A Series of Unfortunate Events –
Szerencsétlen Események Sorozata. Ezt a bejegyzést azért neveztem el így, mert
találtam Facebook-on ezt a képet, ránéztem, és azt mondtam: ennél jobban semmi
nem írja le a hétvégémet. Meglátjátok miért, elmesélem. Előre csak annyit,
szerintem a mostani szombat volt életem legszerencsétlenebb napja, de most már
csak mosolygok rajta.
 |
| Facebook - Student Problems |
Szombat reggel, elállt az eső. Már két napja szakadt nagyjából megállás
nélkül, de ma végre abbamaradt, ez lehetne akár jó jel is. Délelőtt pihengetek,
összeszámolom fejben, mit kéne megcsinálnom a hétvégén, menni fog. Megebédelek
Edith nénivel, aztán 2 körül hívok egy ubert, fél 3-ra beszéltem meg a
találkozót Francois-val, egy használtruha-vásárba megyünk.
A sofőr egy teljesen kihalt utcába visz, egyik oldalán egy folyó, a másikon
egy csomó garázs. A ruhavásár is garázsban van, de azért furcsa ez a környék. Nézzük
a címet, a pasi állítja, hogy ez az. Hát jó, kiszállok, megkeresem. Körbejárom
az utcát kétszer is, semmi. Francois-t nem bírom elérni, nincs wifije biztosan.
Az eseménynél még valami mexikói bárt írnak, azt se látom sehol. Találok egy éttermet,
de ott fejioada van, nem az lesz.
Közben csepereg az eső, nem hoztam esernyőt. Visszamegyek a garázsokhoz, de
megint semmi. Francois hív, nem tudja, hol vagyok, én sem, próbáljuk kitalálni,
de helyismeret hiányában semmire nem jutunk. A folyót mindketten látjuk,
benzinkút is van a környéken, mégsem találjuk egymást, se a mexikói bárt.
Leszakad az ég, bemenekülök egy buszmegálló alá. Francois azt mondja, menjek
vissza a garázsokhoz, ő is kijön, jó helyen kell, hogy legyek. Visszamegyek,
végigfutok az utcán – mert közben szakad az eső –, de semmi. Bemenekülök egy
hatalmas irodaház alá az esőtől, úgy szakad, mintha dézsából öntenék. A
környéken egy lélek nincs, mindenki elmenekült az esőtől. Közben nagy nehezen megtalálom a térképen a mexikói
bárt, aminek a nevét rosszul írták az eseménynél, 500 méterrel arrébb van. Francois
hív, menjek oda azonnal, ott fog várni. Próbálom kérlelni, várjon legalább 10
percet, mégiscsak szakad az eső. Nem, 5 perc múlva ott találkozunk. Nincs más
megoldás, lesprintelem az 500 métert szakadó esőben, közben találkozok teljesen
szétázott bicikliscsapattal, megértően rám mosolyognak. Rohanok, végre meglátom
azt a rohadt mexikói bárt, beesek az ajtón, a pincéreknek kikerekedik a szemük –
fogalmam sincs, hogy nézhetek ki. Megtalálom Francois-t, röhög, persze, neki
könnyű. A hajamból, a ruhámból csöpög a víz, gondolom a sminkem is szétfolyt.
Rendelek egy sört, arra nagy szükségem van most.
 |
| weheartit.com |
Francois bejelenti nagy bosszúsan: „a
vásárt lefújták az eső miatt, a filmvetítésre nem érünk oda”. Ő kaját
rendel, én iszom – bánatomban. Mit csináljunk most? Az eső szakad, a mozit
lekéstük, a kiállítás-megnyitó, ahova menni akarunk 2,5 óra múlva kezdődik.
Felajánlom neki, maradjunk addig itt, ebben a nyomorult mexikói bárban, erre az
a válasz, hogy „Sara, nagyon berúgunk, ha
így folytatjuk”. Úgyhogy elkezdi hívogatni az egyik közös barátnőnket, aki
ma délelőtt pattintott le minket azzal, hogy „utálom a használt ruhákat, és nem ismerem a francia mozit, itthon maradok”.
Nem értem, miért akarunk odamenni. Én biztosan nem akarok. Francois azt
hajtogatja „én sem akarok vele beszélni,
de mit csinálunk két órán keresztül”. Bármi mást, felőlem, de Victoriához
ne menjünk. Erre megvádol, hogy spórolni akarok, pedig az uber nem drága, ha
két részre osztjuk. Totál elbeszélünk egymás mellett, ő mérges rám, amiért
megvárattam, én mérges vagyok az uber sofőrre, amiért rossz helyen tett ki. Szerencsére
Victoria nem válaszol, de nekem sikerül elérnem Lucile-t, egy másik
barátnőnket, aki a belvárosban mászkál, megkeressük őt és Hélene-t. Persze az
is órákba telik, amíg elküldik a címet, mert nem tudják, merre vannak.
Uberrel megyünk, odaérünk, a megadott cím 86-os házszám, de az utca 84-nél
befejeződik. A sofőr köröz a háztömb körül, mi felrobbanunk, végül meggyőzzük,
hogy tegyen ki, majd valahogy megtaláljuk a többieket. Kiszállunk, mellettünk
50 méterre két prosti ordít egymással, ettől még jobban feszülünk. Végre
meglátjuk Lucile-t és Hélene-t, utánunk futunk. Fél órát járkálunk a
belvárosban, mert minden bár vagy kocsma zárva van. Nagy nehezen találunk egy
(francia) kávézót, beülünk. Elmeséljük a lányoknak a délutánunkat, dőlnek a
nevetéstől. Francois-ból most jött ki a feszültség, először jól kiosztott
mindent, aztán rám nézett, én elmosolyodtam, és végül kitört belőlünk a
nevetés. Worst day ever. Iszunk még
egy sört - én ma már nem bírok alkoholmenteset inni, különben
idegösszeroppanást kapok, Francois dettó. A lányok kávéznak és sütiznek. Aztán
nagy nehezen rávesszük magunkat, hogy visszamegyünk a kiállítás-megnyitóra.
Francois hív egy ubert, de az alkalmazás rosszul lokalizál be minket, a sofőr
köröz egy ideig a közeli utcákban, aztán lemondja a foglalást. Mindez fél órába
telik, én már alig tudok mit mondani, csak hogy „Francois, ma kurvára nem kellett volna kilépnünk a házból”.
Próbálok én ubert hívni, ha ez se jön be, hazamegyünk.
Bejön. Beülünk, 10 perc alatt ott vagyunk a múzeumnál. A kiállítás-megnyitó
elejéről mindenképpen lekéstünk, már csak annyit láttunk, hogy sok szépen
felöltözött ember mászkál a termekben. Azért megnéztük mi is egy részét a
kiállításnak (az egészre nincs idő, hatalmas, vagy három emelet), tetszett, de
vizes cipőben, hulla fáradtan mégsem az igazi. Egy óra elteltével Francois rám
néz: „Menjünk?”. A válaszom: „Légy szíves”. Megbeszéljük, hogy majd
visszajövünk egy másik hétvégén, lehetőleg délelőtt, amikor süt a nap. Hívunk
egy-egy ubert, Francois-nak megint nehezen sikerül, rossz a telefonja. Én előbb
elmegyek, alig várom, hogy hazaérjek és levegyem a vízben tocsogó cipőmet. Nem
szeretnék mást, csak hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak.  |
| Francois suhan az emberek között |
Vasárnap amúgy csak annyi történt, hogy délelőtt jót aludtam, volt vagy 10
óra, mire felkeltem. Aztán fürdés, reggeli, internetezés, hogy azért képben
legyek, majd ebéd után tanulok, már fél 12. Edith néni jött, hogy egy
barátnőjénél ebédelünk, fél 1-kor indulunk. Oké. Elmentünk, nagyon-nagyon finom
ebéd volt, meg a barátnői is helyesek voltak, én nagyjából csak hallgattam
őket, mert hozzászólni nem nagyon tudtam (nosztalgiáztak leginkább), úgy
elszaladt az idő, hogy fél 6-ra értünk haza. Magyarországon már fél 11, Anyával
se skypeolok már, rég alszik. Kisebb mélypont következik, vasárnap este van és
én semmit se tanultam. Szerencsére Dani még rám csörög lefekvés előtt és lelket
önt belém. Ha letesszük, tanulok. Letettük, blogot írtam. De most már tényleg
tanulok. Legalább elfelejtem ezt a borzalmasan félresikerült hétvégét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése