Első, de semmiképp sem utolsó - hétvége São Pauloban

Sexta-Feira 10/11/2017

El sem tudom mondani, mennyire vártam ezt a napot. Két hete volt, mikor Paulinho bejelentette, hogy 10-én megyünk, azóta nem bírtam másra gondolni. Szerdán és csütörtökön már majdnem depressziós voltam, olyan lassan telt az idő – ráadásul sokat kellett tanulnom is, úgyhogy amiatt is sokat stresszeltem. Na de végre eljött a péntek. Elmentem órára, leadtam három beadandót, aztán szaladtam ebédelni, és mikor végeztem, hívtam Paulinhot, aki értem jött. Indulás!

Az út elvileg 5-6 óra, pedig São Paulo nincs messze, csak 420 km Curitibától, de Paulinho felvilágosított, hogy a brazil autópályán nem lehet száguldozni, rengeteg helyen csak 80 km/h-al lehet menni. Erről magam is megbizonyosodhattam, sőt, vannak olyan szakaszok ahol csak 60 km/h-val vagy 40 km/h-val! Ha gyorsabban mész, megbüntetnek, mindenhol radar (most nem jut eszembe a magyar szó erre) van. Azért Paulinho megtett minden tőle telhetőt, ahol lehetett, ott repesztettünk 120-al, de sajnos nem volt rá sok lehetőség. A forgalom borzalmas volt, sok helyen egyre szűkítették az alapból három sávot, ami azt eredményezte, hogy volt olyan, hogy 20 km/h-val araszoltunk fél órán keresztül, az előttünk lévő kamionok miatt. Itt rengeteg kamion van, mert nincs kiépítve rendesen a vasúthálózat, mindent kamionokkal szállítanak a brazilok.

Amúgy a brazil autópálya csodálatos. Alig győztem nézelődni az ablakon, annyira gyönyörű helyeken jöttünk keresztül. Itt nincs kerítés az autópálya mellett, sőt sok helyen icipici falvak vannak az út mentén. Sokszor embereket lehet látni, akik gyalogolnak a tűző napon, kilométereken át, hogy az egyik helyről a másikra jussanak. Rengeteg hegyen mentünk át, sok helyen tiszta szerpentin volt az út. Ilyenkor iszonyatosan röhögtem Paulinhoval, ugyanis a kanyar szó portugálul „curva” (kiejtve kurva), ő pedig direkt mondogatta egyfolytában, hogy muitas curvas, azaz milyen sok kanyar (curva) van errefelé.

Végül (három megállóval út közben) este 7-re értünk São Pauloba. A városban még rosszabb volt a forgalom, mint addig, mindenki tolakodott, dudált, alig haladtunk. Paulinho olyan ideges lett, mire felértünk, hogy a végén már hozzá se mertem szólni, mert csak válogatott káromkodások jöttek ki a száján portugálul – aztán, mikor meglátta a barátnőjét ez teljesen elmúlt persze. Ja, csak hogy világos legyen: összesen 7 órát kocsikáztunk.

Lepakoltuk a cuccainkat, engem elküldtek fürödni és rendbe tenni magam, mert kiderült, hogy Paulinho barátnőjének a lánya és a barátja színházba visznek engem, méghozzá balett-előadásra. Összekaptam magam, Paulinho és Vileusa taxival vittek a Sala de São Paulo-ig, ott találkoztam Carolinaval és Gustavoval. Az úton odafelé volt „szerencsém” látni São Paulo nyomorúságának egy részét, az egyik kerület telis tele volt hajléktalanokkal, néhányan kéregettek az autósoktól, a többiek beállva fetrengtek a földön – kiderült, hogy ez egy crack-környék. A színházban a másik véglet, borzasztó szépen kiöltözött, kisminkelt, jó illatú emberek között találtam magam. Brazília (de főleg a nagyvárosok) ilyen: hatalmasak az egyenlőtlenségek. Amúgy Csajkovszkij-balettet (fogalmam nincs, hogy ezt helyes-e így leírni, sajnos nem értek hozzá) néztünk, gyönyörű volt. A másfél óra úgy elrepült, mintha 10 perc lett volna. Maga a Sala de São Paulo gyönyörű épület, ez volt az első, hogy kicsit Európában éreztem magam – rettenetesen hiányzik az európai építészet, nem gondoltam volna. A balett után hazataxiztunk, Caroék rendeltek egy pizzát, aztán 1-2 körül le is feküdtünk aludni.

A Sala de São Paulo kívülről
(forrás: http://www.salasaopaulo.art.br)

A Sala de São Paulo belülről - koncertterem
(forrás: Joia Bergamo Blog)

Sábado 11/11/2017

Ma reggel volt egy kisebb nézeteltérésem a brazil nagybátyámmal, ugyanis mikor felkeltem 11-kor, és bejelentettem, hogy nemsokára megyek (egyedül) João-hoz, egy barátomhoz, teljesen bepánikolt, hogy ezt miért nem mondtam eddig, és hogy neki el kell mennie, nem tud elvinni - amúgy mondtam, csak az időpontot nem. 

www.weheartit.com

Gyorsan magamhoz tértem ettől a borzalmas kihallgatás-szerű számonkéréstől, mondtam, ne aggódjon, hívok uber-t, João vár a ház előtt. (Amúgy is 23 éves vagyok, nem szoktam beszámolni percre pontosan senkinek a programomról.) Végül kénytelen-kelletlen elfogadta, de a lelkemre kötötte, hogy írjak neki, ha megérkeztem és minden egyes alkalommal, ha új helyre megyek a barátaimmal. Elkérte a fiúk telefonszámát, a címet, ahol aludni fogok, totál biztosra ment a pali. Én ezen eléggé kibuktam, mert 12 évesen sem éreztem magam ennyire korlátok köré szorítva, világ életemben sose kellett senkinek írogatnom, ha mentem valahová, és az egésznek a gondolatát is utálom. De persze megértem, Paulinho miért aggódik ennyire, úgyhogy neki egy szó nélkül megcsinálom ezeket – szombati napon kb. 3-4 óránként tudósítottam, hogy épp hol, kivel és mit csinálok. 
Miután békén hagyott végre, kicsit duzzogva elvonultam fürödni, és szerencsére ők már elmentek, mire végeztem. Caroval és a barátjával reggeliztem, aztán Gustavo lejött velem a ház elé is, amíg vártam az uber-t. Imádom, hogy itt mindenki ennyire segítőkész.

Mostantól, azt kell tudni, hogy igazából azért vártam ennyire, hogy São Pauloba jöjjünk, mert itt lakik három brazil barátom (João, Aaron és Renato), akiket még Lyonból ismerek. 

ez volt a lyoni csapat 3 évvel ezelőtt

Mikor elsőéves voltam, és Nicolas-szal (ő kolumbiai) laktam együtt, ők cserén voltak, és mind egy társaság voltunk, fél éven keresztül minden hétvégén együtt lógtunk, de sokszor hétköznap is. Rajtuk kívül még volt két brazil lány (egyikük, Mariana, azóta Nicolas barátnője), egy cseh és egy új-zélandi lány. Én a brazil srácokkal eszméletlenül összenőttem, leginkább azért, mert ők majdnem minden hétvégén nálunk aludtak és a bulik utáni másnapos reggelek mindig összehozzák az embereket. Szóval ezért vártam ennyire ezt a hétvégét, három éve nem láttam a fiúkat és elmondhatatlanul hiányoztak. Persze, minden előre meg volt beszélve, engem João elszállásol, és a többiek is csatlakoznak majd – ők is alig várták, hogy jöjjek.

graffititenger

Joãoval ebéd előtt

Olyan 1 körül értem João-hoz, ő egy hatalmas és gyönyörű lakásban lakik egyedül, külön szobát kaptam, franciaággyal. Gyorsan lepakoltam, és már indultunk is ebédelni. João nagyon sokat aggódott, hogy hová vigyen, végül megnéztünk egy graffitis kerületrészt, és kikötöttünk egy peixaria-ban, ami egy olyan étterem, ahol csak halat és tengeri herkentyűket lehet enni. Én, mióta itt vagyok teljesen felhagytam azzal, hogy akármit is nem szeretek. Mindent megkóstolok. Itt rábíztam magam João-ra, ő választott. Először tőkehalas lepényt ettünk, aztán egy hatalmas nagy sült halat salátával. A második halnak a nevét nem tudom, mert szerintem nem is létezik magyarul. Közben megérkezett Renato is, ő már ebédelt, úgyhogy egyből rövidezni kezdett. Pont meséltem João-nak, hogy sose láttam itt még senkit magában inni a cachaça-t (az a brazil nemzeti ital, kb. 30-50%-os), ő erre azt válaszolta, hogy majd látni fogom Renatot. És tényleg.
A peixaria-ban ilyen volt a dekor és az ebéd: 

Ebéd után elvittek egy piacra, mert Renato igazi cachaça-t akart inni (az előző nem az volt), de nem találtunk. Azért iszonyatosan élveztem a fiúk idegenvezetését, a piacon a létező összes dolgot megkóstoltatták velem, elmagyarázták, hogy mi hogyan készül, teljesen kitettek magukért. Aztán végül cachaça nélkül tovább mentünk egy utcazene-fesztiválra, ami teljesen független, civil szerveződés volt, Renato ajánlotta. Zseniális volt. A hangulata kicsit hasonlított a veszprémi UZ-hez, de brazil kiadás, úgyhogy még őrültebb, még felszabadultabb. Sokan be voltak öltözve, a zenekarokban és a közönségben is, tiszta karnevál-hangulat. Táncoltunk, söröztünk, nagyon-nagyon jól éreztem magam.

