Floripaaa 12-15/10/2017

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából egy héttel a hosszú hétvége előtt az egyik francia haverom, Antonin csinált egy csoport-beszélgetést facebookon, azzal a névvel, hogy „Vamos para Floripa!” azaz „Menjünk Floripa-ba!”, majd szépen megindokolta, hogy miért menjünk. Úgyhogy mentünk. A többiek szerveztek mindent, a buszt együtt foglaltuk le, a szállást ők intézték, nekem csak bele kellett adnom. Hatan mentünk, öt francia haverom és én. Amúgy én is franciává váltam itt Brazíliában, mivel mindig velük lógok, és Lyonból jöttem, mindig franciaként mutatnak be a többiek. Amit egyáltalán nem bánok, egyrészt nem számít akkora egzotikumnak, mint Magyarország, másrészt legalább ez kárpótol kicsit azért, hogy Lyonban három évig kérdezgette mindenki, honnan van az akcentusom. Na, de vágjunk is bele, elmesélem, milyen volt az első utazásom Brazíliában.

Az úti célról amúgy annyit kell tudni, hogy Santa Catarina állam fővárosa, Florianopolis, egy szigeten fekszik, az óceán-parton és 43 darab strandja van.

itt egy térkép Florianopolis
elhelyezkedéséről és a strandjairól

Első nap : nuit blanche (=álmatlan éjszaka), érkezés, óceán

indulás!

Szerda este mentem el itthonról, mert csütörtökön hajnalban indult a buszunk, és nem akartam Edith nénit felverni, meg amúgy sem láttam sok értelmét aludni, a lányok pedig pizsi-partyt és filmezést terveztek. Lucile-nél gyűltünk össze, nagy matracokon nagy takarókba bugyoláltuk magunkat, úgy néztünk mindenféle filmet hajnali 2-ig.

Nagyon furcsa volt hajnalban kimenni az utcára, ugyanis ilyenkor Curitiba tiszta szellemvárossá alakul. Nagyon veszélyes éjjel kint járkálni, ezért tényleg nincs senki az utcán, legfeljebb üvöltöző részegek. Mi sem voltunk sokáig, csak amíg megérkezett az uberünk.

A pályaudvaron megkerestük a pénztárat, ahol átvettük a jegyeinket, aztán leültünk a váróterembe. És vártunk. A buszunknak 3.40-kor kellett volna elindulnia, 4-kor még semmi. Fél 5-kor bemondták, hogy 5-kor fog megérkezni a buszunk. Előtte megérkezett Antonin, ő egy másikkal ment – nem sikerült mind a hatunknak egy buszra jegyet foglalni, mi lányok a 3.40-essel mentünk, Antonin egy másikkal, Tristan egy harmadikkal. 5 körül már elég idegesek voltunk, részben a fáradtság, ugye semmit nem aludtunk egész éjjel. Azt hiszem, végül olyan fél 6 és 6 között érkezett meg a busz, 6 óra volt már bőven, mire elindultunk. Laza 2,5 órás késés. A fiúk busza is késett, olyannyira, hogy Tristan, aki elaludt, és 2 órával később kelt, mint kellett volna, még így is elérte.

Mit csinál az ember a buszra várva (hajnali 4-kor)?
Hát eszik. 

alvás a buszon

A mi buszunk végül olyan 12 óra körül gördült be Florianopolis buszállomására. Amúgy itt sokkal jobban fel vannak készülve a buszok a hosszú utakra, mint Európában. Konkrétan fekvő székeink voltak, másfélszer akkorák, mint a normál székek, kényelmesek, és a lábadnak is volt vagy egy méter. Mondanom sem kell, a 6 órás utat egy az egybe végigaludtam. Erről fénykép is készült természetesen.

A pályaudvarról kiérve hívtunk egy ubert, egy szimpatikus fiatal srác jött értünk. Bepréseltük magunkat a csomagokkal. A kocsiban Queen üvöltött, amitől egyből jobb kedvünk lett, táncoltunk, röhögtünk, örültünk, hogy végre megérkeztünk. A sofőr csak mosolygott, később elmesélte nekünk, hol vannak a legjobb bulihelyek, merre érdemes sétálni, tényleg minden hasznos infóval ellátott.

A szálláson hiába mutattuk az airbnb-s foglalásunkat, kiderült, hogy a lány, aki ezzel foglalkozik, lelépett, így a mostani recepciósok egyáltalán nem voltak felkészülve az érkezésünkre. Kicsit elkeseredtünk, de aztán random kaptunk egy négyágyas szobát - hatan. Ja, amiben a wc nem működött, azt az egyik csávó, Diego később megszerelte. Amúgy a szállásról annyit kell tudni, hogy ez egy hostel-szerű valami, amit zenészek működtetnek, ebből, és a zenélésből élnek. Emiatt az egésznek elég random hangulata van, olyan, mintha náluk laknál, de mégse. Tehát van saját szobád, fürdőszobával, de a közös konyha és a nappali az igazából az övék, 0-24 ott zenélnek. Mikor rájöttünk, hogy még egy nyomorult büfé sincsen, kicsit elszomorodtunk, de szerencsére Nono hozott magával szendvicseket, úgyhogy abból ettünk kicsit, amíg a fiúkat vártuk. Ők is megérkeztek nemsokára, konstatálták szomorú helyzetünket. A szállás amúgy enyhén szólva nem felelt meg a hirdetésnek – egy koszos medencét hívtak jacuzzinak a büfé pedig csak reggel 8 és 10 között üzemelt –, de legalább olcsó volt.

Végül, összeszedtük magunkat és elindultunk a tengerpartra, amint elállt az eső. Ja, igen, az időt is jól kifogtuk: az uber-sofőr már tájékoztatott, itt egy hónapja nem esett egy csepp eső sem, de ezen a hétvégén fog, kis lehűlés is várható. Végül a strandolással elég nagy mázlink volt, a levegő volt annyira meleg, hogy fürödhessünk, de a nap nem sütött. Az óceán-part gyönyörű volt, egyszerűen leírni nem tudom, én még életemben nem voltam ilyen szép helyen (a képek amúgy egyáltalán nem adják vissza a hangulatot). Tavaly Portugáliából láttam a „másik oldalt”, de azt össze sem lehet hasonlítani ezzel a látvánnyal. Mindenhol homok, és hatalmas hullámok. Én maximum térdig mertem bemenni a vízbe, mert tényleg akkora hullámok voltak, hogy még úgyis ledöntöttek a lábamról, és behúztak. Néhány esés-bukás után aztán feladtam, és kimásztam a partra. Nem lenne tanácsos rögtön első nap megfulladni. Rajtunk kívül csak helyiek voltak a parton, sokan futottak, vagy sárkányt eregettek.

Este a szálláson csináltunk magunknak guacamole-t, az volt a vacsoránk, és közben megterveztük a holnapi napot. Korán akartunk kelni, úgyhogy nem is voltunk fent 11-nél tovább szerintem.

Második nap: túra, vízesésben fürdés, hajókázás, sandboard

Reggel tényleg nagyon korán (fél 7-kor) keltünk, 8 körül már a túraútvonal elején voltunk. Megreggeliztünk, aztán el is indultunk. Hamar kiderült, hogy én rosszul öltöztem, nem az új farmeremet kellett volna felvenni – de mentségemre szóljon, a többiek egy szóval se mondták, hogy túrázni megyünk, csak sétát emlegettek. Elég kemény útvonal volt, legalábbis nekem mindenképp, de a többiekről is folyt a víz. Viszont gyönyörű helyen sétáltunk. Végig a tóparton, néha erdőben, néha falvak között, leírni nem is tudom rendesen, még jó, hogy csináltam képeket. A helyiek nagyon helyesek voltak, mindenki mosolygott vagy odaköszönt nekünk. 

Nagyjából négy órát gyalogoltunk folyamatosan, amikor a fiúk rájöttek, hogy a vízesés, amit ők a túraútvonal végén sejtettek, nem ott van. Azaz, ott nincs vízesés, ahogy ők mondták, de máshol van egy, közelebb. Mi a lányokkal kijelentettük, hogy ha nem muszáj, nem másznánk tovább, fürödni szeretnénk, keressük meg a vízesést, akárhol is van. Addigra már a nap is kisütött és tényleg iszonyatosan melegünk volt. Meg persze fáradtak is voltunk, négy óra gyaloglás után. Nagyjából félóra séta után megtaláltuk a vízesést, ami nagyon szép volt, és tényleg lehetett benne fürödni. Gyorsan átöltöztünk és belevetettük magunkat a hideg vízbe. Fürdés után úgy döntöttünk, ez tökéletes hely ebédelni, ezért felmásztunk a köveken és a vízesés közepén piknikeztünk. Nagyon jól éreztük magunkat. Még visszagondolva is kicsit hihetetlen, hogy egy brazil erdőben, egy vízesés közepén fürdőruhában ebédeltünk, de azt hiszem az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Visszafelé már nem gyalogoltunk (hál’ Istennek), hanem fogtunk egy hajót – a helyiek is azzal közlekednek – ami bevitt a városba. Pont jó helyen, a homokdűnék mellett tett ki minket, mi pedig elindultunk, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot, ami olyan, mint a snowboard, csak homokon. Én először nem nagyon akartam kipróbálni se, de aztán úgy voltam vele, nem nagyon lesz több ilyen lehetőségem az életben, miért ne. Iszonyú jó volt. Nagyon nehéz vele menni, nekem esés nélkül nem is sikerült, de nyilván egy idő után belejön az ember. Olyasmi, mint a síelés (meg gondolom, mint a snowboard, de azt még sosem próbáltam), mert csúszol lefelé, az adrenalin az megvan.  Én azt hiszem a harmadik vagy negyedik esésem után adtam fel, mikor a fejemet úgy bevertem, hogy még koppant is – a homokon, fogalmam nincs hogyan. Aztán lassan a többiek is befejezték, még utoljára lecsúsztunk hármasával, a két deszkával és a cuccokkal, egy lejtőn – a két bokámat is sikerült beütnöm, mert én voltam legelöl. Tiszta homokosan és tele kék-zöld foltokkal, elmentünk vacsorát vásárolni. Egy helyi halashoz mentünk, mert a többiek mindenképpen halat akartak vacsorázni, és igazából én sem ellenkeztem, ha már itt vagyunk.

Ez volt a legkirályabb vacsoránk itt, Florianopolisban, ebben mindenki egyetértett. A lányokkal felvágtuk a zöldségeket és megterítettünk, Tristan megsütötte a halakat, Antonin pedig elmosogatott a végén. Tök jó, hogy hatan vagyunk, mert így ha mindenki csinál valamit, igazából nem olyan sok meló. Nagyon jót ettünk, beszélgettünk, még az egyik (és egyben a legkedvesebb) házigazdánkat, Diegot is megkínáltuk. 

így néztek ki a halak mikor megvettük őket

Ő pedig elhívott minket a barátai koncertjére, egy közeli bárba. Igazából a koncerten rajtunk és néhány barátjukon kívül senki nem volt, a kocsma üresen kongott. Azért megittunk egy sört, de a koncert vége után mi is hazamentünk.

Harmadik nap: eső, caipirinha, szörf, buliiii

Reggel fejedelmi reggelit csináltunk magunknak, pain perdu-t, ami igazából a francia bundáskenyér, de édes – és ezerszer finomabb, mint a magyar. Vettünk még csomó gyümölcsöt, volt kávé, minden. Reggeli után elindultunk, felpattantunk egy buszra, és Antonin vezetésével elmentünk egy strandra, ami elvileg az egyik legjobb szörf-hely a szigeten. 

Caipirinha!

Ma sajnos nagyon rossz idő volt, néha csepergett az eső, és hideg is volt. A fiúk mindenképp szörfözni akartak, őket nem állította meg a hideg. Addig pedig nekünk is ki kellett találni valamit. Nekem borzalmasan rossz kedvem volt, leginkább az idő miatt (iszonyatosan lehangoló, ha egy strandon van szar idő), ezen pedig abban a pillanatban az alkohol tudott legjobban segíteni. Koktéllal a kezében máris másképp érzi magát az ember, úgyhogy Lucile-lel rendeltünk egy-egy caipirinhát. Mikor a fiúk végre megpróbáltak a szörfdeszkákra pattanni, már jobb kedvünk volt, és szerintem egy órán keresztül csak röhögtünk – leginkább azon, ahogy szegények szerencsétlenkedtek. Persze, biztos iszonyat nehéz lehet, nekem se sikerülne, de így a partról, koktéllal a kezünkben nagyon könnyű volt kinevetni őket. Nagyjából egy órát szörföztek, mikor kijöttek, úgy remegtek a hidegtől, mint a jégcsap, nem is csodálkoztam, én kabátban is fáztam. 

Miután átöltöztek, visszamentünk a szállásra – a buszon mindenki elaludt, én nyitott szájjal és szemmel, Tristan vállára dőlve, még szerencse, hogy neki is csukva volt a szeme, így nem látta az alakításom. Otthon megint vacsorát csináltunk, de most csak gyors szendvicseket raktunk össze, és koktélokat kevertünk – inkább az utóbbi volt fontos. A ma estét teljes egészében bulizásra szántuk, úgyhogy 10-kor neki is indultunk Florianopolis éjszakai életének. Voltunk valami koncerten, ahol nagyon jól éreztük magunkat, aztán egyik helyről a másikra mászkáltunk, de végül elegünk lett és inkább hazaautóztunk. Öten egy uberben, Tristan ugyanis felszedett valakit és lemorzsolódott.

Negyedik nap: másnap, strand, menő ebéd, hazaút

Másnap elég nehéz volt felkelni 9-kor úgy, hogy 4-kor értünk haza, de sikerült. Összeszedtük magunkat és lementünk a strandra. Ma igazi strandidő volt, tűzött a nap, meleg volt, a víz is jó volt. Így, tiszta másnaposan nagyon mást nem is tudtunk volna csinálni, mint a homokban fetrengeni. Én megint azon gondolkoztam, hogy mennyire fura, tavaly ennek a hatalmas óceánnak a másik partján voltam, és most milyen rohadt messze vagyok onnan. Mindig furcsa belegondolni, hogy egy hatalmas nagy víztömeg választ el Európától. Szerintem ilyenkor kezdem csak felfogni, hogy TÉNYLEG itt vagyok. 
A napsütésről csak annyit, hogy 50 faktoros naptejjel kentük be magunkat, és így is kivétel nélkül mindenki leégett.

Egy körül visszamentünk a szállásra fürödni és összepakolni, aztán egy étterem felé vettük az irányt, hogy a hosszú buszút előtt jól bezabáljunk. Szerencsénk volt, a busz nem késett semmit indulásnál, viszont út közben valahogy összeszedtünk 2 óra csúszást, így a hatórás utat nyolc alatt tettük meg. Én megint sokat aludtam (mást nagyon nem lehetett csinálni a vaksötétben), így mikor Curitibába értünk nagyon morcos voltam. Ráadásul az ottani 30 fok helyett, Curitibában csak 13 volt, és iszonyatosan nagy forgalom. 
A többiek sétáltak a központig, én hívtam egy ubert, mert úgyis Paulinhohoz mentem. Ő a barátnőjével várt, miután megfürödtem még megnéztük együtt egy film végét, aztán olyan 2 körül mindenki ment aludni.