Brazil karácsony

Itt Brazíliában más a karácsony. Itt ilyenkor nyár van, napsütés, strandpapucs. Nincs fenyőillat, nincs meleg takaró, nincs (igazi) bejgli sem. A brazil karácsony nem olyan meghitt és szent, mint az európai. Azért mi próbálkoztunk, díszekkel, karácsonyfával, mennyből az angyallal… Ebből pedig egy fura kevert karácsony lett, az én első külföldi karácsonyom.

December 24-én reggel iszonyatosan sokáig aludtam, egészen 11 óráig, összesen 12 órát sikerült egyhuzamban végigaludnom így. De nem is volt baj, mert karácsony van, ilyenkor lehet. Itt még karácsonyfát se kellett díszíteni, kettőnknek minek állítottunk volna. A nappaliban azért valamennyire karácsonyi hangulat uralkodott, mert Edith tegnap fenyőágakkal feldíszítette a kandallót. (Méghozzá olyan fenyőágakkal, amelyeket arról a fáról hozott, amit ő hozott Európából ide, és ültetett el az utcában.) Korán ebédeltünk, krumplileves volt és palacsinta, hogy felkészítsük a gyomrunkat az esti nagy zabálásra.

Aztán délután megkaptam az első brazil karácsonyi ajándékomat Edith-től, egy gyönyörű strandruhát, ami eszméletlen praktikus lesz az elkövetkezendő hetekben-hónapokban. Én is odaadtam neki az enyémet, egy doboz trüffelt és pici kókuszos fürdőgolyókat kapott. Délután bekapcsolódtam az otthoni karácsonyba is, még szerencse, hogy van időeltolódás, így ott is jelen tudtam lenni. Anyáék már ajándékoztak és a vacsorához készülődtek. A húgom, ahogy ígérte, bemutatót tartott az ajándékaimból. A többiek is megmutatták, hogy kinek mit hozott a Jézuska, aztán felváltva ültek a laptop elé beszélgetni velem. Közben itt Edith habos kávét csinált nekünk (mégiscsak karácsony van), és ő is beszállt egy kicsit a beszélgetésbe. Ő Katinak (a nagymamámnak) nagyon jó barátnője, úgyhogy a magyar és a brazil nagyi is elcsevegett kicsit. Aztán végigkísértem skypeon az otthoni vacsorát – így legalább nem híztam tőle. Mikor itt is esteledni kezdett, hagytam a családomat társasjátékozni, én pedig elkezdtem készülődni a brazil szentestéhez.

Este 7 után jött értünk Edith kisebbik fia és a családja, Edith idősebbik unokájának az anyósához és apósához mentünk. Nekik is ez volt az első karácsonyuk így együtt, mert Peter Alexander csak tavaly házasodott. Egy hatalmas és szuper elegáns házban laknak Day (Edith unokájának a felesége) szülei, minden nagyon új és szép, mert most költöztek be. A hűtő olyan okos, hogy gombokat kell nyomogatni rajta, és attól függően vagy vizet, vagy jeget tölt a poharadba. Mivel a vacsora még este 9 körül sem akart elkezdődni, én az előételnek szánt magokból, szalámiból és sajtból teletömtem magam. Aztán az igazi vacsora persze rendesen betett, mert túlettem magam – amúgy nem tudom, ezen mit csodálkozok, mindenki ezt csinálja karácsonykor. Amúgy itt nincsen tipikus brazil menü szerintem, legalábbis most biztosan nem az volt. Gombaszósz volt rizzsel és nokedlivel, mellé pedig nagyon sokféle hús. Minden isteni finom volt, de őszintén szólva, nem láttam a különbséget egy szülinapi menü és a karácsonyi vacsora között. Persze, ezért is írtam az elején, hogy a brazilok annyira nem tüntetik ki a karácsonyt, mint mondjuk Európában, nincs olyan hatalmas nagy fontossága. Egy csomó brazil barátom például haza sem ment karácsonyra, mert túl messze lakik a családja, vagy mert a barátjával/barátnőjével töltötte (annyi idősen mint én). Ez Európában elképzelhetetlen lenne – már ha csak abba belegondolunk, hogy az hogy megvisel mindenkit, hogy én nem vagyok otthon most.

Szóval a vacsora jól telt, Edith családját nagyon szeretem, mindenki eszméletlen kedves, jól lehet velük beszélgetni. Vacsora után eljött az ajándékozás ideje, amitől én eléggé tartottam, mert hát nem nagyon tartozok a családhoz, ezért abszolút nem vártam, hogy ajándékot kapok, de azért féltem, hogy ha csak én egyedül nem kapok, akkor az meg milyen fura lesz. Persze így utólag elég hülyeség volt ettől tartani, a család minden részétől kaptam valamit, én meg majdnem elszálltam a boldogságtól – mindennél jobban imádok ajándékot kapni. Összesen egy pólóval, egy pár szandállal és egy csomó nagyon jó illatú szappannal lettem gazdagabb. Persze, én sem mentem üres kézzel, a tegnap készült trüffeleket szépen becsomagoltam és azt adtam mindenkinek. Ez közel sem olyan nagy ajándék, mint amiket én kaptam, de hatalmas szeretettel csináltam és nem utolsó sorban nagyon finom is. Úgyhogy, talán elmondhatjuk, hogy mindenki jól járt – én a legjobban azt hiszem.

Éjfél után mentünk haza, nekem idén kimaradt a templom, az istentisztelet, de igazából nem tekintem ezt olyan igazi karácsonynak, úgyhogy annyira nem is bánom.

December 25-én Edith-tel ketten ebédeltünk itthon. A család többi része megint együtt evett, de igazából nekem sem volt sok kedvem mozgolódni megint – ráadásul a tegnapi vacsora óta alig tudtam enni. Ja, és az eső is szakad tegnap délután óta egyfolytában, ilyenkor végképp nincs kedve az embernek kimozdulni. 

Karácsonyi kávézás közben Tamással

Aztán délután átjöttek a többiek kávézni, és meghívtam Tamást is, az idősebb brazil unokabátyámat, aki végül mégsem ment Budapestre (még). Végül ő volt az egyetlen vérszerinti rokonom, aki velem töltötte idén a karácsonyt, és ő is csak véletlenül.

A kávézás amúgy nagyon jól telt, volt rengeteg süti, habos kávé (mert Edith tejhabosítót kapott az unokájától tegnap, úgyhogy már nem csak Karácsonykor fogunk habos kávét inni), bor, amit csak el tud képzelni az ember. Szerintem mindenki jól érezte magát, egészen este fél 9-ig itt maradtak. Aztán segítettem elpakolni Edithnek, és mentünk aludni.

December 26-án az egyik japán barátomhoz voltam hivatalos ebédre, a franciákkal. Ez is nagyon jól sikerült, Shigeki kitett magáért, azt hiszem 3 órán keresztül főzött, de minden isteni finom volt. A menü egy krumplileves volt, amiben volt sima krumpli és édes krumpli, na meg rengeteg fűszer, főleg gyömbér, úgyhogy egyáltalán nem magyar krumplileves feelingje volt, de nekem nagyon ízlett. A főétel pedig zöldséges rizs volt valami gombóc-szerű dologgal, minden elég csípős volt, de azért finom. A többiek szervezik a szilveszterüket, aztán a közös utazásunkat, január 3-án indulunk két francia barátommal Sao Pauloba, aztán tovább Észak-Brazíliába. A két japán haverunk is mesélt, hogyan fogja tölteni a következő egy hónapot.

Ebéd után elmentem vásárolni az egyik barátnőmmel, mert mindenképpen cipőt kellett vennem magamnak. Ha tizenöt cipőboltban nem voltunk, akkor egyben sem, de sajnos nem találtunk normális cipőt. Végül vettem egy viszonylag olcsó, egész normálisan kinéző sportcipőt, ez talán jó lesz a következő félévre. Igazából az utazás alatt nem hiszem, hogy nagyon sok szükség lesz rá, mert olyan meleg lesz, hogy szandálban fogok mászkálni. Aztán mire hazaértem már este volt.

Nagyjából ennyi volt a karácsonyom, azt még nem írtam, hogy amúgy szenteste óta kisebb szünetekkel, de szakad az eső, ezért elég körülményes akármit is csinálni, ráadásul az, hogy 3 napja nem süt a nap, eléggé rányomja a bélyegét a hangulatomra is. Úgyhogy ez az idei karácsony nem volt annyira igazi karácsony nekem. De nem baj, nemsokára megyek Paulinhohoz is vacsorázni, aztán pár nap múlva indulunk a strandra szilveszterezni Edith családjával. Azt már nagyon várom. 

Karácsonyi készülődés tízezer kilométerre Európától

Idén nem volt túl sok választásom a Karácsonnyal kapcsolatban. A drága édesanyám fél éve még buzgón bizonygatta, hogy debizony, a family összedobja a repülőjegyre valót, csak hogy velük tölthessem az ünnepeket. Én viszont már három éve megfogadtam, hogy nem kérek többet pénzt a szüleimtől (költsék inkább a tesóimra), főleg nem ennyit. Emellett úgy döntöttem, az összekuporgatott ösztöndíjamat és a két hónap szünetemet inkább arra használom fel, hogy a brazil államokban utazgassak, ilyen alkalom csak egyszer van az életben. Így sajnos idén kimarad a családi karácsony, de majd bepótoljuk júniusban. Biztos vagyok benne, hogy a húgom akkor is ezer örömmel állít nekem karácsonyfát. De azért nem olyan egyszerű a brazil karácsony, ahogy gondoltam, ebben a bejegyzésben most erről lesz szó.

Először azt terveztem, ha már úgy adódott, hogy itt is van családom, a brazil nagybátyáimmal karácsonyozok. Már elképzeltem, hogy életemben először nekiállok töltött káposztát és bejglit sütni, csak hogy Tamás és Paulinho újra otthon érezzék magukat – gyerekkorukban ugyanis ez volt a menü, még akkor is, ha Curitibában laktak. De aztán hamar kiderült, hogy Tamás úgy döntött, idén Magyarországon karácsonyozik (az én családommal! na jó, a közös családunkkal), Paulinho erre fogta magát és az ünnepekre elhúzott São Pauloba a barátnőjéhez. Kösz, fiúk.

De semmi sincs veszve, mert a pótnagymamám, Edith meghívott, hogy tartsak vele 24-én este, így a pótcsaládommal fogok karácsonyozni. Igazából már tényleg egészen családtagnak érzem magam, ebben az évben az összes szülinapon ott voltam eddig (és abból volt minimum hat). Úgyhogy most megtapasztalom milyen egy brazil karácsony, kis magyar/német/japán beütéssel. Ezen kívül a francia barátaim is hívtak karácsonyozni, mert ők se mennek haza, és nem akarnak forever alone lenni, de azt sajnos le kellett mondanom így.

weheartit.com

Viszont annak ellenére, hogy (pót)családi hangulatban fogom tölteni a Karácsonyt, nagyon más itt az óceán túloldalán ilyenkor. Először is, itt most nyár van és (általában) 30 fok. A rengeteg műfenyő és karácsonyi dekoráció ellenére sincs karácsonyi hangulatom, pedig én tényleg mindent megtettem: november óta All I want for Christmas-t és a többit hallgatom… A karácsonyi őrület itt sem kerülhető el, valamelyik nap (megfeledkezve arról, hogy december 21-e van) elmentem egy plázába az egyik barátommal. Hát, fél óra után kétségbeesetten menekültünk ki, ekkora lökdösődést rég láttam. Szóval azért a brazilok is megteszik a tőlük telhetőt, ha a Karácsonyról van szó. De abban azért egyetértek Edithtel, hogy a Mikulásnak itt fürdőgatyában kéne mászkálnia, az kicsit ésszerűbb lenne. Rénszarvasok helyett meg mondjuk, jöhetnének a delfinek.

Ha az ember úgy dönt, hogy külföldön tölti a Karácsonyt, a családja és a barátai nélkül (akiket eddig is csak félévente látott), azért nem árt, ha számol néhány dologgal. Ezt a helyzetet mindenki máshogy kezeli, és elég nehéz a különböző módszereket és viselkedésformákat megérteni. Még nehezebb sértődések nélkül megúszni ezt az időszakot.

Én, ha rajtam múlt volna, idén egy az egyben törlöm a Karácsonyt és elfelejtem a létezését is – itt a 30 fokban ez elég könnyen ment volna, azt hiszem. De persze nem tudom kivonni magam a környezetemből, úgyhogy kénytelen voltam tudomást venni róla, hogy idén is lesz Karácsony otthon, méghozzá nélkülem. A családom és a barátaim nem győzték erre felhívni a figyelmemet, néha a végletekig menően sajnálkozva, hogy már kezdtem rosszul érezni magam, amiért valaha is eszembe jutott, hogy Brazíliában tanuljak. Ilyenkor szerettem volna, ha kicsit elfelejtik, hogy amúgy velük szoktam ünnepelni. Persze volt erre is példa, mikor rájöttem, hogy a barátaim indítottak egy új chatet nélkülem, csak azért, hogy a szokásos karácsonyi találkozónkat megbeszéljék – amin persze én nem tudok ott lenni most (logikus, de fájdalmas). Az eddigi beszélgetés pedig meghalt, mert mindenki otthon van a családjával, nyilván nem a neten lógnak. Persze ez tök normális, de azért kicsit szíven tud szúrni. Én folyton a neten lógok most. Ezért is örülök neki, amikor kapok egy boldog karácsony e-mailt a szerb családtól Lyonból, vagy a nagynénémtől a kéthónapos iker unokaöccseim képével, akik teli szájjal vigyorognak. Vagy mikor a snapchaten keresztül végig tudom követni a barátaim karácsonyi készülődését. Ilyenkor kicsit olyan, mintha ott lennék, de mégse, és ez pont jó. 

Eddig is tudtam, hogy a húgom ismer engem a világon a legjobban, de az ő karácsonyi verzióján még én is meglepődtem. Ő ugyanis bevásárolta a szülinapi és karácsonyi ajándékaimat, és úgy döntött, skypeon bemutatót tart nekem szenteste. Mivel imádok ajándékot kapni, ennél már csak akkor leszek boldogabb, mikor kibontom a gyümölcskenyeret, amit Anya küldött néhány hete futárszolgálattal. Ugyanis Brazíliába is jár a Jézuska, csak kicsit hamarabb. Nekem már december elején meghozta a kedvenc ajándékaimat (határidőnapló, körömlakk, sütidekoráció, gyümölcskenyér = perfection).

Másrészről azért egyáltalán nem vagyok búskomor. Icipicit örülök, hogy idén van lehetőségem mást kipróbálni, új emberekkel karácsonyozni, és nem kell a mínuszokban egyik karácsonyi ebédről a másikra esni, hogy aztán illedelmesen feszengjek a szép ruhában, és minden alkalommal elmeséljem újra és újra, hogy mit csináltam az előző félévben/évben.

Szóval kicsit kettős most ez a karácsony, mert nagyon hiányzik a kiscsaládom, de azért nagyon jól érzem magam itt is. De szerintem ez tök jól van így.

Végül, „ha már Karácsony van, csináljuk rendesen” felkiáltással ma, azaz december 23-án elkezdtem sütni. Mert a Karácsony nem Karácsony rénszarvasos süti és trüffel nélkül. Persze a trüffel nem lett olyan finom, mint apáé, a rénszarvasos süti készítése közben pedig rájöttem, hogy minden évben elhatározom, hogy nem csinálom többet, mert úgyse tudok olyan szépet csinálni, mint a húgom és csak felidegesítem magam. Ezt a gondolatmenetet pedig minden évben elfelejtem, és nekiállok. Amikor eszembe jut, már késő, mert elrontottam. Pontosabban akkor jut eszembe, amikor elrontom. Idén viszont sikerült megfékeznem az indulataimat és egészen nyugodtan tűrtem az elém gördülő akadályokat az egész napos sütés közben. Kivételesen csak magamban káromkodtam, azt is csak néha. Azért megfogadtam, hogy a legközelebbi rénszarvasos sütiket csak és kizárólag a húgom felügyelete mellett fogom elkészíteni, úgy tuti maximálisan elégedett leszek – ha meg nem, az az ő hibája lesz.

Azért összességében most is elégedett vagyok magammal, sőt Edith szavaival élve „túl jó” sütiket csináltam. Amúgy rá is átragasztottam a karácsonyi hangulatot, mert feldíszítette fenyőágakkal a nappalit és karácsonyi zenéket üvöltetett a magnóból délután. Igazi party-hangulat uralkodott itt a házban, én megittam vagy négy csésze kávét nagy örömömben.

Szóval így volt a karácsonyi készülődés itt Brazíliában, holnap már élesben megy a táv-Christmas, meg az itteni brazil ünneplés, még jó, hogy van időeltolódás, különben nem tudnék otthon is meg itt is jelen lenni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Majd leírom ide is. 

Vallások keveredése Curitibában – kulturális délután

Az évben az utolsó atividade cultural, azaz kulturális délután vallási tematikát kapott – így Karácsony közeledtével ez különösen érdekesen jött ki. Ezt a kulturális délutánt az a nyelviskola (Celin) szervezi minden héten, ahol a portugál óráim vannak, azért, hogy a diákok még jobban megismerhessék a brazil kultúrát, és magát Curitibát. A curitibai önkormányzat minden szombaton szervez tematikus sétát a városközpontban (ami ingyenes), melynek alkalmával a résztvevők körbejárják a város fő vallásainak a szimbolikus helyeit, és közben kis bepillantást nyernek az indiánok, a keresztények vagy a muzulmánok hitébe. Szerintem ez nagyon jó ötlet, mert így még jobban megismeri az ember a másik kultúráját, hitvilágát, ez szerintem különösen fontos egy ilyen sokszínű országban, mint Brazília. Meg amúgy mindenhol máshol is érdemes lenne ilyeneket csinálni, ebből a bejegyzésből ki fog derülni, hogy miért.

A csoport, akikkel végigjártuk ezeket a helyszíneket, már alapból nagyon vegyes volt, mindenféle tekintetben. Egyrészt, a világ legkülönbözőbb pontjairól jöttünk ide tanulni vagy dolgozni: volt velünk kínai, japán, kongói, lengyel, brazil, francia, jordániai… Korosztályilag is nagy volt a különbség, a legtöbben diákok voltunk, aztán voltak, akik már harmincasok és már dolgoznak, de jött velünk két középkorú vagy inkább idősebb felnőtt is. És persze vallási tekintetben is abszolút más háttérrel jöttünk, volt muzulmán, aki nagyon komolyan veszi a vallását és nem iszik alkoholt, nem eszik disznóhúst, aztán volt egy apáca velünk, én képviseltem a reformátusokat, volt ateista, volt olyan, akinek van vallása, de nem nagyon tudja mit higgyen. Az Afrikából jövő lányokkal nem tudtam erről beszélgetni, de gondolom nekik is valami teljesen más vallásuk van, a japánoknak úgyszintén, őket sem kérdeztem. Szóval tiszta keveredés volt, pedig nem voltunk sokan.

csoportkép a mecset előtt

Az első állomás a Praça Tiradentes volt, ahol az idegenvezetőnk sokat mesélt az indiánok vallásáról, akik ebben a régióban laknak. Ők nem Istenben hisznek, hanem mindenféle természeti erőkben, a növényekben, az állatokban lakozó erőkben. 

ez a pinhão

Amúgy Curitiba is indián eredetű szó, azt jelenti tupi nyelven, hogy „pinhãok földje” – a pinhão pedig egy fa, ami itt nagyon elterjedt, a város szimbóluma régóta. A Praça Tiradentes közepén pedig pont rengeteg ilyen fa van, amik fontos szerepet töltenek be különböző vallási szertartások alkalmával. 

Amúgy vicces volt, de én ezeket nagyjából már tudtam, amiket az idegenvezető az indiánokról mesélt – milyen jó, ha antropológiát tanul az ember.
Az idegenvezetőnk azt is elmesélte, hogy néhány afrikai eredetű vallás is jelen van a városban. Sajnos már nagyon kevés, ugyanis a gyarmatosítás alatt ezeket nem volt szabad gyakorolni: az európai hatalom ezzel is meg akarta osztani a rabszolgákat, hogy ne lázadhassanak. Betiltották az afrikai vallásokat, és a rabszolgáknak is a katolikus hitet kellett követniük.

A következő állomás a hatalmas katedrális volt a Praça Tiradentes egyik oldalán, azt hiszem, most ez Curitiba legnagyobb katolikus temploma. Erről is mesélt kicsit az idegenvezető, aztán bemehettünk csendben körbenézni. Nagyon vicces volt, mert nekem ugye teljesen megszokott volt, sokszor jártam már katolikus templomban, de a csoport nagy részéről ezt nem lehetett elmondani, és ők megállás nélkül kérdezgettek. Én a japán barátnőmmel sétáltam körbe, és a gyónástól kezdve az egész katolikus mise folyamatáig, mindent el kellett neki mesélnem. Nagyon érdekes volt, hogy ami nekem teljesen evidens volt, például, hogy mise közben a katolikusok néha letérdelnek, azért van a padok előtt az a térdepelő rész, arra Momo teljesen rácsodálkozott.

itt az egyik japán csoporttársunk ismerkedik
a katolikus vallással

Aztán tovább sétáltunk a belvárosban, a Largo da ordem nevű utcán, ahol rengeteg templom van egymás mellett. Amúgy Curitibában nagyon sok templomot építettek, főleg a gyarmatosítás idejében. Ezen az utcán van például kettő, egymás mellett, mert az egyik az Igreja dos escravos, azaz a rabszolgák temploma, a másik pedig az, ahová az európaiak jártak. Mivel a rabszolgák nem tehették be a lábukat ugyanabba a templomba, ahová az uraik (nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó szó, de sajnos néha nem jutnak eszembe magyar szavak). És mivel őket is áttérítették a katolikus hitre, kénytelenek voltak templomot is építeni nekik. Amúgy az egyik legszebb templom szerintem pont a rabszolgák temploma volt, de biztosan azért tetszett nekem annyira, mert nagyon kis picike, egyszerű templom volt, nem olyan túldíszített, mint egy átlagos katolikus templom.

Megnéztünk egy kisebb kiállítást is, ahol a katolikus valláshoz kapcsolódó tárgyak voltak kiállítva: mindenféle szobrok, szentképek… Szerintem inkább ijesztő volt, mint szép, volt például egy nagyon régi Jézus-szobor, amit leginkább egy múmiához tudnék hasonlítani. De itt a kedvenc részem az volt, mikor az arab csoporttársam, a japánok és az afrikaiak körbeállták az apácát, aki nagy lendülettel magyarázta nekik, hogy melyik sapka milyen tisztséget jelent a katolikusoknál, pap, püspök, pápa… (ezeket én sem tudtam pontosan).

itt az apáca csoporttársunk magyaráz
az egyik kongói lánynak

Az utolsó állomás egy mecset volt, a domb tetején, ahová sajnos nem tudtunk bemenni, mert csak vasárnap lehet látogatni. De az idegenvezető is mesélt mindenfélét az iszlámról, és az arab csoporttársunk is nagy lelkesen magyarázott, ha kérdeztünk. Én nagyon sajnáltam, hogy nem tudtuk belülről megnézni a mecsetet, mert kívülről nekem iszonyatosan tetszett.

Nagyjából ennyi volt a kis túránk, a végén a társaság egy részével beültünk egy kocsmába inni egy sört, és beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam velük, tényleg az tetszett a legjobban, hogy mindenki kíváncsi volt a másik kultúrájára, vallására, és teljesen nyitottan beszélgettünk ezekről a dolgokról. 

Szerintem az ilyen alkalmakon látszik a legjobban, hogy ma ez az egész vallás-dolog mennyire fel van fújva, és át van politizálva. Ha mindenki ilyen nyitott és befogadó lenne a másik ember vallásával kapcsolatban, mint mi voltunk ma, akkor talán a világon semmi probléma nem lenne, és mindenki békében éldegélne egymás mellett. Sajnos nem ideális világban élünk, de azért az ilyen tapasztalatok azt erősítik bennem, hogy van remény.

éljen a béke, a szeretet és a sör.

Novemberi értékelő – a brazil iskolaév vége

Hú, nagyon régen nem írtam ide. Sajnos, egyszerűen annyi dolgom volt, hogy még egy facebook-posztot is csak 3-4 nap múlva a kigondolása után tudtam megosztani, nem hogy a blogoljak. Ennek a rohanós életnek a családom is megitta a levét, a húgommal az eddigi négy hónap alatt azt hiszem kétszer beszéltem skypeon, az anyámat is csak maximum 20-30 percre kaptam el (jó esetben) hetente ebben a tanulós időszakban. Na, nem mintha panaszkodni akarnék, de azért ez az elmúlt 3-4 hét tényleg nagyon brutál volt. Most megpróbálom elmesélni.

www.weheartit.com

Tehát, miután hazajöttem Sao Pauloból, visszaestem a mókuskerékbe. Bemelegítésként már a visszaúton, Paulinho mellett kiolvastam egy könyvet (kis könyv volt, 70 oldal) a migráció-szociológia órámra. Aztán elkezdődött megint minden elölről. Reggel 6-kor felkeltem, 8-ra már az egyetemen kellett lennem, végigültem a 3-4 órás óráimat, aztán ebédszünet, 2-től 5-ig portugál, 6-7-ig edzés, és jó esetben este 8-ra hazaértem. Aztán próbáltam egy icipici vacsora-szünetet tartani, és 9-től éjfélig megint tanultam. Nagyjából minden hétköznapom így telt, a hétfő kivételével, amikor délelőtt nem volt órám, úgyhogy általában akkor is tanultam. Ja, meg hétvégén is. A social life-om jelentősen visszaszorult, novemberben azt hiszem összesen két buliban voltam Sao Paulo után. Persze ez nem jelenti azt, hogy semmi mást nem csináltam a tanuláson kívül, azért igyekeztem a barátaimmal ebédelni, néha átugrani Paulinhohoz, vagy Edith néni családjával kávézni, mikor átjöttek.

De abban biztos vagyok, hogy életemben ennyit nem tanultam még egy hónap alatt. Még az érettségi előtt sem, pedig akkor vagy 5 tárgyra kellett egyszerre. Ez az év vége húzós volt nagyon. Csak négy tantárgyam volt, de abból háromnál olyan tanárokat fogtam ki, akik elég rendszeresen és elég sokat követeltek. Ezt úgy kell érteni, hogy volt például egy tanárnő, akihez minden hétre 100 oldalakat kellett volna olvasni – persze ezt én már az elején elengedtem, esélytelen volt. Azért igyekeztem félév közben is, ahogy tudtam, de ugye alapból három héttel a tanítás kezdete után érkeztem, azt is be kellett (volna) pótolni, aztán nyilván az elején nem a kellő gyorsasággal olvastam/írtam az alapszintet alig megközelítő portugál-tudásommal. És nem utolsó sorban a 12 órás napirendem (mármint hogy reggel 8-tól este 8-ig itthon sem voltam) se nagyon tette lehetővé hogy napi 5 órákat olvasgassak. 
Mindent összevetve, most már talán leírhatom: sikerült. Még nem tudom minden tárgyból a jegyeimet, de semmiből sem kell pótvizsgáznom, semmiből sem buktam meg. Már ennek is nagyon örülök. Ha belegondolok, azt hiszem, a szűk négy hónap alatt több mint 1200 oldalt olvastam, körülbelül 45-50 oldalt írtam, mindezt portugálul, antropológiai vagy szociológiai elméleteket átültetve gyakorlatba legtöbbször. Mostanra kisebb hibákkal, de folyékonyan beszélem a nyelvet, bárkivel szót értek. Igazából ezért jöttem ide, most már tudom, hogy megállom itt is a helyemet, a világ másik felén. És erre rohadtul büszke vagyok, és azt hiszem, nagyon megérdemlek 2 hónap nyári szünetet.

Az év végi beadandóim szerencsére időben egészen jól eloszlottak, a 3-4 hét alatt meg kellett írnom nagyjából négyszer (minimum) öt oldalt, és általában mindegyikre volt egy hetem. Ez csak azért volt húzós, mert általában olvasni is kellett hozzájuk 100-200 oldalakat beadandóként. Volt, amelyik viszonylag könnyen ment, de volt, amelyiknél iszonyatosan pánikoltam. Az utolsót például két napon keresztül írtam, úgy, hogy lényegében semmi mást nem csináltam, de mikor szombaton, hajnali 2-kor (két órával a határidő lejárta után) elküldtem a tanárnőnek, én voltam a legboldogabb ember a világon. (Azt megpróbáltam elfelejteni, hogy eközben minden itteni barátom bulizott.)

készült rólam egy "lesifotó" ahogy tanulok...

Na, azt hiszem most már pont eléggé sikerült érzékeltetnem a tanulmányaim súlyát, tényleg ez volt életem legnehezebb féléve (még leírom párszor, hogy mindenki elhiggye), de vége, megcsináltam. Tényleg nincs lehetetlen. Csak reménykedek benne, hogy a következő félév kicsit lazább lesz, de a kutatásommal és a 40 oldalas szakdolgozatommal, amit franciául kell írnom, nem tudom, mennyire bízzak ebben. Most végre kicsit pihenhetek, minőségi időt tölthetek a barátaimmal, és ami a legfontosabb: felfedezhetem Brazíliát, mert végül is ezért jöttem ide!