HONK Fesztivál

Két-három zenekar után beültünk egy közeli bárba, cachaça-t inni végre. Persze, a brazilok sem húzzák le egyből, mint mi a pálinkát, meséltem is a fiúknak, hogy Magyarországon ez nem így működik, nevettek. Renato közben szerzett magának csirkeszívet egy utcai árustól, azt eszegette. Teljesen otthon éreztem magam, az olcsó röviditalok kortyolása és a random olcsó kaják zabálása az utcán, valahogy nosztalgikus hangulatot teremtett – kicsit, mint Magyarországon mikor kolbászt zabálsz a piacon a hentesnél. A fiúk társasága is, amúgy Lyonban ugyanígy csöveztünk, mert egyikünknek sem volt annyi pénze, mint egy átlag francia egyetemistának.

João még át akart öltözni az esti bulizás előtt, úgyhogy mi elindultunk hazafelé, Renato pedig elment egy szülinapi bulira ingyen kaja reményében. Aaron (szokás szerint) betáblázta a mai napját, és csak este ér rá, úgyhogy vele még emiatt nem találkoztunk. João még a hazamenetel előtt elvitt vacsorázni egy iszonyatosan fancy pizzériába, én alig tudtam megszólalni az ámulattól. Mondjuk vagy 25 percet kellett várni az asztalra, de abszolút megérte, a pizza nagyon finom volt. A fiúk azt mondták, São Pauloban van a világ legjobb pizzája, mert a sok olasz bevándorló itt tökéletesítette tovább az olasz pizza receptjét. Hát, lehet benne valami, mert ez tényleg eszméletlen jó volt.

Gyors otthoni átöltözés után elindultunk a fesztiválra (amin délután is voltunk, most egy zárt koncerthelyen folytatódott). Renato és Aaron (csodával határos módon sikerült megérkeznie) már ott vártak minket. Aaron egyből a nyakamba ugrott, és vagy fél órán keresztül bombázott különböző kérdésekkel. Eközben Renato alkoholmámorban táncikált össze-vissza és folyton az első sorba akart jutni (ami kb. lehetetlen volt), João pedig nyugodtan iszogatta a sörét. Pont, mint 3 éve, Lyonban. Egész este össze-vissza ölelgettük egymást és vigyorogtunk, mint a vadalmák, annyira boldog volt mindegyikőnk, hogy ennyi idő után együtt bulizunk megint – amúgy a fiúk se találkoznak sokszor, attól, hogy egy városban laknak, évente 1-2-szer, ha összefutnak.

Hajnali 3 órás fotó

Hajnali 2-kor vége lett a koncertnek, de bennünk még nagyon bennünk volt a mehetnék, úgyhogy tovább mentünk kocsmát keresni. Sajnos, hajnali 3 körül São Pauloban is elkezd zárni a legtöbb bár, úgyhogy alig találtunk olyan helyet, ami még oké lett volna – meg amúgy a legtöbb helyen belépőt kértek, ami drága lett volna azért, hogy 1-2 órát maradjunk. Végül találtunk egy pici kocsmát, ahol szambát játszott egy zenekar, nagyon hangulatos volt. Ittunk még egy sört, táncolgattunk kicsit, de mikor láttuk, hogy Renato teljesen csukott szemmel ácsorog egy falat támasztva, úgy döntöttünk, ideje hazamenni. Mindannyian João-nál aludtunk végül, mert vasárnap együtt akartunk ebédelni. Teljesen, mint a lyoni időkben, akkor is ezt csináltuk. Együtt buliztunk, együtt aludtunk (volt, hogy a szobámban 7-en aludtunk), együtt ébredeztünk, együtt ebédeltünk.

Domingo 12/11/2017

Reggel arra ébredtem, hogy João beszól a szobámba, reggeli van. Renato is beszólt a nappali felé menet, „Bom dia, Sara!” (Jó reggelt, Sara). Annyira imádom ezt a mondatot, nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy olyan hihetetlen kedvességgel tudják mondani a brazilok. Amúgy a fiúkkal most csak és kizárólag portugálul beszélek, pedig ők néha mondogatják, hogy ha nem tudok valamit, mondjam angolul, de már annyira hozzászoktam hozzá, hogy mindent portugálul kell elmagyaráznom, hogy általában addig próbálkozok, amíg meg nem értik. Meg persze ők is rengeteget tanítottak nekem ez alatt az egy nap alatt, ha valamit rosszul mondok, kedvesen kijavítják, ha valami nem jut eszembe, lefordítják angolról vagy franciáról. Renato azt állítja, nagyon jól beszélek, és mind a hárman rettentő büszkék rám, hogy értem, amit egymás között beszélnek, mert ők Lyonban nem értették így a franciákat, azt mondják. Én ennek csak örülök, de azért most elhatároztam, hogy még keményebben tanulok portugált, mert rettentően idegesít, hogy nem tudok úgy részt venni a társalgásban, ahogy szeretnék.

Reggeli után elmentünk a piacra halat venni, mert João kitalálta, hogy moqueca-t csinál, az egy brazil étel. Ezen a piacon megint ugyanazt eljátszották, mint az előzőn, mindent megmutattak, magyaráztak, Renato vett nekem suco de açúcar-t, azaz talán cukornádlevet, egy szörp-szerű ital, amit cukornádból facsarnak, megmutatták azt is, hogy hogy készül. És isteni finom.

Piac-selfie

Otthon együtt főztünk, az elején én sokat segítettem João-nak, de miután Aaron kezembe nyomott egy pohár bort és beállt helyettem, én nem nagyon pörögtem túl a dolgot. Igazából elég jó nézni, mikor három pasi főz és neked csak boroznod kell. Végül tökéletesen megosztottuk a munkát, Renato is segített, és én is mosogattam a végén. Olyan isteni finom moqueca-t csináltunk, hogy szerintem az összes Lyonban készített kajánkat felülmúlta. Ezek után nem mondom soha többet, hogy nem szeretem a halat, mert ez komolyan életem egyik legfinomabb ebédje volt. A többiek is nagyon elégedettek voltak magukkal. Desszertnek creme de papaia-t csináltunk, az is jó volt. 

Moqueca
(forrás: New York Times Cooking)

ebéd a fiúkkal

Ebéd után mind a négyen ledőltünk az egy szem kanapéra, egymás hegyén-hátán aludtunk picit. Olyan boldog voltam egész végig, amíg a fiúkkal voltam, most ez a szieszta megkoronázta az egészet, ez emlékeztetett legjobban a lyoni időkre, mert ott is folyton össze-vissza aludtunk, mivel alig volt hely a pici lakásban.

szieszta

Aztán még egy kávét ittunk együtt, és Aaron elrohant focizni, Renato pedig szintén a dolgára ment, én maradtam még kicsit João-val. Kimentünk a teraszra cigizni, és itt volt az a pont, hogy a rengeteg érzelemtől telítődve majdnem sírtunk egyet, ugyanis Lyonban mindig mi maradtunk ébren legtovább a bulik után, és a konyhában egy cigi mellett megbeszéltük az élet nagy dolgait. Ez majdnem olyan volt. Nem sokkal később Paulinho jelentkezett, mehetek, úgyhogy ott hagytam João-t, és egy iszonyat kedves uber sofőr elrepített a plázához, ahol Paulinho és a barátnője vásároltak. A szívem közben majd’ megszakadt, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a hétvége, és ott kellett hagynom a fiúkat, João is mondta, hogy sindrome de ninho vazio, azaz „üres fészek-szindrómája” van, ami egy brazil kifejezés és pont erre a helyzetre használják, mikor egy buli után mindenki hazamegy, és te egyedül maradsz. De szerencsére még itt vagyok nagyon 8 hónapot nagyjából, az rengeteg idő, meg is beszéltük, hogy minimum egy egyhetes utazást összehozunk együtt.

A vasárnap hátralévő részében nem történt semmi érdekes, plázáztam kicsit Paulinhoékkal, aztán hazamentünk, én szomorkodtam magamban kicsit, ők pedig tévét néztek.

Segunda 13/11/2017

Reggel fél 10-kor indultunk vissza Curitibába. Amíg kiértünk São Pauloból, még nézelődtem, amennyit csak lehetett. Gyönyörű ez a város, és akármit mondanak a brazilok, nekem ezerszer jobban tetszik, mint Curitiba. Paulinho szerint néhány hét után megváltozna a véleményem, én nem tudom, de most visszavonhatatlanul beleszerettem. Leginkább az építészet miatt azt hiszem, itt ezerszer szebbek az épületek – látszik az olasz bevándorlók hatása, haha. Alig várom, hogy visszajöhessek, akármilyen nagy és veszélyes (bár nekem most semmi bajom nem esett, lekopogom).

Hazafelé nagyon jó időt jöttünk, 4-re már itthon is voltam. Paulinho is nagyon elégedett volt magával, hogy ilyen hamar visszaértünk – mondjuk, ez igazából a forgalomtól függ tökre. Itthon kipakoltam, beszélgettem Edith nénivel kicsit, meséltem neki a hétvégéről, aztán este elmentem spinningre. Most vissza kell rázódnom a curitibai kerékvágásba, folytatódik az egyetem, minden. 

köszi São Paulo, see u soon!