Ezen a hétvégén végre kicsit kiszakadtam az egyetemi hajtásból, mert
Paulinho Halloween-bulit tartott
szombaton. Ez egyben az előrehozott szülinapi-bulija is volt, mert október
30-án született. Úgyhogy kb. egész héten ajándékokért rohangáltam neki, de
végül sikerült mindent beszereznem.
Szombaton egész nap Edith nénivel gangeltem
itthon - ebédet csináltunk, kávéztunk, segítettem neki e-mailt küldeni, a
szokásos. De tökre élvezem az ilyen nyugis napokat. Bár Paulinhonak azt
mondtam, ebéd után megyek, végül csak este 7-re estem be hozzá. Edith néni
felvilágosított, hogy van egy busz, amivel könnyen eljutok oda, és tényleg,
Paulinhoék házától kétutcányira tett le. Feleannyiba kerül, mint az uber, és
kb. ugyanolyan gyors, úgyhogy tökre örültem neki. Anya később kiröhögött, hogy
már két hónapja itt vagyok, és még mindig nem ismerem a tömegközlekedést, de
itt nincs ám minden fent az interneten. Ennek a buszmegállónak, ahonnan mentem
például, még neve sem volt, csak egy szám a tetején. Se a megállók, se a
menetrend nem volt feltűntetve, és bár volt ott egy térkép, azon se látszott az
adott buszmegálló, mert egész Curitiba tömegközlekedése rajta volt, és csak a
nagyobb csomópontok voltak jelölve – keresd a logikát. Szerencsére a GoogleMaps
egészen képben van a curitibai tömegközlekedéssel kapcsolatban, úgyhogy
legközelebb is azt fogom használni.
Mikor megérkeztem Paulinhoékhoz, ők épp nagyban készülődtek a bulira, a
barátnője rizst főzött, Paulinho pedig a dekorációval bíbelődött. Miután
lepakoltam, Paulinho mindenképp mutatni akart nekem valamit, megkereste a
pénztárcáját és előkotorta belőle az új magyar lakcímkártyáját! Nagy büszkén
újságolta, most érkezett meg – pont a szülinapjára. Már régebben kérte az
állampolgárságot, de csak mostanában sikerült megkapnia a papírjait (az
útlevele még mindig nincs meg). Aztán még a magyar születési anyakönyvi
kivonatát is előszedte valahonnan, azt is most küldték, tőlem kérdezgette, hogy
ezek pontosan milyen papírok. Úgy sugárzott a boldogságtól, hogy én így még
sose láttam, engem össze-vissza ölelgetett, mondta, hogy most már ő is „kolléga”,
és mikor tanulunk már magyarul. Ugyanis mikor megérkeztem, megígértem, hogy
megtanítom magyarul. Most megbeszéltem vele, hogy január-februárban elkezdjük,
remélhetőleg addigra már nagyjából megtanulok portugálul. Azt mondta „jól van”, így magyarul, ezt nagyon tudja
– meg azt, hogy „tiszta hülye”, de
még jó, hogy nem az jutott most eszébe.
Később aztán megérkeztek lassan a többiek is, most sokkal kevesebben
voltunk, mint az én szülinapomon. Egyrészt, az én barátaim nem jöttek, mert
Nononak, az egyik francia barátnőmnek is szülinapja volt, és máshol ünnepelnek,
másrészt Paulinhoék társaságából is kevesebben jöttek most – Tamás sem volt, ő
az országot járja éppen és politizál, most Brazíliavárosban van. De a buli
egészen jól sikerült, szokás szerint eszméletlen sok kaja volt, még több sör,
és a szokásos zene, Paulinho válogatása. Én egész jól elvegyültem a társaságban
(ahhoz képest, hogy majdnem mindenki minimum 20 évvel idősebb volt nálam), táncoltam
Paulinho barátnőjével, és a többiekkel is, beszélgettem több emberkével is (de
legtöbbször egy kukkot nem értettem, amit mondanak). Amúgy ez egy
halloween-buli volt ugye, ezért sokan beöltözve jöttek. A dekoráció volt a
legdurvább, Paulinho nagyon kitett magáért, a terasz minden sarkából pókok/halálfejek/boszorkányok
néztek az emberre.
 |
| én és Paulinho az ajándékozás előtt |
A tortára és az ajándékozásra egész sokat kellett várni, azt hiszem csak
éjfél körül kezdődött az ünneplés. A tortázás után sokan haza is mentek,
magamban röhögtem, hogy biztos nem hoztak ajándékot, és gyorsan le akartak
lépni. Aztán szépen sorban mindenki átadta az ajándékokat. Én a végére akartam
kerülni, mert nagy meglepetéssel készültem. Hetekkel ezelőtt ugyanis megkértem
Katit, hogy gyűjtsön össze Paulinho (ő Katinak az unokaöccse amúgy) gyerekkoráról
és a családról fényképeket, küldjék el, én pedig itt kinyomtattam. Tudtam, hogy
ennek Paulinho nagyon fog örülni, mert múltkor mesélt nekem az életéről, és
enyhén szólva nem volt könnyű gyerekkora. Emellett nagyon ragaszkodik a
családjához (mármint a magyar-részhez, pedig nem sokat találkozott velük), és
folyamatosan mindenről fényképeket gyűjt, aztán rakosgatja őket (amúgy ebben
teljesen olyan, mint Kati). Ráadásul a gyerekkori fényképei nagyrészt
Magyarországon vannak. Ez csak az ajándék egyik része volt, vettem még neki
ilyen retro-táblákat, amiket mostanában mindenhova rakosgat.
Mikor sorra kerültem,
szépen egymás után adogattam az ajándékokat, mindennek nagyon örült. A végére
maradt a boríték a képekkel, esküszöm, életem végéig emlékezni fogok Paulinho
arcára, mikor meglátta a fényképeket. Felragyogott, aztán meghatódott, alig
akart hinni a szemének, teljesen odavolt. Azt kérdezgette folyton, hogy ez
honnan van. Elmeséltem neki, hogy Kati és Cica segítettek, azt üzente, millió
puszit küld nekik. A barátai is tudni akarták, hogy mik azok, úgyhogy mindenki
közelebb jött, és végül egymásnak adogatták a fényképeket. Paulinho közben
engem vagy hatvanszor megölelt, de megszólalni alig tudott, mert a
meghatottságtól még el is pityeredett kicsit. Nagyon helyes volt. Mikor már
minden képet mindenki hatszor megnézett, folytatódott tovább a buli és az
ajándékozás.
Végül, olyan 1-2 között lett vége a bulinak, Paulinho barátnője nekiállt
kávét főzni, a „kemény maggal” még ittunk egy kávét, aztán ők is elmentek. Én
segítettem Paulinhoéknak elpakolni, aztán lefeküdtünk aludni. Úgy volt, hogy
átmegyek a francia barátaimmal bulizni, de már nagyon késő volt, ráadásul nem
is válaszoltak az üzeneteimre, nem voltam benne biztos, hogy még a diszkóban
vannak. Úgyhogy én is lefeküdtem aludni, olyan 2 körül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése