Visszaszámlálás indul: 30 nap maradt a brazil életemből

Ma éppen egy családi vacsorán voltam Edith kisebbik fiánál, mikor Ingrid, aki São Pauloból jött pár napra, azt találta mondani: „meg kell ünnepelnünk Sára utolsó napjait!”. Én ezen jót mosolyogtam, mert éppen csak azt felejtette el hozzátenni, hogy „Brazíliában”. Ugye nem meghalni készülök. Aztán elgondolkoztam. Talán a kiegészített mondat sem felel meg az igazságnak. Ugyanis minél jobban közeledik az indulás dátuma, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem utoljára vagyok itt. Néhányan egyenesen botrányosnak találják, hogy egy év alatt nem voltam Rio de Janeiro-ban (és valószínűleg már nem is leszek), de én nem bánom. Mégpedig azért, mert jobban szeretnék úgy odamenni, hogy tényleg élvezni tudjam, mint csak azért, mert most még itt vagyok, gyorsan essünk túl rajta. Nem szeretek rohanni. Úgy szeretek felfedezni egy várost, mintha benne élnék, még akkor is, ha csak néhány napot töltök ott. Rio de Janeiro most nem alkalmas erre. A brazilok azt mondják, most tényleg nem lehet (lányként) egyedül sétálni az utcán még nappal sem, veszélyes. Maximum a nagyon turistás helyekre lehet teljes biztonságban eljutni. Én nem tudom, ez mennyire igaz, de igazából túl sok kedvem és időm sem maradt kipróbálni. De igazából nem erről akartam írni.

Néhány hete elkezdtem rendesen visszaszámolni, megtervezni az „utolsó napjaimat”. Nagyon nehéz. Mikor februárban beszéltem erről Anyával, nem értette, mi bajom, hiszen „még van négy hónap” – mondta. „Igen, Anya, de tudod az milyen gyorsan el fog telni?!” És huss. Egy szempillantás. Nem mintha nem akarnék hazamenni. Iszonyatosan hiányzik a családom, alig várom, hogy együtt fesztiválozhassak a barátaimmal, hogy tömjem magamba a lángost a Balaton-parton. 

Szerintem azért olyan nehéz innen elmenni, mert tudom, hogy ide nem jövök csak úgy vissza. Dél-Amerikába nem lehet 1-2 hétre elugrani nyaralni – illetve lehet, de nem érdemes. Ki tudja, mikor lesz megint lehetőségem rá, hogy hosszabb időt eltöltsek ezen a kontinensen. Persze, mivel belehalnék a bizonytalanságba, már legalább háromféle A- és B-tervet is kitaláltam erre az esetre, utánanéztem ösztöndíjaknak, munkalehetőségeknek, önkéntességnek. Sokkal nyugodtabban indulok úgy haza, ha tudom, nemsokára visszajöhetek. Mert Brazília a második otthonommá nőtte ki magát, és kinyitotta előttem a világot. Rengeteget tanultam, láttam, hallottam, tapasztaltam itt eddig, de úgy érzem, there’s so much more (annyi minden van még). Szóval így vagyok most, egy hónappal a hazautazásom előtt. Azt tervezgetem, hogyan és mikor jöhetek vissza.

Viszont, akármennyire imádok hosszútávra tervezgetni, azért a carpe diem-életérzést sem tartom magamtól távolállónak, sőt. Úgyhogy igyekszem a legtöbbet kihozni az utolsó egy hónapomból itt, már amennyire lehet. Sajnos nyakamba szakadt a félév vége és a szakdolgozat-írás, úgyhogy mostanában minden szabad percemet a számítógépem előtt töltöm. Ettől függetlenül igyekszem élni a szociális életemet is, az utóbbi hetekben sokat találkoztam az itteni barátaimmal, többször vacsoráztam Edith családjával, voltam a másod-unokatestvérem (Paulo fia) esküvőjén is. Hetente minimum négy-ötször járok edzeni, és egyre nagyobb életmódváltásban vagyok, amitől nagyon jól érzem magam. Szóval így telnek a napjaim, és igazából emiatt a fokozott tempó miatt nem tudok eleget írni a blogra, mert akkor kimaradok ezekből a pillanatokból, kevesebb időm marad tényleg megélni mindent. Most igazából alvás helyett írogatok.

Harminc napom maradt a repülőgép indulásáig. Harminc nap múlva itt hagyom ezt az országot, de rengeteg mindent magammal viszek belőle. Most is úgy érzem magam, mint mikor augusztusban elindultam otthonról: egy icipici félelem és az örömteli várakozás keveredik bennem. Egy évvel ezelőtt féltem, hogy mi lesz velem az ismeretlenben, de örültem is, hogy valami újat fedezhetek fel. Most attól tartok kicsit, hogy milyen lesz a brazil lazasággal feltöltekezve visszatérni az európai rendszerességbe, ugyanakkor alig várom, hogy újra a „megszokottban” éljek. Na, de egészen pontosan egy hónap múlva a repülőn majd lesz időm ezen gondolkozni, addig inkább kiélvezem még az „utolsó brazil napjaimat”. Beijos.