Hú, de kreatív címet sikerült adni ennek a bejegyzésnek. Mindegy, most már
marad, nincs enregiám újat kitalálni. Tehát, most az van, hogy elárasztott a
rengeteg tanulnivaló, és mivel igyekszem, hogy ne (annyira) a social life-om rovására menjen, hát
leginkább a blogot hanyagolom. Meg amúgy ehhez is kell egy bizonyos ihlet, vagy
egy olyan időpont, amikor kedve van írni az embernek. Már régóta akartam írni,
de amikor este 10-11-12-re befejezem a tanulást, már semmi másra nem vágyom,
csak aludni. Gondolom, ez annyira nem érdekel senkit, úgyhogy inkább mesélek,
hogy mi van velem. De csak röviden, mert bár még csak este 9 van,
legszívesebben összeesnék a fáradtságtól.
Tehát. A múlt héten nagyjából minden szabadidőmben tanultam, ugyanis ma,
azaz október 10-én kedden kellett beadnom egy maximum 5 oldalas beadandót. Ami
így elsőre nem is hangzik annyira durvának, de ha hozzátesszük, hogy legalább
200-300 oldalt kellett hozzá olvasni ugye portugálul, és portugálul is kellett
megírni, hát mindjárt nem olyan könnyű. Lényeg a lényeg, megcsináltam, a végére
nem sok energiám maradt (az utolsó kérdést nem fejtettem ki eléggé), de írtam
kb. 6 oldalt (hogy kompenzáljam a nem kifejtett kérdést), úgyhogy most
kíváncsian várom, milyen jegyet ad rá a tanárnő.
 |
| weheartit.com |
Amúgy ezzel közel sincs vége,
a múlt hétre is le kellett volna adnom egy szintén 5 oldalas dolgot szintén
nagyjából ennyi szövegből, de azzal most csúszok kicsit, és van egy harmadik
órám, ahol azt hiszem, összesen 3 beadandóval vagyok lemaradva (az egyiket egy
70 oldalas könyvből kell írni) perpill. Mostanra beletörődtem, hogy mindent
csak úgy tudnék megcsinálni, ha 0-24 tanulnék, írnék és olvasnék, és úgy
gondolom, nem azért jöttem a világ másik felére, hogy egész nap mindenféle
szakirodalom felett görnyedjek, úgyhogy most már nem idegesítem magam a
csúszások miatt – a tanáraim meg általában jól kezelik. Na, ennyit arról, hogy
milyen a brazil egyetemi élet, vannak ennél sokkal érdekesebb dolgok is.
Például, múlt hét pénteken (06/10/2017) sikerült eljutnom Curitiba egyik
legfényűzőbb, legsikkesebb, legdrágább éttermébe. Persze, nem az én ötletem
volt, hanem az egyik lány, Victoria – aki szintén a Lyon2-n tanul és tavaly egy
csoportban voltam vele portugálon – ott akarta ünnepelni a születésnapját.
Amúgy a lányról annyit kell tudni, hogy véleményem szerint elég sznob (SOHA nem
vesz használt ruhát, és vannak hasonló kijelentései), és iszonyat gazdag(ok a
szülei), de néhány ilyen jellegű megnyilvánulásától eltekintve én tökre bírom,
el lehet vele beszélgetni. Szóval ő mindenképpen a Batel Grill-ben akarta ünnepelni a szülinapját, és mindenképpen meg
akart hívni minket, mert elvileg Olaszországban az a szokás, hogy az ünnepelt
fizet mindenkinek. Mi, Francois-val erről hallani sem akartunk, és úgy volt,
hogy mi a sajátunkat kifizetjük, de végül azt se hagyta Victoria – de ez
hosszabb és bonyolultabb sztori, kb. 3 hétig veszekedtünk ezen. Szóval,
elmentünk péntek este az étterembe, rajtunk kívül még Victoria lakótársai és
néhány egyetemi barátnője volt ott.
Az éttermet úgy kell elképzelni, hogy először is van egy előtér bárral,
ahol az ember várakozhat az asztalára, és már közben degeszre eheti magát,
ugyanis eszméletlen finom előételek vannak. Aztán van egy hatalmas nagy terem,
ahol rengeteg asztal van, és a terem közepén egy akkora svédasztal kap helyet,
amekkora a mi konyhánk. És ezen csak a köretek vannak. Szerintem nem lehet
olyan zöldséget mondani, ami nem volt azon az asztalon (még spárgát is
találtam), volt vagy ötféle rizs, krumpli, saláták, rákok, tényleg minden. A
japán ételeknek volt egy másik asztal (ami úgy kétszer akkora volt, mint a mi
ebédlőasztalunk), azon csak sushi volt és mindenféle szósz hozzá. De természetesen
itt nem lehet elképzelni étkezést hús nélkül, főleg étteremben. A Batel Grill pedig még ezt is egy másik
szinten oldja meg. Miután telepakoltad a tányérod különböző salátával vagy
akármilyen egyéb körettel, leülsz az asztalhoz és várod, hogy a sült galamb
hús a szádba repüljön. Az asztalok között pincérek járkálnak hatalmas
nyársakkal, amiken persze frissen sült hús van, és folyton jönnek kérdezgetni,
hogy kérsz-e – ami egy idő után rohadt idegesítő tud lenni, főleg mikor tele
szájjal kell bizonygatnod, hogy nem köszi. Annyit eszel, amennyit akarsz, az
étel ára fix, az italok ára változó (és általában nagyon drága). Amúgy
nagyjából olyan 5000-10 000 Ft között mozoghat az ár – de igazából
fogalmam sincs, mert ugye nem én fizettem végül.
