Bogotá, az új szerelem - III. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat harmadik része, az elsőt itt, a másodikat pedig itt lehet elolvasni.

Április 26., kontrasztok: bogotái alter-élet marihuánával és kaszinós high-life koktélokkal

Mostanában igyekszem reggel korán (8-kor) kelni, hogy a délelőttöm is használható legyen. Általában, mire összeszedem magam, a család fele már iskolában/munkában van, Nicolas is az íróasztalnál ücsörög. A konyhában összefutottam Monicaval, az anyukával, aki ragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen nekünk, közben pedig elmesélte a tegnap estéjét. Most family-coaching-gel foglalkozik, családoknak segít a problémáikat megoldani, tegnap volt az első hivatalos bevetése, egy kisgyerekes családnál. Nicolas is csatlakozott később, és vázolta a mai helyzetet: én eltaxizok Negrohoz, ő körbevezet a városon, Nicolas délután utánunk jön, ha végzett a munkával. Tökéletes. 

Negro már 11-kor írt, hogy vár sok szeretettel, úgyhogy délben már ott is ácsorogtam a háza előtt. Szerencsére emlékeztem a rendes nevére, de még így is nehéz volt a portásnak spanyolul elgagyogni, hogy mit szeretnék. A nyelvek keverésében és gesztikulációban szerintem már nagyon profi vagyok, de vicces mindig rádöbbenni, hogy vannak helyzetek, ahol nagyjából semmire nem megyek a három idegen nyelvvel, hiába beszélem mindegyiket folyékonyan. Nem sokkal később megjelent a bőrkabátos Negro, kezében a szűrő nélküli kolumbiai cigivel, ami száz éve ugyanolyan, és szerinte az az igazi, még ha az európaiak köhögnek is tőle (én úgy látszik, kivétel vagyok, igaz csak egyszer szívtam bele, de nem köhögtem). Elindultunk. Én nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mit csinálunk, úgy döntöttem, csak sodródok az eseményekkel, általában úgy vannak a legjobb élményeim. Az „átlag turistáskodást” amúgy is ki nem állhatom, ezerszer jobban szeretek helyiekkel lógni, mint egyik látványosságtól a másikig rohangálni. Úgy lehet legjobban megismerni egy országot vagy várost, ezt a véleményemet Nicolas is osztja. 

Hát ez a nap nagyon lokálra sikerült. Először elbuszoztunk Negro művész-stúdiójához, mert a csávó halál másnapos volt (tegnap, miután mi hazamentünk ő még belevetette magát az éjszakába a haverjaival), és úgy gondolta, jól jön egy zöld cigi. Miközben tekert, azt magyarázta, hogy „itt Bogotában mindenki szív”, de megállapítottuk, hogy egyrészt nem jointot (marihuána keverve dohánnyal), mint ahogy az én magyar (vagy francia) baráti köröm egy része tolja, hanem tiszta füvet, dohány nélkül, amitől nem lesz olyan kába és ambíció-vesztett az ember. Másrészt a mindenki az elég túlzás azért, nyilván vannak körök, ahol gyakoribb és vannak ahol egyáltalán nem jellemző.

Csendélet rummal.

Mire elkészült a cigi, felbukkant két újabb barát, akik nagy örömmel kérdezgettek Magyarországról, úgyhogy miközben ők elcigizgettek, mutattam nekik egy kis Bohemian Betyars-t. Nagyon lelkesedtek érte, az egyik csávó majdnem úgy volt öltözve, mint az énekes az egyik koncertfelvételen. Egyre inkább otthon éreztem magam, ráadásul találtak egy kis maradék rumot tegnap estéről, úgyhogy én igazából azzal indítottam a napot. Fesztiválfeeling. Közben felfedeztem Negro képeit, eszméletlen király dolgokat fest, nem győztem ámuldozni, ő meg csak vonogatta a vállát, hogy hát ja, ez van - nincs elszállva magától, az biztos. Mesélt a különböző technikákról, amikkel fest, és hogy nemsokára csinál valami vásár-szerűt a barátaival, hogy pénz is jöjjön belőle.
Itt van néhány kép a stúdiójáról:

Ezt a képet tegnap festette Negro, ez a kedvencem

Aztán nem sokkal később felkerekedtünk, és elmentünk az egyetemre, a sportpályák mellé, ahol tényleg mindenki szív, az órák közötti szünetben, ott is időztünk kicsit. Negro nagy hévvel magyarázta, hogy ő soha egyetlen órát sem hagyott ki amiatt, hogy beszívjon (pedig vannak olyanok is, állítása szerint). Amúgy ő már végzett az egyetemen, de a haverjai még tanulnak, a lány pszichológusnak, a fiú mérnöknek. Aztán a mérnök srácot ott hagytuk, mert órája volt, mi pedig továbbálltunk, hogy felfedezhessem Bogotát. 

Először is egy utcai árustól vettünk egy gyümölcssaláta-szerű cuccot, amire azt mondták nagyon helyi, próbáljam ki, és tényleg jó volt. Aztán csak mentünk és mentünk, keresztül a városon, közben ők meséltek mindenfélét, amit fontosnak találtak. Sajnos a belvárosnak nagy hibája, hogy a járdák nagyon picik, az utak nagyon nagyok és rengeteg autó van meg építkezés, úgyhogy elég nehéz nyugodtan sétálgatni. 
Út közben felszedtük a lány barátját, és elértünk egy városrészhez, ahol gyarmatosítás-korabeli házak voltak, több száz évesek, Negro pedig vágyakozva mesélte, hogy úgy szeretne itt lakni, csak a házak elég rossz állapotban vannak és drága is. Meg kell hagyni, tényleg elég alter környék volt, sok hostellel, szűk utcákkal, színes házakkal, illik Negro életfilozófiájához. 

Ebédelni egy mexikói kifőzdébe ugrottunk be, ahol kb. 750 Ft-ért elég király vega burritot ettem. Negro megkóstoltatott velem egy (ha jól emlékszem) lula nevű gyümölcsből készült turmixot. Én most mindent megeszek és megiszok, amit mondanak, hogy helyi, a diétámat felfüggesztettem erre a hétre - bár, eddigi észrevételeim alapján a kolumbiaiak közel sem esznek olyan egészségtelenül, mint a brazilok.

Ebéd.

Ebéd után a két barát visszament az egyetemre, mi pedig Negroval egy múzeum felé vettük az irányt, a Museu Botero-ba. Fernando Botero Kolumbia egyik legnagyobb művésze volt, akinek nagyon különleges stílusa van. Negro ezt úgy fogalmazta meg, hogy „he paints everybody and everything fat” (azaz, hogy mindent kövérnek fest), de később Nicolas – aki közben csatlakozott hozzánk – kijavította, hogy ez nem kövérség, hanem felnagyítás és túlzás, amit néha politikai kritikának vagy humornak is lehet értelmezni, a műtől függően. Amúgy a múzeumban nem csak Botero művei voltak, hanem néhány francia impresszionista vagy kolumbiai absztrakt festmény is. Mindenesetre, nekem nagyon tetszett az egész.

Botero egy macskát ábrázoló szobra

Nicolas és Negro a múzeumban

A múzeum után új taggal egészült ki a csapat, Nicolas egyik barátnője jött velünk tovább egy kávézóba. 

kolumbiai forró csoki

Nicolas mindenkinek forró csokit rendelt, ugyanis Bogotában délután 5 környékén ezt kell inni, ez olyan mint az angoloknál a tea, azt mondta. Én mondjuk jobban örültem volna egy kávénak, de hát a helyi szokásokat ki kell próbálni. Jót beszélgettünk antropológiáról, jogról, és a kettő összekapcsolódásáról társadalmi kérdésekben, miközben Negro egy művészeti katalógust lapozgatott, én pedig a Rolling Stones Magazin kolumbiai kiadását néztem fél szemmel, ugyanis Noel Gallagher volt benne, akinek sikerült egy Szigetes koncertjét egyszer véletlenül elcsípnem. 
Már be is sötétedett, de a többiek még meg akartak mutatni néhány kultikus történelmi helyet a belvárosban, úgyhogy sétálgattunk még kicsit. Kolumbia történelme is tele van borzasztóan érdekes eseményekkel, Nicolas órákig tudna róluk mesélni, de sajnos mivel nekem semmi ismeretem nincs, folyton összekeverem és elfelejtem ezeket. Majd egyszer mindenképpen utána olvasok.

Belváros: bal oldalon Bogotá egyik legnagyobb könyvtára

A city tour végeztével hazavittük a többieket, mi pedig egy étterembe mentünk vacsorázni. Elég menő helynek látszott, de egyáltalán nem volt drága (a brazil árakhoz viszonyítva). Amúgy Kolumbia sokkal olcsóbb, mint Brazília, a következő életemben előbb megtanulok spanyolul és ide jövök csereévre. 

Vacsora után igazából azt hittem, hazamegyünk, de Nicolasnak más tervei voltak. Két barátnője várt minket, akikkel kaszinóba mentünk. Életemben nem voltam még kaszinóban, ez biztos látszott a belépésnél, mert egyedül tőlem elkérték a papírjaimat… Azért örültem neki, hogy Kolumbiában nem nézek még ki 18-nak. Ez az este nem volt a kedvencem, egyrészt borzalmasan fáradt voltam, másrészt a két lány egyáltalán nem volt hajlandó angolul beszélni, ha Nicolas kérte őket, csak pofákat vágtak. Úgyhogy minden erőfeszítésemmel próbáltam megérteni a spanyolt, amitől csak még jobban elfáradtam, plusz még csak sok értelmét se láttam, mert elég felszínes témákról beszélgettek, a fő vonal a pasizás/csajozás/szex volt. Mindeközben méregdrága koktélokat szürcsölgettek és erőltetetten nevetgéltek. Nem az én világom. Szerencsére aztán hajnali 1 körül elindultunk haza, de én a kocsiba ülve egyből bealudtam, és csak akkor ébredtem fel, mikor hazaértünk – ennyire fáradt voltam…