Tél és káosz Brazíliában – 20 nap maradt

Először is, leszögezem, hogy a címben kicsit túloztam, de ez úgyis ki fog derülni a bejegyzésből, vágjunk is bele. Szóval már csak 20 napom maradt a hazaindulásig, ami már kevesebb, mint három hét, úgyhogy kezdek kicsit pánikolni, miközben egyre jobban várom az utazást. Mostanában egész érdekesen alakul az életem, úgyhogy gondoltam beszámolok róla.

A múlt hétvégén beköszöntött a tél. Általában Brazíliáról mindenkinek az a kép van a fejében, hogy mindig süt a nap, mindig meleg van, tengerpart, madárcsicsergés, kókuszdió, stb. Hát erre most iszonyatosan rá fogok cáfolni, készüljetek. Mielőtt kijöttem, Edith már többször figyelmeztetett e-mailben, hogy hozzak meleg ruhát, mert nagyon hideg van! Én ilyenkor általában rágugliztam a curitibai időjárásra, konstatáltam, hogy 15 fok, este 10, az nem para – gondoltam magamban – ezek a brazilok, biztos túlgondolják, nem is tudják, mi az a hideg. Mióta itt vagyok, azt hiszem maximum 2 hét volt talán szeptember elején, mikor úgy igazán fáztam, azt leszámítva oké volt. Persze, hiszen tavasz/nyár/ősz volt. 

ez egy olyan pillanat,
 mikor rádöbbentem, hogy
3 nap óta először nem fázok

Már egy ideje (kb. május eleje óta) mondogatták a curitibai barátaim, hogy készüljek, hideg lesz, úgyhogy be is szereztem Bogotában néhány melegebb ruhát, biztos, ami biztos. Most már kezdek hinni nekik. Ugyanis itt az a helyzet, hogy nincs fűtés a házakban – ráadásul Edith házában alapból mindig úgy 5 fokkal kevesebb van, mint kint. Ami ugye még 15 foknál annyira nem probléma, azt még nagyjából túl lehet élni, bár én már akkor is húzom a számat, mert nem szeretek két pulóverben ülni a lakásban. Viszont múlt hétvégén TÉNYLEG beütött a tél és konkrétan több napig nem nagyon ment 10 fok fölé a hőmérséklet. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy én 0-24 vacogtam. Mert ugye itt nincs olyan opció, hogy „bemegyek a meleg házba” vagy hogy „feltekerem a fűtést”. Utáltam felkelni reggel (próbáltál már 5 fokban átöltözni?), a harmadik napon már majdnem sírtam a hideg miatt. Mármint azért, hogy múljon már el. Ezt otthonról tényleg nem nagyon lehet elképzelni, maximum, akik az utcán élnek azok érezhetik át. És lehet mondani, hogy öltözzek fel, vagy takarózzak be, de 5 fokban hiába veszel fel négy pulcsit, sálat, kabátot, vagy amit csak találsz otthon, mindig marad minimum egy végtagod, ami fázni fog. Az egyetlen hely, ahol nem fáztam, az az ágyam volt, de az is csak azért meleg, mert vagy 3 réteg takaró van alattam, és még 3 paplan fölöttem.

