Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat második része, az elsőt itt lehet elolvasni.
Április
25., bogotai kávé-körút és mozi-kocsma
 |
| így néz ki az arepa, ez nem az amit Nicolas csinált, azt elfelejtettem lefotózni :) forrás: www.oliviascuisine.com |
Reggel felkeltem 9 körül, Nicolas már pörgött, egyből pattant, hogy csinál
nekem reggelit. Egy igazi kolumbiai specialitással kezdett, arepa a neve, sajttal töltött
lepény-szerű valami, de isteni finom. Meg akartam nézni, hogy csinálja, de
ahogy felálltam az asztaltól elkezdett velem veszekedni, hogy Sara, you are The Guest. Sit down please, I
got this. Azaz, hogy fel ne merjek állni az asztaltól, mert vendégségben vagyok,
majd ő csinál mindent. Közben az anyukája is beköszönt, és vagy háromszor
bocsánatot kért, hogy dolgoznia kell, és nem tud velem beszélgetni. Az apuka
már munkaúton volt, Laura pedig iskolába ment korán.
Amúgy itt reggel mindenki
megpuszil mindenkit, amit már a Nicolas-szal együtt töltött hónapok alatt
megtapasztalhattam, ő Lyonban is minden egyes reggel jött, hello my darling felkiáltással, és egy ölelés keretében adott egy
puszit is. Először fura volt, de szerintem nagyon aranyos szokás, nekem nagyon
bejön ez a dél-amerikai közelség – a brazilok is hasonlóak.
Volt szerencsém
megismerni a két bejárónőt is, akik minden hétköznap itt vannak a házban:
takarítanak, mosnak, ebédet és vacsorát főznek. Ezt mondjuk sosem tudnám
megszokni, hogy egy másik ember ilyen szinten kiszolgáljon, de itt Dél-Amerikában
ez is nagyon gyakori.
A délelőtt további részében Nicolas dolgozott (jogot
tanult és most a nagybátyja cégénél dolgozik, otthonról), én tanultam kicsit.
Aztán az anyukájával ebédeltünk, aki tüneményes, nagyon jól kijövünk, az
angol-spanyol-portugál keveréssel általában elboldogulunk.
Egészen értem amúgy,
mikor spanyolul beszélnek, általában a lényeget ki tudom venni, Nicolas csak
pontosítani szokott, ha fordít valamit. Vele pedig most három nyelven kommunikálok
egyszerre: az angol az alap (azt beszéltük először, mikor megismertük egymást),
de néha franciául, néha portugálul is megszólalunk. Mostanában a portugál
gyakoribb, mert az nekem is elevenebb kicsit, mint a francia, és neki is.
Ebéd után aztán bepattantunk Nicolas autójába, és elvitt kicsit körülnézni.
Itt Bogotában is hatalmas a forgalom, mindenki autóval jár, nagy a szmog is és
órákba telik egyik pontból a másikba jutni. A város amúgy rettenetesen tetszett
már első pillantásra. A házak 90%-a téglából épült, emiatt sokkal színesebb
Bogotá, mint a brazil városok (Sao Paulo, vagy Curitiba), és van valami
különleges hangulata is, ami nekem nagyon bejött. Amúgy itt 9 millióan laknak,
szóval elég nagy, de viszonylag élhető mondjuk a húszmilliós Sao Paulohoz
képest.
Kolumbia nagy kávé-termesztő ország, sokkal nagyobb kávé-kultúra van
itt, mint mondjuk Brazíliában, és ez már a kávézókon is látszik. Nicolas el is
vitt ma kettőbe, amit iszonyatosan élveztem, mert gyönyörű volt mindegyik, és
persze a kávé isteni finom. Az első kávézót azért imádtam, mert a pincér az
asztalnál készítette el a kávénkat, miközben magyarázta, hogy készül.
 |
| Első megálló: Café San Alberto |
 |
| Második megálló : Altillo Café |
A két
kávézás között azért sétáltunk kicsit a környéken, megkóstoltam egy kolumbiai
édességet, az oblea-t, ami két lepény
doce de leite-vel (karamellkrém)
töltve, nagyon finom ez is. Betértünk egy cannabiskészítmény-árushoz is,
ugyanis itt Kolumbiában gyógyítási célra lehet kapni marihuánát, Nicolas
használ is ilyen krémeket, azt mondja izomfájdalmakra nagyon jó. Most mondjuk
nem vett, mert nagyon drágának találta – kb. 5000-7000 Ft körül volt egy tubus.
 |
| Obleát készítő bácsika |
Este Nicolas újból megcsillogtatta a főzőtudományát, hamburgert csináltunk.
Az igazat megvallva, a lyoni éveink óta sokat fejlődött (akkor salátából és
mikrós kajákból állt a repertoár), és hatalmas lelkesedéssel mozog a konyhában.
Vacsora után összekészülődtünk, és nekiindultunk a bogotái éjszakának. Nico egyik
gyerekkori barátjához mentünk, aki hatalmas egyéniség. Santiago a rendes neve,
de mindenki csak „Negro”-nak hívja, gondolom a sötét bőrszíne miatt. Egy nagyon
alter („SATAN” feliratú pólóban, láncokkal, fültágítóval felszerelt),
teletetovált művész-csávó. A haja egyik oldalt hosszú göndör, másikon egész
rövid, nagy barna szemei tele vannak élettel. Külsőre szöges ellentéte
Nicolas-nak, de hamar rájöttem, miért szeretik úgy egymást: mindketten nagyon nyitottak
a világra, és tökre azt az életszemléletet képviselik, ami hozzám is közel áll:
nagyon multikulti, alternatív, szociális lazaság (ha egyáltalán le lehet ezt
szavakkal írni). Szóval Negro művész-stúdiójába mentünk, aminek egy kis kertje
van, ott szoktak iszogatni (és füvet szívni) a barátaival. Itt beszélgettünk
egy darabig, aztán Nicolas egy barátnőjét bevártuk és elmentünk négyen
(Nicolas, Negro, Ana és én) egy mozi-kocsmába sörözni. A kommunikáció elég
nehezen ment, mert a három kolumbiai majdnem kizárólag csak spanyolul beszélt,
emiatt én csak iszonyatos koncentrációval tudtam néha kivenni, hogy miről van
szó.
Szerencsére Negro is nikotin-függő, ezért vele néha kilógtam a kocsma elé,
és olyankor elképesztő érdekes dolgokat mesélt a művészetéről, Bogotáról, az
utazásairól. A legjobb az volt, mikor kiderült, hogy a lábára van tetoválva
magyarul, hogy „öngyilkos vasárnap”,
ugyanis az egy kanadai zenész (Venetian Snares) száma. Megmutatta a Rossz csillag alatt született című
albumot, én pedig lefordítottam neki a számok címét, amitől rendkívül boldog
volt. Az este végén Negro felajánlotta, hogy holnap körbevezet a városban, ha
már Nicolas úgyis dolgozik, én pedig nagy örömmel beleegyeztem. Ez a srác az
egyik legérdekesebb ember, akivel valaha találkoztam, komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése