Napjaim.

Mióta visszajöttem Florianopolisból, arcon csapott az egyetem, nagyon sokat kellett tanulnom. Ez konkrétan azt jelenti, hogy volt két db 5 oldalas beadandóm (portugálul ofc), meg azt hiszem, van még 4-5 másik, amik ilyen 1-2 oldalasak, de azokat még el sem kezdtem, pedig már két hete itt vagyok. Mostanra beletörődtem, hogy nem tudok mindent időre megcsinálni, úgyhogy már nem stresszelek, csinálom, ahogy tudom. Amúgy az egyik beadandómat már vissza is kaptam, 77%-os lett, ami ahhoz képest, hogy az utolsó kérdést csak félig csináltam meg (és számítottam pontlevonásra), egész jó szerintem. Az összes visszakapott dolgozatomon rajta volt eddig, hogy „boa escrita” (jó írás), vagy, hogy „bom trabalho” (szép munka), aminek nagyon örülök mindig, ezek szerint még a B1-es portugálomon is érződik, hogy jól fogalmazok. Persze nyilván nagyon sok helyesírási hibám van, de azt elnézik a tanárok szerencsére. Ennyit az egyetemről.

www.weheartit.com

A portugál óráim újrakezdődtek a Celin-ben, nagyjából ugyanazzal a csoporttal, akikkel eddig is voltunk, és akiket imádok. Most „pré-intermédiario” szinten vagyok, ami elvileg az alap- és a középszint között van. Igazából szerintem már bőven tudok középszinten portugálul, de mikor csoportot akartunk váltani (a francia barátnőimmel), a tanárok lebeszéltek minket (a mai napig nem értjük, hogy miért). Úgyhogy egyelőre maradok ebben a csoportban, igazából így is minden nap tanulok valamit, szóval egyáltalán nem haszontalan. Beszélnem kell sokat, mert az hiányzik nagyon, szóban sok hibám van még. De szerdánként mindig megyek a kulturális délutánokra, ahol a többiekkel csak portugálul beszélünk, és igyekszem az egyetemen is sokat beszélgetni.

Portugál után pedig minden este hazafelé beugrok az edzőterembe, nagyjából egy órát sportolni – van, hogy 30 perc, van, hogy 1,5 óra, attól függ, mennyi időm van. Spinningre járok heti háromszor és heti kétszer pedig nagyobbakat futok. A sport nagyon hiányzott az életemből, úgyhogy nagyon örülök, hogy beiktattam, még akkor is, ha így minden nap csak este 8-ra esek haza hullafáradtan, abszolút megéri. Ráadásul a spinning edzőm egy isten. Komolyan. Folyton vigyorog, tele van energiával, edzés közben énekli a dalszöveget, tényleg zseniális. Ezért imádok spinningre járni, mert így az az egy óra tortúra nem szenvedés, hanem tényleg jól érzem magam közben. Egy hosszú nap után pedig nincs jobb érzés, mint mikor 40 perc izzadás után (vörös fejjel, vizes hajjal, tök fáradtan) lepacsizol az edződdel.

Amúgy futni is szeretnék többet járni, de ahogy eddig észrevettem itt teljesen más a futókultúra, mint Európában – legalábbis a curitibai facebookos futócsoport alapján. Rengeteg futóverseny van, de tényleg, nagyjából minden hétvégén van egy. De legtöbbször ezek nem (csak) a futásról szólnak, hanem inkább a pólóról, az éremről, a fényképekről… A távok elég kicsik, általában csak 5 vagy 10 km. Én pedig nem nagyon látom értelmét sokszor kiadni egy csomó pénzt, azért, hogy 10 km-t lefussak (és kapjak egy pólót, egy érmet, egy plüsskutyát, akármit – 10 kilométerért, komolyan?!). Persze, néha tök jó, mert tudja az ember, hogy verseny-körülmények között hogyan teljesít, de szerintem, ami itt megy az kicsit túlzás. Alig találtam 15-20 km-es versenyeket a környéken, pedig engem mostanában inkább azok érdekelnének. A másik pedig, hogy nyilván a versenyek városban vannak megtartva, márpedig itt az utcák olyan kátyúsak, hogy az valami borzalom. Szerintem nem kéne sok, hogy megrándítsam vagy akár kitörjem a bokámat. Szóval, ami a futást illeti, egyelőre maradok az edzőteremben a futópadon – amit őszintén, sosem gondoltam volna.

Az utolsó fontos dolog, ami mostanában történt, az az, hogy megvásároltam életem második esernyőjét (az első egy lyoni kukában végezte az egyetemen, egy hatalmas viharban, ami miatt elkéstem vizsgáról). Egyáltalán nem terveztem esernyőt venni (az előzőt is csak azért vettem, mert tök szép volt), mivel a világ egyik legnagyobb badarságának tartom: folyton fejbe/oldalba/hátba/hasba vágja vele az ember a másikat, miközben kinyitja vagy becsukja, egy szűkebb helyen máris nem lehet elférni, ha véletlen kicsit megdönti az ember, a nyakába borul a sok víz, és még sorolhatnám. Akkor mégis miért vettem esernyőt? Hát azért, mert ebben a rohadt városban TÉNYLEG nem lehet nélküle élni. Ezt mondogatják már nekem két hónapja a brazilok, de nem akartam hinni senkinek, gondoltam, persze, paranoiásak, azt hiszik, cukorból vannak, mit nekem egy kis eső… De miután háromszor úgy eláztam, hogy konkrétan facsarni lehetett a ruháimból a vizet, átértékeltem a dolgokat. Egy viharos szerdai napon, amikor úgy szakadt az eső, hogy amíg egyik boltból a mellette lévőbe átmentem, bőrig áztam, megvettem kb. az első esernyőt, amit találtam. Azóta, akárkinek meséltem, mindenki gratulált – azt hiszem, ez is sokat elárul a helyzetről. Amúgy itt az időjárás tényleg katasztrofális, ennél jobban szerintem még egy várost sem utáltam az idő miatt. Nem lehet tudni, hogy meleg lesz, vagy hideg, hogy esni fog-e, vagy nem… És igen, még az időjárás-jelentés sem tudja, az elmúlt két hónapban vagy hatot néztem egyszerre, mindegyik mást mondott, és egyik sem az igazi időt. (Végül megkérdeztem a húgomat, aki mindig tudja, hogy milyen idő lesz, és az általa ajánlott időjárás-jelentő oldal működik többé-kevésbé. De azt is óránként kell nézni, mert folyton változik.) Szóval itt TÉNYLEG úgy kell elmenni reggel itthonról, hogy nagyjából a fél ruhásszekrényt magával viszi az ember, mert lehet, hogy reggel 10 fok van, de délután simán lehet 30, vagy az is megtörténhet, hogy csak 15 és szakad egész nap az eső. Who knows. Én két hónapig tényleg azt gondoltam, hogy ilyen nincs, de sajnos az élet erősen rácáfolt.

www.weheartit.com

Na, azt hiszem, most már nagyjából mindenről írtam, ami mostanában jellemzi a mindennapjaimat, a következő bejegyzésekben több sztorizgatás lesz, mert természetesen rengeteg dolog történik nap, mint nap, de nincs időm mindent leírni.