesélni és fényképeket mutogatni.