Rainin' in paradize

Anyák napjára. 

Manu Chao-t hallgatok. Mikor tizenéves általános iskolás voltam, Anya mutatta nekem először. Néztük a Rainin' in Paradize című klipet, és röhögtünk, hogy pattog Manu Chao a kamionban. Aztán lefordítottuk a szöveget, és megtanultam, hogy kik azok a maszaik, mi az a demokrácia és miért esik az eső a paradicsomban, azaz mi a baja ennek a rengeteg országnak a dalban. Így tanultam angolul. Mikor Manu Chao először elérhető távolságba került, hetekig terveztük, hogyan megyünk életem első fesztiváljára ketten, vonattal. Végül ez valami miatt nem sikerült, de igazából úgyis a tervezős része volt a legjobb, ahogy elképzeltem az utat Sopronba : mi ketten a koszos vonatban döcögve, Manu Chao-t hallgatva, nagyon boldogan.

Anya mindig így tanított, észrevétlenül. Sosem mondta, hogy ezt vagy azt KELL csinálni, hogy ez helyes vagy ez nem helyes, mert a világ nem így működik, semmi sem fekete-fehér. Hagyta, hogy úgy nőjünk fel, ahogy mi szeretnénk. 

A tizennyolcadik szülinapomat is a
Zöld Pardonban ünnepeltük.

Nem érdekelte, amikor az ismerősök szörnyülködtek, hogy a hatéves öcsém kívülről fújja a különböző (szerintük rendkívül botrányos) Tankcsapda- vagy Belga-szövegeket, mert úgy gondolta, fontos dolgokról szólnak. Amikor gimiben az osztályfőnököm kiakadt, hogy engem hajnalig elengednek bulizni, sokszor Anya volt az, aki felkelt éjszaka és értem jött autóval a veszprémi éjszakába. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem engedett el valahova, az egy Kiscsillag-koncert volt, én 40 fokos lázzal feküdtem otthon, és akkor rohadtul nem értettem, hogy miért nem mehetek, csak másfél óra, az alkohol meg fertőtlenít. 

Mikor tizenhat évesen három hónapra Franciaországba kerültem, és rájöttem, nem tudom letenni a cigit, bármennyire is elterveztem, Anya szó nélkül küldött nekem egy doboz aranymarlbit Magyarországról, pedig addig fogalma sem volt róla, hogy dohányzok. Vagy mikor arra jött haza, hogy a házibulink után nálunk ragadt és totál beszívott barátaim éhesek, egyből elkezdett rántott sajtot sütni. Soha nem faggatott, de mindig ott volt, hogy meghallgasson. Ezért mindig mindent tudott a dolgaimról, és én értetlenül néztem a barátaimra, akiknek titkolózni vagy hazudozni kellett otthon.  

Mióta külföldön élek, rengeteget tanultam magamról. Rájöttem, hogy bárhol, bármilyen helyzetben elboldogulok, még akkor is, ha a kilencmilliós Bogotá közepén találom magam pénz és telefon nélkül, egy darab buszjeggyel a kezemben, a spanyolt nem beszélve. Nem fordulok el, ha Sao Pauloban odajön hozzám egy szakadt, büdös, beállt figura, hanem segítek neki, amiben tudok. Nagyon sok és sokféle barátom van, a nagyhangú és kissé homofób fekete sráctól kezdve, a láncdohányos, érzékeny, meleg fiúig. Akárhová keveredek, mindenhol családtagként kezelnek, iszonyatosan könnyen kijövök az emberekkel. Nyitott vagyok mindenre, és általában nincs honvágyam, mert tudok alkalmazkodni mindenféle környezethez, és ott boldogulni, ahol éppen kell. Ezeket mind Anyától tanultam, olyan észrevétlenül, ahogy a Manu Chao-szöveg tanított társadalmi kérdésekről. Például a Balaton-parton ücsörögve, a Budapest Pride-on bulizva, éjszaka a nyolckerben hazasétálva, vagy éppen Paszabon a Parno Grasztot meglátogatva.

Mikor megnéztük az óceánt,
aminek a túlpartjára készültem éppen.

A külföldi élet érzelmi nehézségeiről nem sokat szoktam beszélni, mert azokon jobb szeretek gyorsan felülemelkedni. De persze mikor kilenc hónapja nem voltál otthon és minden fontos családi eseményből kimaradsz, ezzel (kimondatlanul ugyan, de) fájdalmat okozva, elkerülhetetlen azon gondolkozni, hogy megéri-e. Én mindig arra jutok, hogy megéri. Még akkor is, ha minden utazásnál a világ legnehezebb dolga Anyától elköszönni a repülőtéren (igen, még négy év után is). Megéri, mert így nyílik ki a világ. Megéri, mert ha nem jövök egészen Brazíliáig, sose tapasztalom meg, hogy van ország, ahol mindenkiből sugárzik a pozitív életszemlélet, és hogy lehet békében egymás mellett élni mindenféle bőrszínnel vagy vallással vagy akármivel. 

Szóval, köszi, Anya, hogy csak kis ideig forgatod a szemed, mikor még haza se mentem, de már azt tervezem, hogy mikor jövök megint el. Mert akármilyen nehéz néha, azért elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy itt vagyok, ahol most vagyok. Még akkor is, ha anyák napján rainin' in paradize.