Bogotá, az új szerelem - V. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat ötödik része. A sorozat többi tagja megtalálható: 

első itt, 

második itt, 

harmadik itt,

negyedik itt. 

Olvassátok, ha van kedvetek. :)

Április 28., másnapos családi ebéd, bogotái diszkó-élet

Három óra alvást engedtem magamnak, 11-kor már a zuhany alatt álltam és próbáltam életet lehelni magamba. A konyhába támolyogva Nicolas apukáját találtam, aki kérdezett valamit, majd mikor csak bambán néztem rá (mert nem értettem egy kukkot se), helyettem is válaszolt, hogy „si, si, claro” (’igen, igen, persze’). Végül leesett, hogy azt kérdezte, csináljon-e nekem reggelit, és persze látva az állapotomat azonnal nekilátott. Közben megjelent a felesége is, akivel az angol miatt könnyebben kommunikálok, és végül Nicolast is felverték, hogy velem reggelizhessen. Abban egyeztünk meg, hogy fél 2-kor indulunk ebédelni, úgyhogy még bő egy órát vegetálhattam a nappaliban tejeskávéval a kezemben, Simba (Nicolas kutyája) társaságában.

Simba a lábamnál szuszog reggeli után

Egy perui étterembe mentünk ebédelni, a Macarena negyedbe. Az ebéd eszméletlen finom volt, én valami csirkés akármit ettem, Nicolas ajánlására. A szülőkkel már egészen jól el tudok beszélgetni, főleg az anyukával imádjuk egymást, mert sok közös témánk van, a nyelvi akadályok ellenére is. Persze az apuka is hatalmas arc, szerintem mióta itt vagyok vagy négyszer ajánlotta fel, hogy költözzek jövőre be Nicolas szobájába, amíg ő Manchester-ben tanul. Ha ezt nem is, azt mindenképpen megígértem neki, hogy megtanulok spanyolul és visszajövök Bogotába, mert nagyon tetszik.

Ebéd után aztán Nicolas megmutatta a kedvenc kávézóját, ami a világ egyik legtökéletesebb helye szerintem. Igazából egy antikvárium és kávézó egyben, tele van könyvekkel, és az összeset meg lehet vásárolni, vagy ott olvasgatni. Zseniális és gyönyörű. Ha Bogotában laknék, biztosan itt tölteném minden hétvégémet. A kávé persze isteni. 

Itt van néhány kép: 

Hazaérve aztán csendes pihenőt tartottunk megint, mert megint éjszakai program volt kilátásban. Este 8-kor már egy kerti-partin találtam magam, barbecue, sör és whiskyző jogászok társaságában. Sajnos itt nem volt esély rá, hogy Negro felbukkanjon, úgyhogy megfigyelő-módba helyeztem magam, mert Nicolas barátai már egyáltalán nem akartak angolul társalogni. 

Aztán mikor már mindenki kellőképpen jól érezte magát, továbbálltunk a diszkóba. Én csak két sört ittam, a többiekkel ellentétben, akik túl voltak már minimum 6-7 pohár whiskyn, úgyhogy viszonylag objektíven szórakozhattam az alkoholmámoros állapotukon. A diszkóban aztán próbáltam táncikálni, de ez sem annyira az én világom (szar volt a zene), úgyhogy az este nagy részét a pult mellett töltöttem. Sajnos hajnali 2-ig kellett várnom egy értelmes emberre, akkor érkezett Nicolas egyik haverja, aki végre hajlandó volt velem beszélgetni, sőt még táncolni is. Végül egészen belerázódtam a bogotái éjszakai életbe, és hajnali 4-5 körül vetődtem csak haza. Nicolas kutyája, Simba az ágyam előtt várt rám, teljesen meghatott.

Április 29., vasárnapi ebéd és semmittevés

Ma megint viszonylag normális időben keltünk, én hamarabb és kipihentebben, mint Nicolas, pedig ő egy órával hamarabb keveredett tegnap haza. Ma megint családi ebéd volt, de most sem volt mindenki jelen (tegnap Nicolas húga hiányzott), ma az anyuka épp a nagymamát ápolta. Így az apukával és a két pót-testvéremmel mentünk egy kolumbiai étterembe. 

Hamburgert ettünk, és közben meséltem Nicolas húgának az antropológiáról, az apukájának pedig a menekült-helyzetről Európában – valamiért ez a téma most mindenkit iszonyatosan érdekel még itt is. Amúgy Dél-Amerika sem mentes a rasszizmustól és a kirekesztéstől, Nicolasék mesélték, hogy itt Kolumbiában a venezuelai menekültek ellen lázadoznak az emberek, mert „elveszik a kolumbiaiak munkáját”. Nicolas erre csak annyit mondott, hogy például a fodrászoknál van sok ilyen balhé, de hát, ha egy venezuelai jobban vág hajat, akkor nyilván mindenki hozzá fog járni, nem kell ezen megsértődni. Azt mondta, szerinte inkább örülni kéne a sokszínűségnek, és a más életszemléletnek, amit ezek az emberek behoznak, nem pedig elküldeni őket vagy félni tőlük. 

Ebéd után az autóban a feminizmus került szóba, jól kiveséztük a témát Laurával, aki még csak 15 éves, de a bátyja igazán büszke lehet rá, mert elképesztően okos, nem győztem ámulni az érvelésén.

Délután csendes-pihenőt tartottunk megint, mert Nicolas annyira fáradt volt. Én elkezdtem a blogot írni, hogy ez legalább meg legyen örökítve, aztán tanulgattam kicsit. Simba, az új legjobb barátom most felmászott az ágyamra és a lábamnál szuszogott, miközben olvastam. 

Este Nicolasszal megnéztünk egy filmet, amiből én egy kukkot se értettem, mert minden tízedik percben belealudtam…