A „kedvenc” részem a fürdés volt. Tudni kell rólam, hogy nem bírom elviselni, ha akár csak egy napig nem fürdök vagy mosdok. Ilyen maximum akkor szokott előfordulni, amikor olyan beteg vagyok, hogy fel sem tudok kelni az ágyból. Viszont itt a hideg miatt ugye a víz is lehűl, ami azt jelenti, hogy a csapból szó szerint jéghideg víz folyik. Mosdás kilőve – az arcomat azért megmosom reggelente. A zuhanyból ugyan jön meleg víz, de csak akkor, ha kicsit nyitja meg az ember. Ha rendesen folyik belőle, akkor már (jó indulattal) langyos, de inkább hideg. Szóval múlt hétvégén egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy a fürdőszoba közelébe menjek, annál is inkább, mert az az alsó szinten van, ami ilyenkor egy jégverem. Sajnos hétfő reggel már nem bírtam tovább, és reggel 6-kor, mikor kint 5 fok volt, a fürdőben meg szerintem maximum 3, kitaláltam, hogy én bizony megfürdök, ha törik, ha szakad. Hát inkább nem írom le, milyen élmény volt, legyen annyi elég, hogy szerintem életemben soha nem káromkodtam még olyan cifrán, mint mikor öltöztem fel. Ezután, három napig imádkoztam, hogy ne fázzak meg. Szerencsére nem betegedtem le (Edith-tel ellentétben, szegény vagy 2 hétig náthás volt), és ezentúl csak az edzőteremben fürödtem.

Szóval így kezdődött a tél. Amikor azért forralsz vizet, hogy a kezeidet melegítsd, vagy főzés közben nem mozdulsz a tűzhely mellől egy fél centit sem… Mikor hetekig ugyanazokban a ruhákban vagy mert négy pulóvered van és mindegyiket egyszerre hordanod kell. Vagy amikor kisüt a nap az egyetemen és te majdnem elsírod magad, mert ráeszmélsz, hogy napok óta először nem fázol. Én esküszöm, nem vagyok egy nyavalygós ember, de ez a hideg rettenetesen megviselt. Most egy ideje már ennyire nem durva a helyzet, szóval nyugodjon meg mindenki, egyelőre túléltem. Már majdnem egy hete délutánonként 15-20 fokig is emelkedik a hőmérséklet, ami tök jó, mert legalább csak reggel és este kell a két kötött pulcsi.

A második dolog, amiről mindenképpen írni akartam, az a rendkívüli helyzet. Ugyanis egészen pontosan egy hete annyira megugrottak a benzinárak, hogy a kamionosok sztrájkba kezdtek, lezártak egy csomó bekötőutat a legforgalmasabb városok körül és abbahagyták a szállítást. Ami ugye először annyira nem tűnik durvának, de mivel Brazíliában nincs szinte semmilyen vasúti hálózat, mindent az autópályán szállítanak. Az első napokban még nem is volt nagy hatás, de egyszer csak elfogyott a benzin a benzinkutakon (mivel azt is a kamionokkal szállítják ugye), aztán elkezdtek hiányozni mindenféle élelmiszerek a boltokból. Én még mindig nem vettem annyira komolyan a dolgot, de mára már ott tartunk, hogy:

• Sao Pauloban csomó minden leállt, többek között a szemétszállítás, úgyhogy néhány helyen kezdenek úszni a szemétben, plusz a tömegközlekedés is akadozik
• Rio de Janeiroban kezdenek kifogyni valami szerből amivel a vizeket tisztítják (kisebb fertőzésveszély befigyel),
• néhány bolt elkezdte szabályozni, hogy egy ember hány terméket vehet meg,
• a benzinkutakon ha van is benzin, oltári drága és 6-8 órát kell sorban állni érte,
• az uber és a taxik ára is az egekben van a benzinhiány miatt (amíg egyáltalán még járnak)
• a repülőgépek túlnyomó része még egy ideig tud közlekedni, de senki sem tudja pontosan meddig lesz erre elég üzemanyag,
• vannak olyan hírek, hogy néhány helyen 1500 Ft egy kg krumpli

Szóval én így momentán ezeket érzékelem, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ezekből mi 100%-osan igaz, mert hozzám a hírek leginkább a tévén és Edith-en keresztül jutnak el, és ugye megy a pánikkeltés is és rengeteg a fake news. Az biztos, hogy most kicsit leállt az élet, többek között az egyetemem is bezárásra kényszerült, amíg meg nem oldódik a helyzet. Viszont teljes összeomlás (még) nincs, pánik sincs, mi Edith-tel teljesen vidáman elvagyunk, a mélyhűtőben és a szekrényekben kb. 2 hónapra elég kajánk van, úgyhogy felőlünk kitörhet a világháború is (na, jó, azt inkább ne). Én egyelőre ajándék szünetként élem meg ezt az időszakot, amit teljes egészében a szakdolgozat-írásnak tudok szentelni. Nagyon sokat kell tanulnom most, ezen kívül még van háromszor 10 oldal beadandóm portugálul és egy kiselőadásom, mielőtt hazaindulok. Úgyhogy a következő napokban én a részemről elmerülök a könyveimben, napi egyszer elmegyek az edzőterembe (az még nyitva van), és várom, hogy megoldódjon a helyzet. A kormány amúgy csak annyit csinált, hogy kivezényelte a hadsereget (a braziloknál elég sokszor ez a megoldás), de azzal nem sokra mentek, úgyhogy holnap elvileg csomó tüntetés lesz a kormány ellen. Még a végén kitör a forradalom... Aki többet akar tudni ennél is, az nézzen rá a BBC vagy CNN honlapjára, az Index-en is megjelent pár cikk, de azok enyhén túloznak a helyzet súlyosságát illetve (szerintem).

Szóval most ilyen Brazíliában az élet, remélem, hamarosan megoldódik a helyzet és sikerül hazajutnom azért. Nemsokára újra jelentkezem (remélhetőleg áramból nem fogyunk ki ha-ha).

Visszaszámlálás indul: 30 nap maradt a brazil életemből

Ma éppen egy családi vacsorán voltam Edith kisebbik fiánál, mikor Ingrid, aki São Pauloból jött pár napra, azt találta mondani: „meg kell ünnepelnünk Sára utolsó napjait!”. Én ezen jót mosolyogtam, mert éppen csak azt felejtette el hozzátenni, hogy „Brazíliában”. Ugye nem meghalni készülök. Aztán elgondolkoztam. Talán a kiegészített mondat sem felel meg az igazságnak. Ugyanis minél jobban közeledik az indulás dátuma, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem utoljára vagyok itt. Néhányan egyenesen botrányosnak találják, hogy egy év alatt nem voltam Rio de Janeiro-ban (és valószínűleg már nem is leszek), de én nem bánom. Mégpedig azért, mert jobban szeretnék úgy odamenni, hogy tényleg élvezni tudjam, mint csak azért, mert most még itt vagyok, gyorsan essünk túl rajta. Nem szeretek rohanni. Úgy szeretek felfedezni egy várost, mintha benne élnék, még akkor is, ha csak néhány napot töltök ott. Rio de Janeiro most nem alkalmas erre. A brazilok azt mondják, most tényleg nem lehet (lányként) egyedül sétálni az utcán még nappal sem, veszélyes. Maximum a nagyon turistás helyekre lehet teljes biztonságban eljutni. Én nem tudom, ez mennyire igaz, de igazából túl sok kedvem és időm sem maradt kipróbálni. De igazából nem erről akartam írni.

Néhány hete elkezdtem rendesen visszaszámolni, megtervezni az „utolsó napjaimat”. Nagyon nehéz. Mikor februárban beszéltem erről Anyával, nem értette, mi bajom, hiszen „még van négy hónap” – mondta. „Igen, Anya, de tudod az milyen gyorsan el fog telni?!” És huss. Egy szempillantás. Nem mintha nem akarnék hazamenni. Iszonyatosan hiányzik a családom, alig várom, hogy együtt fesztiválozhassak a barátaimmal, hogy tömjem magamba a lángost a Balaton-parton. 

Szerintem azért olyan nehéz innen elmenni, mert tudom, hogy ide nem jövök csak úgy vissza. Dél-Amerikába nem lehet 1-2 hétre elugrani nyaralni – illetve lehet, de nem érdemes. Ki tudja, mikor lesz megint lehetőségem rá, hogy hosszabb időt eltöltsek ezen a kontinensen. Persze, mivel belehalnék a bizonytalanságba, már legalább háromféle A- és B-tervet is kitaláltam erre az esetre, utánanéztem ösztöndíjaknak, munkalehetőségeknek, önkéntességnek. Sokkal nyugodtabban indulok úgy haza, ha tudom, nemsokára visszajöhetek. Mert Brazília a második otthonommá nőtte ki magát, és kinyitotta előttem a világot. Rengeteget tanultam, láttam, hallottam, tapasztaltam itt eddig, de úgy érzem, there’s so much more (annyi minden van még). Szóval így vagyok most, egy hónappal a hazautazásom előtt. Azt tervezgetem, hogyan és mikor jöhetek vissza.

Viszont, akármennyire imádok hosszútávra tervezgetni, azért a carpe diem-életérzést sem tartom magamtól távolállónak, sőt. Úgyhogy igyekszem a legtöbbet kihozni az utolsó egy hónapomból itt, már amennyire lehet. Sajnos nyakamba szakadt a félév vége és a szakdolgozat-írás, úgyhogy mostanában minden szabad percemet a számítógépem előtt töltöm. Ettől függetlenül igyekszem élni a szociális életemet is, az utóbbi hetekben sokat találkoztam az itteni barátaimmal, többször vacsoráztam Edith családjával, voltam a másod-unokatestvérem (Paulo fia) esküvőjén is. Hetente minimum négy-ötször járok edzeni, és egyre nagyobb életmódváltásban vagyok, amitől nagyon jól érzem magam. Szóval így telnek a napjaim, és igazából emiatt a fokozott tempó miatt nem tudok eleget írni a blogra, mert akkor kimaradok ezekből a pillanatokból, kevesebb időm marad tényleg megélni mindent. Most igazából alvás helyett írogatok.

Harminc napom maradt a repülőgép indulásáig. Harminc nap múlva itt hagyom ezt az országot, de rengeteg mindent magammal viszek belőle. Most is úgy érzem magam, mint mikor augusztusban elindultam otthonról: egy icipici félelem és az örömteli várakozás keveredik bennem. Egy évvel ezelőtt féltem, hogy mi lesz velem az ismeretlenben, de örültem is, hogy valami újat fedezhetek fel. Most attól tartok kicsit, hogy milyen lesz a brazil lazasággal feltöltekezve visszatérni az európai rendszerességbe, ugyanakkor alig várom, hogy újra a „megszokottban” éljek. Na, de egészen pontosan egy hónap múlva a repülőn majd lesz időm ezen gondolkozni, addig inkább kiélvezem még az „utolsó brazil napjaimat”. Beijos.

Rainin' in paradize

Anyák napjára. 

Manu Chao-t hallgatok. Mikor tizenéves általános iskolás voltam, Anya mutatta nekem először. Néztük a Rainin' in Paradize című klipet, és röhögtünk, hogy pattog Manu Chao a kamionban. Aztán lefordítottuk a szöveget, és megtanultam, hogy kik azok a maszaik, mi az a demokrácia és miért esik az eső a paradicsomban, azaz mi a baja ennek a rengeteg országnak a dalban. Így tanultam angolul. Mikor Manu Chao először elérhető távolságba került, hetekig terveztük, hogyan megyünk életem első fesztiváljára ketten, vonattal. Végül ez valami miatt nem sikerült, de igazából úgyis a tervezős része volt a legjobb, ahogy elképzeltem az utat Sopronba : mi ketten a koszos vonatban döcögve, Manu Chao-t hallgatva, nagyon boldogan.

Anya mindig így tanított, észrevétlenül. Sosem mondta, hogy ezt vagy azt KELL csinálni, hogy ez helyes vagy ez nem helyes, mert a világ nem így működik, semmi sem fekete-fehér. Hagyta, hogy úgy nőjünk fel, ahogy mi szeretnénk. 

A tizennyolcadik szülinapomat is a
Zöld Pardonban ünnepeltük.

Nem érdekelte, amikor az ismerősök szörnyülködtek, hogy a hatéves öcsém kívülről fújja a különböző (szerintük rendkívül botrányos) Tankcsapda- vagy Belga-szövegeket, mert úgy gondolta, fontos dolgokról szólnak. Amikor gimiben az osztályfőnököm kiakadt, hogy engem hajnalig elengednek bulizni, sokszor Anya volt az, aki felkelt éjszaka és értem jött autóval a veszprémi éjszakába. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem engedett el valahova, az egy Kiscsillag-koncert volt, én 40 fokos lázzal feküdtem otthon, és akkor rohadtul nem értettem, hogy miért nem mehetek, csak másfél óra, az alkohol meg fertőtlenít. 

Mikor tizenhat évesen három hónapra Franciaországba kerültem, és rájöttem, nem tudom letenni a cigit, bármennyire is elterveztem, Anya szó nélkül küldött nekem egy doboz aranymarlbit Magyarországról, pedig addig fogalma sem volt róla, hogy dohányzok. Vagy mikor arra jött haza, hogy a házibulink után nálunk ragadt és totál beszívott barátaim éhesek, egyből elkezdett rántott sajtot sütni. Soha nem faggatott, de mindig ott volt, hogy meghallgasson. Ezért mindig mindent tudott a dolgaimról, és én értetlenül néztem a barátaimra, akiknek titkolózni vagy hazudozni kellett otthon.  

Mióta külföldön élek, rengeteget tanultam magamról. Rájöttem, hogy bárhol, bármilyen helyzetben elboldogulok, még akkor is, ha a kilencmilliós Bogotá közepén találom magam pénz és telefon nélkül, egy darab buszjeggyel a kezemben, a spanyolt nem beszélve. Nem fordulok el, ha Sao Pauloban odajön hozzám egy szakadt, büdös, beállt figura, hanem segítek neki, amiben tudok. Nagyon sok és sokféle barátom van, a nagyhangú és kissé homofób fekete sráctól kezdve, a láncdohányos, érzékeny, meleg fiúig. Akárhová keveredek, mindenhol családtagként kezelnek, iszonyatosan könnyen kijövök az emberekkel. Nyitott vagyok mindenre, és általában nincs honvágyam, mert tudok alkalmazkodni mindenféle környezethez, és ott boldogulni, ahol éppen kell. Ezeket mind Anyától tanultam, olyan észrevétlenül, ahogy a Manu Chao-szöveg tanított társadalmi kérdésekről. Például a Balaton-parton ücsörögve, a Budapest Pride-on bulizva, éjszaka a nyolckerben hazasétálva, vagy éppen Paszabon a Parno Grasztot meglátogatva.

Mikor megnéztük az óceánt,
aminek a túlpartjára készültem éppen.

A külföldi élet érzelmi nehézségeiről nem sokat szoktam beszélni, mert azokon jobb szeretek gyorsan felülemelkedni. De persze mikor kilenc hónapja nem voltál otthon és minden fontos családi eseményből kimaradsz, ezzel (kimondatlanul ugyan, de) fájdalmat okozva, elkerülhetetlen azon gondolkozni, hogy megéri-e. Én mindig arra jutok, hogy megéri. Még akkor is, ha minden utazásnál a világ legnehezebb dolga Anyától elköszönni a repülőtéren (igen, még négy év után is). Megéri, mert így nyílik ki a világ. Megéri, mert ha nem jövök egészen Brazíliáig, sose tapasztalom meg, hogy van ország, ahol mindenkiből sugárzik a pozitív életszemlélet, és hogy lehet békében egymás mellett élni mindenféle bőrszínnel vagy vallással vagy akármivel. 

Szóval, köszi, Anya, hogy csak kis ideig forgatod a szemed, mikor még haza se mentem, de már azt tervezem, hogy mikor jövök megint el. Mert akármilyen nehéz néha, azért elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy itt vagyok, ahol most vagyok. Még akkor is, ha anyák napján rainin' in paradize.