 |
| weheartit.com |
Én meg is fogadtam mindenki
tanácsát („egyél, amennyi beléd fér”),
valószínűleg soha nem jövök többet, úgyhogy végigkóstoltam mindent. Francois a
harmadik tányérnál szólt, hogy szerinte álljak le – azt már tényleg alig bírtam
lenyomni. Kicsit féltem tőle, hogy úgy járok, mint Kis János Móricz Tragédiájában, de szerencsére én jobban
figyeltem – nem haltam bele. Amúgy tényleg iszonyatosan finom volt minden, de
őszintén szólva, nekem egy vacsora nem ér meg ennyi csillogást. Lehet, hogy nem
olyan minőség, de kicsit fesztelenebbül érzem magam egy kifőzdében, ahol
tizedennyiért jól lakok, és nem kell folyton arra figyelnem, hogy milyen sáros
a cipőm (kint szakadt az eső). De azért egyszer jó volt ezt is kipróbálni, meg
persze a többiekkel megünnepelni Victoria születésnapját, ő láthatóan
rettenetes boldog volt, hogy mindenki az ő kívánságát lesi és igazi luxus
körülmények veszik körül. Azt hiszem, ennyi volt a lényeges információ erről az
estéről.
A hét legjobb történését a végére hagytam. Szerdán elmentem futni itt a
környéken, hogy felmérjem a terepet. Úgy jöttem vissza 5 km után, hogy tele
volt a tüdőm kipufogógázzal, és a bokám többször is majdnem kitörtem a kátyúk
miatt, úgyhogy meg is fogadtam: soha többet. Ezzel a lendülettel visszafelé
bementem az edzőterembe, ahova Edith néni is jár (minimum heti háromszor
méghozzá). A recepciós lányok nagyon helyesek voltak, mindent megmutattak,
elmagyaráztak. Most ott tartok, hogy heti háromszor járok spinning-re, és kétszer
futok futópadon. Legalábbis ez a terv, holnap lesz egy hete, hogy elkezdtem. A
spinninget tök véletlen fedeztem fel. Adtak egy papírt, hogy mikor milyen
órákra lehet járni az edzőteremben, én meg gondoltam megnézek egyet, mert ha
csoportban sportolok, mindig több motivációm van. Az este fél 7-kor kezdődő
spinning tűnt a legbölcsebb választásnak, egyrészt, mert kb. addigra végzek a
sulival és pont odaérek, másrészt mert a spinning az szobabiciklizés zenére
(nagyon lebutítva), az meg nem lehet rossz. Pénteken kipróbáltam egy órát, és
nagyon jól tettem. Közben majd’ kiköptem a tüdőmet (lehet nem kellett volna
előtte cigizni), olyan kemény volt. Ráadásul az edző, folyamatosan az én
biciklim mellett állt, hogy segítsen, és állandóan a legnehezebb fokozatokra
tekergette nekem. Szerintem életemben még soha nem izzadtam ennyire. Az edzőről
még annyit kell tudni, hogy nagyjából úgy néz ki, mint egy latin
szappanoperából kilépett szívhódító, de nem a nyálas fajta, hanem a tényleg
szexi – pedig amúgy nem is annyira kigyúrt, mint a többi csávó a konditeremben.
Folyamatosan mosolyog, tele van lelkesedéssel meg energiával. Én egyből
belezúgtam – persze szigorúan plátói értelemben. Max annyi rossz pontja van,
hogy 23 éves és én 30-nak néztem, de lehet ez az én hibám. Szóval egy ilyen
pasihoz szívesen járok heti háromszor tekerni. Meg amúgy is, tök jó, hogy
valami szervezett dolgot találtam, így nincs pofám ellógni. A futást muszáj
nyomnom, bár a futópadot még nem annyira szoktam meg, mondhatni utálom. Na,
ennyit a konditeremről, őszintén szólva soha életemben nem gondoltam volna,
hogy egyszer itt kötök ki.
 |
| weheartit.com |
Azt hiszem, a bejegyzés címét kicsit meghazudtoltam, nem lett túl rövid, de
nem baj, legalább most már mindenki képben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése