Brazil Halloween / Paulinho szülinap

Ezen a hétvégén végre kicsit kiszakadtam az egyetemi hajtásból, mert Paulinho Halloween-bulit tartott szombaton. Ez egyben az előrehozott szülinapi-bulija is volt, mert október 30-án született. Úgyhogy kb. egész héten ajándékokért rohangáltam neki, de végül sikerült mindent beszereznem.

Szombaton egész nap Edith nénivel gangeltem itthon - ebédet csináltunk, kávéztunk, segítettem neki e-mailt küldeni, a szokásos. De tökre élvezem az ilyen nyugis napokat. Bár Paulinhonak azt mondtam, ebéd után megyek, végül csak este 7-re estem be hozzá. Edith néni felvilágosított, hogy van egy busz, amivel könnyen eljutok oda, és tényleg, Paulinhoék házától kétutcányira tett le. Feleannyiba kerül, mint az uber, és kb. ugyanolyan gyors, úgyhogy tökre örültem neki. Anya később kiröhögött, hogy már két hónapja itt vagyok, és még mindig nem ismerem a tömegközlekedést, de itt nincs ám minden fent az interneten. Ennek a buszmegállónak, ahonnan mentem például, még neve sem volt, csak egy szám a tetején. Se a megállók, se a menetrend nem volt feltűntetve, és bár volt ott egy térkép, azon se látszott az adott buszmegálló, mert egész Curitiba tömegközlekedése rajta volt, és csak a nagyobb csomópontok voltak jelölve – keresd a logikát. Szerencsére a GoogleMaps egészen képben van a curitibai tömegközlekedéssel kapcsolatban, úgyhogy legközelebb is azt fogom használni.

Mikor megérkeztem Paulinhoékhoz, ők épp nagyban készülődtek a bulira, a barátnője rizst főzött, Paulinho pedig a dekorációval bíbelődött. Miután lepakoltam, Paulinho mindenképp mutatni akart nekem valamit, megkereste a pénztárcáját és előkotorta belőle az új magyar lakcímkártyáját! Nagy büszkén újságolta, most érkezett meg – pont a szülinapjára. Már régebben kérte az állampolgárságot, de csak mostanában sikerült megkapnia a papírjait (az útlevele még mindig nincs meg). Aztán még a magyar születési anyakönyvi kivonatát is előszedte valahonnan, azt is most küldték, tőlem kérdezgette, hogy ezek pontosan milyen papírok. Úgy sugárzott a boldogságtól, hogy én így még sose láttam, engem össze-vissza ölelgetett, mondta, hogy most már ő is „kolléga”, és mikor tanulunk már magyarul. Ugyanis mikor megérkeztem, megígértem, hogy megtanítom magyarul. Most megbeszéltem vele, hogy január-februárban elkezdjük, remélhetőleg addigra már nagyjából megtanulok portugálul. Azt mondta „jól van”, így magyarul, ezt nagyon tudja – meg azt, hogy „tiszta hülye”, de még jó, hogy nem az jutott most eszébe.

Később aztán megérkeztek lassan a többiek is, most sokkal kevesebben voltunk, mint az én szülinapomon. Egyrészt, az én barátaim nem jöttek, mert Nononak, az egyik francia barátnőmnek is szülinapja volt, és máshol ünnepelnek, másrészt Paulinhoék társaságából is kevesebben jöttek most – Tamás sem volt, ő az országot járja éppen és politizál, most Brazíliavárosban van. De a buli egészen jól sikerült, szokás szerint eszméletlen sok kaja volt, még több sör, és a szokásos zene, Paulinho válogatása. Én egész jól elvegyültem a társaságban (ahhoz képest, hogy majdnem mindenki minimum 20 évvel idősebb volt nálam), táncoltam Paulinho barátnőjével, és a többiekkel is, beszélgettem több emberkével is (de legtöbbször egy kukkot nem értettem, amit mondanak). Amúgy ez egy halloween-buli volt ugye, ezért sokan beöltözve jöttek. A dekoráció volt a legdurvább, Paulinho nagyon kitett magáért, a terasz minden sarkából pókok/halálfejek/boszorkányok néztek az emberre.

én és Paulinho az ajándékozás előtt

A tortára és az ajándékozásra egész sokat kellett várni, azt hiszem csak éjfél körül kezdődött az ünneplés. A tortázás után sokan haza is mentek, magamban röhögtem, hogy biztos nem hoztak ajándékot, és gyorsan le akartak lépni. Aztán szépen sorban mindenki átadta az ajándékokat. Én a végére akartam kerülni, mert nagy meglepetéssel készültem. Hetekkel ezelőtt ugyanis megkértem Katit, hogy gyűjtsön össze Paulinho (ő Katinak az unokaöccse amúgy) gyerekkoráról és a családról fényképeket, küldjék el, én pedig itt kinyomtattam. Tudtam, hogy ennek Paulinho nagyon fog örülni, mert múltkor mesélt nekem az életéről, és enyhén szólva nem volt könnyű gyerekkora. Emellett nagyon ragaszkodik a családjához (mármint a magyar-részhez, pedig nem sokat találkozott velük), és folyamatosan mindenről fényképeket gyűjt, aztán rakosgatja őket (amúgy ebben teljesen olyan, mint Kati). Ráadásul a gyerekkori fényképei nagyrészt Magyarországon vannak. Ez csak az ajándék egyik része volt, vettem még neki ilyen retro-táblákat, amiket mostanában mindenhova rakosgat. 

Mikor sorra kerültem, szépen egymás után adogattam az ajándékokat, mindennek nagyon örült. A végére maradt a boríték a képekkel, esküszöm, életem végéig emlékezni fogok Paulinho arcára, mikor meglátta a fényképeket. Felragyogott, aztán meghatódott, alig akart hinni a szemének, teljesen odavolt. Azt kérdezgette folyton, hogy ez honnan van. Elmeséltem neki, hogy Kati és Cica segítettek, azt üzente, millió puszit küld nekik. A barátai is tudni akarták, hogy mik azok, úgyhogy mindenki közelebb jött, és végül egymásnak adogatták a fényképeket. Paulinho közben engem vagy hatvanszor megölelt, de megszólalni alig tudott, mert a meghatottságtól még el is pityeredett kicsit. Nagyon helyes volt. Mikor már minden képet mindenki hatszor megnézett, folytatódott tovább a buli és az ajándékozás.

Végül, olyan 1-2 között lett vége a bulinak, Paulinho barátnője nekiállt kávét főzni, a „kemény maggal” még ittunk egy kávét, aztán ők is elmentek. Én segítettem Paulinhoéknak elpakolni, aztán lefeküdtünk aludni. Úgy volt, hogy átmegyek a francia barátaimmal bulizni, de már nagyon késő volt, ráadásul nem is válaszoltak az üzeneteimre, nem voltam benne biztos, hogy még a diszkóban vannak. Úgyhogy én is lefeküdtem aludni, olyan 2 körül. 

Napjaim.

Mióta visszajöttem Florianopolisból, arcon csapott az egyetem, nagyon sokat kellett tanulnom. Ez konkrétan azt jelenti, hogy volt két db 5 oldalas beadandóm (portugálul ofc), meg azt hiszem, van még 4-5 másik, amik ilyen 1-2 oldalasak, de azokat még el sem kezdtem, pedig már két hete itt vagyok. Mostanra beletörődtem, hogy nem tudok mindent időre megcsinálni, úgyhogy már nem stresszelek, csinálom, ahogy tudom. Amúgy az egyik beadandómat már vissza is kaptam, 77%-os lett, ami ahhoz képest, hogy az utolsó kérdést csak félig csináltam meg (és számítottam pontlevonásra), egész jó szerintem. Az összes visszakapott dolgozatomon rajta volt eddig, hogy „boa escrita” (jó írás), vagy, hogy „bom trabalho” (szép munka), aminek nagyon örülök mindig, ezek szerint még a B1-es portugálomon is érződik, hogy jól fogalmazok. Persze nyilván nagyon sok helyesírási hibám van, de azt elnézik a tanárok szerencsére. Ennyit az egyetemről.

www.weheartit.com

A portugál óráim újrakezdődtek a Celin-ben, nagyjából ugyanazzal a csoporttal, akikkel eddig is voltunk, és akiket imádok. Most „pré-intermédiario” szinten vagyok, ami elvileg az alap- és a középszint között van. Igazából szerintem már bőven tudok középszinten portugálul, de mikor csoportot akartunk váltani (a francia barátnőimmel), a tanárok lebeszéltek minket (a mai napig nem értjük, hogy miért). Úgyhogy egyelőre maradok ebben a csoportban, igazából így is minden nap tanulok valamit, szóval egyáltalán nem haszontalan. Beszélnem kell sokat, mert az hiányzik nagyon, szóban sok hibám van még. De szerdánként mindig megyek a kulturális délutánokra, ahol a többiekkel csak portugálul beszélünk, és igyekszem az egyetemen is sokat beszélgetni.

Portugál után pedig minden este hazafelé beugrok az edzőterembe, nagyjából egy órát sportolni – van, hogy 30 perc, van, hogy 1,5 óra, attól függ, mennyi időm van. Spinningre járok heti háromszor és heti kétszer pedig nagyobbakat futok. A sport nagyon hiányzott az életemből, úgyhogy nagyon örülök, hogy beiktattam, még akkor is, ha így minden nap csak este 8-ra esek haza hullafáradtan, abszolút megéri. Ráadásul a spinning edzőm egy isten. Komolyan. Folyton vigyorog, tele van energiával, edzés közben énekli a dalszöveget, tényleg zseniális. Ezért imádok spinningre járni, mert így az az egy óra tortúra nem szenvedés, hanem tényleg jól érzem magam közben. Egy hosszú nap után pedig nincs jobb érzés, mint mikor 40 perc izzadás után (vörös fejjel, vizes hajjal, tök fáradtan) lepacsizol az edződdel.

Amúgy futni is szeretnék többet járni, de ahogy eddig észrevettem itt teljesen más a futókultúra, mint Európában – legalábbis a curitibai facebookos futócsoport alapján. Rengeteg futóverseny van, de tényleg, nagyjából minden hétvégén van egy. De legtöbbször ezek nem (csak) a futásról szólnak, hanem inkább a pólóról, az éremről, a fényképekről… A távok elég kicsik, általában csak 5 vagy 10 km. Én pedig nem nagyon látom értelmét sokszor kiadni egy csomó pénzt, azért, hogy 10 km-t lefussak (és kapjak egy pólót, egy érmet, egy plüsskutyát, akármit – 10 kilométerért, komolyan?!). Persze, néha tök jó, mert tudja az ember, hogy verseny-körülmények között hogyan teljesít, de szerintem, ami itt megy az kicsit túlzás. Alig találtam 15-20 km-es versenyeket a környéken, pedig engem mostanában inkább azok érdekelnének. A másik pedig, hogy nyilván a versenyek városban vannak megtartva, márpedig itt az utcák olyan kátyúsak, hogy az valami borzalom. Szerintem nem kéne sok, hogy megrándítsam vagy akár kitörjem a bokámat. Szóval, ami a futást illeti, egyelőre maradok az edzőteremben a futópadon – amit őszintén, sosem gondoltam volna.

Az utolsó fontos dolog, ami mostanában történt, az az, hogy megvásároltam életem második esernyőjét (az első egy lyoni kukában végezte az egyetemen, egy hatalmas viharban, ami miatt elkéstem vizsgáról). Egyáltalán nem terveztem esernyőt venni (az előzőt is csak azért vettem, mert tök szép volt), mivel a világ egyik legnagyobb badarságának tartom: folyton fejbe/oldalba/hátba/hasba vágja vele az ember a másikat, miközben kinyitja vagy becsukja, egy szűkebb helyen máris nem lehet elférni, ha véletlen kicsit megdönti az ember, a nyakába borul a sok víz, és még sorolhatnám. Akkor mégis miért vettem esernyőt? Hát azért, mert ebben a rohadt városban TÉNYLEG nem lehet nélküle élni. Ezt mondogatják már nekem két hónapja a brazilok, de nem akartam hinni senkinek, gondoltam, persze, paranoiásak, azt hiszik, cukorból vannak, mit nekem egy kis eső… De miután háromszor úgy eláztam, hogy konkrétan facsarni lehetett a ruháimból a vizet, átértékeltem a dolgokat. Egy viharos szerdai napon, amikor úgy szakadt az eső, hogy amíg egyik boltból a mellette lévőbe átmentem, bőrig áztam, megvettem kb. az első esernyőt, amit találtam. Azóta, akárkinek meséltem, mindenki gratulált – azt hiszem, ez is sokat elárul a helyzetről. Amúgy itt az időjárás tényleg katasztrofális, ennél jobban szerintem még egy várost sem utáltam az idő miatt. Nem lehet tudni, hogy meleg lesz, vagy hideg, hogy esni fog-e, vagy nem… És igen, még az időjárás-jelentés sem tudja, az elmúlt két hónapban vagy hatot néztem egyszerre, mindegyik mást mondott, és egyik sem az igazi időt. (Végül megkérdeztem a húgomat, aki mindig tudja, hogy milyen idő lesz, és az általa ajánlott időjárás-jelentő oldal működik többé-kevésbé. De azt is óránként kell nézni, mert folyton változik.) Szóval itt TÉNYLEG úgy kell elmenni reggel itthonról, hogy nagyjából a fél ruhásszekrényt magával viszi az ember, mert lehet, hogy reggel 10 fok van, de délután simán lehet 30, vagy az is megtörténhet, hogy csak 15 és szakad egész nap az eső. Who knows. Én két hónapig tényleg azt gondoltam, hogy ilyen nincs, de sajnos az élet erősen rácáfolt.

www.weheartit.com

Na, azt hiszem, most már nagyjából mindenről írtam, ami mostanában jellemzi a mindennapjaimat, a következő bejegyzésekben több sztorizgatás lesz, mert természetesen rengeteg dolog történik nap, mint nap, de nincs időm mindent leírni. 

Floripaaa 12-15/10/2017

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából egy héttel a hosszú hétvége előtt az egyik francia haverom, Antonin csinált egy csoport-beszélgetést facebookon, azzal a névvel, hogy „Vamos para Floripa!” azaz „Menjünk Floripa-ba!”, majd szépen megindokolta, hogy miért menjünk. Úgyhogy mentünk. A többiek szerveztek mindent, a buszt együtt foglaltuk le, a szállást ők intézték, nekem csak bele kellett adnom. Hatan mentünk, öt francia haverom és én. Amúgy én is franciává váltam itt Brazíliában, mivel mindig velük lógok, és Lyonból jöttem, mindig franciaként mutatnak be a többiek. Amit egyáltalán nem bánok, egyrészt nem számít akkora egzotikumnak, mint Magyarország, másrészt legalább ez kárpótol kicsit azért, hogy Lyonban három évig kérdezgette mindenki, honnan van az akcentusom. Na, de vágjunk is bele, elmesélem, milyen volt az első utazásom Brazíliában.

Az úti célról amúgy annyit kell tudni, hogy Santa Catarina állam fővárosa, Florianopolis, egy szigeten fekszik, az óceán-parton és 43 darab strandja van.

itt egy térkép Florianopolis
elhelyezkedéséről és a strandjairól

Első nap : nuit blanche (=álmatlan éjszaka), érkezés, óceán

indulás!

Szerda este mentem el itthonról, mert csütörtökön hajnalban indult a buszunk, és nem akartam Edith nénit felverni, meg amúgy sem láttam sok értelmét aludni, a lányok pedig pizsi-partyt és filmezést terveztek. Lucile-nél gyűltünk össze, nagy matracokon nagy takarókba bugyoláltuk magunkat, úgy néztünk mindenféle filmet hajnali 2-ig.

Nagyon furcsa volt hajnalban kimenni az utcára, ugyanis ilyenkor Curitiba tiszta szellemvárossá alakul. Nagyon veszélyes éjjel kint járkálni, ezért tényleg nincs senki az utcán, legfeljebb üvöltöző részegek. Mi sem voltunk sokáig, csak amíg megérkezett az uberünk.

A pályaudvaron megkerestük a pénztárat, ahol átvettük a jegyeinket, aztán leültünk a váróterembe. És vártunk. A buszunknak 3.40-kor kellett volna elindulnia, 4-kor még semmi. Fél 5-kor bemondták, hogy 5-kor fog megérkezni a buszunk. Előtte megérkezett Antonin, ő egy másikkal ment – nem sikerült mind a hatunknak egy buszra jegyet foglalni, mi lányok a 3.40-essel mentünk, Antonin egy másikkal, Tristan egy harmadikkal. 5 körül már elég idegesek voltunk, részben a fáradtság, ugye semmit nem aludtunk egész éjjel. Azt hiszem, végül olyan fél 6 és 6 között érkezett meg a busz, 6 óra volt már bőven, mire elindultunk. Laza 2,5 órás késés. A fiúk busza is késett, olyannyira, hogy Tristan, aki elaludt, és 2 órával később kelt, mint kellett volna, még így is elérte.

Mit csinál az ember a buszra várva (hajnali 4-kor)?
Hát eszik. 

alvás a buszon

A mi buszunk végül olyan 12 óra körül gördült be Florianopolis buszállomására. Amúgy itt sokkal jobban fel vannak készülve a buszok a hosszú utakra, mint Európában. Konkrétan fekvő székeink voltak, másfélszer akkorák, mint a normál székek, kényelmesek, és a lábadnak is volt vagy egy méter. Mondanom sem kell, a 6 órás utat egy az egybe végigaludtam. Erről fénykép is készült természetesen.

A pályaudvarról kiérve hívtunk egy ubert, egy szimpatikus fiatal srác jött értünk. Bepréseltük magunkat a csomagokkal. A kocsiban Queen üvöltött, amitől egyből jobb kedvünk lett, táncoltunk, röhögtünk, örültünk, hogy végre megérkeztünk. A sofőr csak mosolygott, később elmesélte nekünk, hol vannak a legjobb bulihelyek, merre érdemes sétálni, tényleg minden hasznos infóval ellátott.

A szálláson hiába mutattuk az airbnb-s foglalásunkat, kiderült, hogy a lány, aki ezzel foglalkozik, lelépett, így a mostani recepciósok egyáltalán nem voltak felkészülve az érkezésünkre. Kicsit elkeseredtünk, de aztán random kaptunk egy négyágyas szobát - hatan. Ja, amiben a wc nem működött, azt az egyik csávó, Diego később megszerelte. Amúgy a szállásról annyit kell tudni, hogy ez egy hostel-szerű valami, amit zenészek működtetnek, ebből, és a zenélésből élnek. Emiatt az egésznek elég random hangulata van, olyan, mintha náluk laknál, de mégse. Tehát van saját szobád, fürdőszobával, de a közös konyha és a nappali az igazából az övék, 0-24 ott zenélnek. Mikor rájöttünk, hogy még egy nyomorult büfé sincsen, kicsit elszomorodtunk, de szerencsére Nono hozott magával szendvicseket, úgyhogy abból ettünk kicsit, amíg a fiúkat vártuk. Ők is megérkeztek nemsokára, konstatálták szomorú helyzetünket. A szállás amúgy enyhén szólva nem felelt meg a hirdetésnek – egy koszos medencét hívtak jacuzzinak a büfé pedig csak reggel 8 és 10 között üzemelt –, de legalább olcsó volt.

Végül, összeszedtük magunkat és elindultunk a tengerpartra, amint elállt az eső. Ja, igen, az időt is jól kifogtuk: az uber-sofőr már tájékoztatott, itt egy hónapja nem esett egy csepp eső sem, de ezen a hétvégén fog, kis lehűlés is várható. Végül a strandolással elég nagy mázlink volt, a levegő volt annyira meleg, hogy fürödhessünk, de a nap nem sütött. Az óceán-part gyönyörű volt, egyszerűen leírni nem tudom, én még életemben nem voltam ilyen szép helyen (a képek amúgy egyáltalán nem adják vissza a hangulatot). Tavaly Portugáliából láttam a „másik oldalt”, de azt össze sem lehet hasonlítani ezzel a látvánnyal. Mindenhol homok, és hatalmas hullámok. Én maximum térdig mertem bemenni a vízbe, mert tényleg akkora hullámok voltak, hogy még úgyis ledöntöttek a lábamról, és behúztak. Néhány esés-bukás után aztán feladtam, és kimásztam a partra. Nem lenne tanácsos rögtön első nap megfulladni. Rajtunk kívül csak helyiek voltak a parton, sokan futottak, vagy sárkányt eregettek.

Este a szálláson csináltunk magunknak guacamole-t, az volt a vacsoránk, és közben megterveztük a holnapi napot. Korán akartunk kelni, úgyhogy nem is voltunk fent 11-nél tovább szerintem.

Második nap: túra, vízesésben fürdés, hajókázás, sandboard

Reggel tényleg nagyon korán (fél 7-kor) keltünk, 8 körül már a túraútvonal elején voltunk. Megreggeliztünk, aztán el is indultunk. Hamar kiderült, hogy én rosszul öltöztem, nem az új farmeremet kellett volna felvenni – de mentségemre szóljon, a többiek egy szóval se mondták, hogy túrázni megyünk, csak sétát emlegettek. Elég kemény útvonal volt, legalábbis nekem mindenképp, de a többiekről is folyt a víz. Viszont gyönyörű helyen sétáltunk. Végig a tóparton, néha erdőben, néha falvak között, leírni nem is tudom rendesen, még jó, hogy csináltam képeket. A helyiek nagyon helyesek voltak, mindenki mosolygott vagy odaköszönt nekünk. 

Nagyjából négy órát gyalogoltunk folyamatosan, amikor a fiúk rájöttek, hogy a vízesés, amit ők a túraútvonal végén sejtettek, nem ott van. Azaz, ott nincs vízesés, ahogy ők mondták, de máshol van egy, közelebb. Mi a lányokkal kijelentettük, hogy ha nem muszáj, nem másznánk tovább, fürödni szeretnénk, keressük meg a vízesést, akárhol is van. Addigra már a nap is kisütött és tényleg iszonyatosan melegünk volt. Meg persze fáradtak is voltunk, négy óra gyaloglás után. Nagyjából félóra séta után megtaláltuk a vízesést, ami nagyon szép volt, és tényleg lehetett benne fürödni. Gyorsan átöltöztünk és belevetettük magunkat a hideg vízbe. Fürdés után úgy döntöttünk, ez tökéletes hely ebédelni, ezért felmásztunk a köveken és a vízesés közepén piknikeztünk. Nagyon jól éreztük magunkat. Még visszagondolva is kicsit hihetetlen, hogy egy brazil erdőben, egy vízesés közepén fürdőruhában ebédeltünk, de azt hiszem az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Visszafelé már nem gyalogoltunk (hál’ Istennek), hanem fogtunk egy hajót – a helyiek is azzal közlekednek – ami bevitt a városba. Pont jó helyen, a homokdűnék mellett tett ki minket, mi pedig elindultunk, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot, ami olyan, mint a snowboard, csak homokon. Én először nem nagyon akartam kipróbálni se, de aztán úgy voltam vele, nem nagyon lesz több ilyen lehetőségem az életben, miért ne. Iszonyú jó volt. Nagyon nehéz vele menni, nekem esés nélkül nem is sikerült, de nyilván egy idő után belejön az ember. Olyasmi, mint a síelés (meg gondolom, mint a snowboard, de azt még sosem próbáltam), mert csúszol lefelé, az adrenalin az megvan.  Én azt hiszem a harmadik vagy negyedik esésem után adtam fel, mikor a fejemet úgy bevertem, hogy még koppant is – a homokon, fogalmam nincs hogyan. Aztán lassan a többiek is befejezték, még utoljára lecsúsztunk hármasával, a két deszkával és a cuccokkal, egy lejtőn – a két bokámat is sikerült beütnöm, mert én voltam legelöl. Tiszta homokosan és tele kék-zöld foltokkal, elmentünk vacsorát vásárolni. Egy helyi halashoz mentünk, mert a többiek mindenképpen halat akartak vacsorázni, és igazából én sem ellenkeztem, ha már itt vagyunk.

Ez volt a legkirályabb vacsoránk itt, Florianopolisban, ebben mindenki egyetértett. A lányokkal felvágtuk a zöldségeket és megterítettünk, Tristan megsütötte a halakat, Antonin pedig elmosogatott a végén. Tök jó, hogy hatan vagyunk, mert így ha mindenki csinál valamit, igazából nem olyan sok meló. Nagyon jót ettünk, beszélgettünk, még az egyik (és egyben a legkedvesebb) házigazdánkat, Diegot is megkínáltuk. 

így néztek ki a halak mikor megvettük őket

Ő pedig elhívott minket a barátai koncertjére, egy közeli bárba. Igazából a koncerten rajtunk és néhány barátjukon kívül senki nem volt, a kocsma üresen kongott. Azért megittunk egy sört, de a koncert vége után mi is hazamentünk.

Harmadik nap: eső, caipirinha, szörf, buliiii

Reggel fejedelmi reggelit csináltunk magunknak, pain perdu-t, ami igazából a francia bundáskenyér, de édes – és ezerszer finomabb, mint a magyar. Vettünk még csomó gyümölcsöt, volt kávé, minden. Reggeli után elindultunk, felpattantunk egy buszra, és Antonin vezetésével elmentünk egy strandra, ami elvileg az egyik legjobb szörf-hely a szigeten. 

Caipirinha!

Ma sajnos nagyon rossz idő volt, néha csepergett az eső, és hideg is volt. A fiúk mindenképp szörfözni akartak, őket nem állította meg a hideg. Addig pedig nekünk is ki kellett találni valamit. Nekem borzalmasan rossz kedvem volt, leginkább az idő miatt (iszonyatosan lehangoló, ha egy strandon van szar idő), ezen pedig abban a pillanatban az alkohol tudott legjobban segíteni. Koktéllal a kezében máris másképp érzi magát az ember, úgyhogy Lucile-lel rendeltünk egy-egy caipirinhát. Mikor a fiúk végre megpróbáltak a szörfdeszkákra pattanni, már jobb kedvünk volt, és szerintem egy órán keresztül csak röhögtünk – leginkább azon, ahogy szegények szerencsétlenkedtek. Persze, biztos iszonyat nehéz lehet, nekem se sikerülne, de így a partról, koktéllal a kezünkben nagyon könnyű volt kinevetni őket. Nagyjából egy órát szörföztek, mikor kijöttek, úgy remegtek a hidegtől, mint a jégcsap, nem is csodálkoztam, én kabátban is fáztam. 

Miután átöltöztek, visszamentünk a szállásra – a buszon mindenki elaludt, én nyitott szájjal és szemmel, Tristan vállára dőlve, még szerencse, hogy neki is csukva volt a szeme, így nem látta az alakításom. Otthon megint vacsorát csináltunk, de most csak gyors szendvicseket raktunk össze, és koktélokat kevertünk – inkább az utóbbi volt fontos. A ma estét teljes egészében bulizásra szántuk, úgyhogy 10-kor neki is indultunk Florianopolis éjszakai életének. Voltunk valami koncerten, ahol nagyon jól éreztük magunkat, aztán egyik helyről a másikra mászkáltunk, de végül elegünk lett és inkább hazaautóztunk. Öten egy uberben, Tristan ugyanis felszedett valakit és lemorzsolódott.

Negyedik nap: másnap, strand, menő ebéd, hazaút

Másnap elég nehéz volt felkelni 9-kor úgy, hogy 4-kor értünk haza, de sikerült. Összeszedtük magunkat és lementünk a strandra. Ma igazi strandidő volt, tűzött a nap, meleg volt, a víz is jó volt. Így, tiszta másnaposan nagyon mást nem is tudtunk volna csinálni, mint a homokban fetrengeni. Én megint azon gondolkoztam, hogy mennyire fura, tavaly ennek a hatalmas óceánnak a másik partján voltam, és most milyen rohadt messze vagyok onnan. Mindig furcsa belegondolni, hogy egy hatalmas nagy víztömeg választ el Európától. Szerintem ilyenkor kezdem csak felfogni, hogy TÉNYLEG itt vagyok. 
A napsütésről csak annyit, hogy 50 faktoros naptejjel kentük be magunkat, és így is kivétel nélkül mindenki leégett.

Egy körül visszamentünk a szállásra fürödni és összepakolni, aztán egy étterem felé vettük az irányt, hogy a hosszú buszút előtt jól bezabáljunk. Szerencsénk volt, a busz nem késett semmit indulásnál, viszont út közben valahogy összeszedtünk 2 óra csúszást, így a hatórás utat nyolc alatt tettük meg. Én megint sokat aludtam (mást nagyon nem lehetett csinálni a vaksötétben), így mikor Curitibába értünk nagyon morcos voltam. Ráadásul az ottani 30 fok helyett, Curitibában csak 13 volt, és iszonyatosan nagy forgalom. 
A többiek sétáltak a központig, én hívtam egy ubert, mert úgyis Paulinhohoz mentem. Ő a barátnőjével várt, miután megfürödtem még megnéztük együtt egy film végét, aztán olyan 2 körül mindenki ment aludni. 

Az elmúlt hét történései röviden

Hú, de kreatív címet sikerült adni ennek a bejegyzésnek. Mindegy, most már marad, nincs enregiám újat kitalálni. Tehát, most az van, hogy elárasztott a rengeteg tanulnivaló, és mivel igyekszem, hogy ne (annyira) a social life-om rovására menjen, hát leginkább a blogot hanyagolom. Meg amúgy ehhez is kell egy bizonyos ihlet, vagy egy olyan időpont, amikor kedve van írni az embernek. Már régóta akartam írni, de amikor este 10-11-12-re befejezem a tanulást, már semmi másra nem vágyom, csak aludni. Gondolom, ez annyira nem érdekel senkit, úgyhogy inkább mesélek, hogy mi van velem. De csak röviden, mert bár még csak este 9 van, legszívesebben összeesnék a fáradtságtól.

Tehát. A múlt héten nagyjából minden szabadidőmben tanultam, ugyanis ma, azaz október 10-én kedden kellett beadnom egy maximum 5 oldalas beadandót. Ami így elsőre nem is hangzik annyira durvának, de ha hozzátesszük, hogy legalább 200-300 oldalt kellett hozzá olvasni ugye portugálul, és portugálul is kellett megírni, hát mindjárt nem olyan könnyű. Lényeg a lényeg, megcsináltam, a végére nem sok energiám maradt (az utolsó kérdést nem fejtettem ki eléggé), de írtam kb. 6 oldalt (hogy kompenzáljam a nem kifejtett kérdést), úgyhogy most kíváncsian várom, milyen jegyet ad rá a tanárnő. 

weheartit.com

Amúgy ezzel közel sincs vége, a múlt hétre is le kellett volna adnom egy szintén 5 oldalas dolgot szintén nagyjából ennyi szövegből, de azzal most csúszok kicsit, és van egy harmadik órám, ahol azt hiszem, összesen 3 beadandóval vagyok lemaradva (az egyiket egy 70 oldalas könyvből kell írni) perpill. Mostanra beletörődtem, hogy mindent csak úgy tudnék megcsinálni, ha 0-24 tanulnék, írnék és olvasnék, és úgy gondolom, nem azért jöttem a világ másik felére, hogy egész nap mindenféle szakirodalom felett görnyedjek, úgyhogy most már nem idegesítem magam a csúszások miatt – a tanáraim meg általában jól kezelik. Na, ennyit arról, hogy milyen a brazil egyetemi élet, vannak ennél sokkal érdekesebb dolgok is.

Például, múlt hét pénteken (06/10/2017) sikerült eljutnom Curitiba egyik legfényűzőbb, legsikkesebb, legdrágább éttermébe. Persze, nem az én ötletem volt, hanem az egyik lány, Victoria – aki szintén a Lyon2-n tanul és tavaly egy csoportban voltam vele portugálon – ott akarta ünnepelni a születésnapját. Amúgy a lányról annyit kell tudni, hogy véleményem szerint elég sznob (SOHA nem vesz használt ruhát, és vannak hasonló kijelentései), és iszonyat gazdag(ok a szülei), de néhány ilyen jellegű megnyilvánulásától eltekintve én tökre bírom, el lehet vele beszélgetni. Szóval ő mindenképpen a Batel Grill-ben akarta ünnepelni a szülinapját, és mindenképpen meg akart hívni minket, mert elvileg Olaszországban az a szokás, hogy az ünnepelt fizet mindenkinek. Mi, Francois-val erről hallani sem akartunk, és úgy volt, hogy mi a sajátunkat kifizetjük, de végül azt se hagyta Victoria – de ez hosszabb és bonyolultabb sztori, kb. 3 hétig veszekedtünk ezen. Szóval, elmentünk péntek este az étterembe, rajtunk kívül még Victoria lakótársai és néhány egyetemi barátnője volt ott.

Az éttermet úgy kell elképzelni, hogy először is van egy előtér bárral, ahol az ember várakozhat az asztalára, és már közben degeszre eheti magát, ugyanis eszméletlen finom előételek vannak. Aztán van egy hatalmas nagy terem, ahol rengeteg asztal van, és a terem közepén egy akkora svédasztal kap helyet, amekkora a mi konyhánk. És ezen csak a köretek vannak. Szerintem nem lehet olyan zöldséget mondani, ami nem volt azon az asztalon (még spárgát is találtam), volt vagy ötféle rizs, krumpli, saláták, rákok, tényleg minden. A japán ételeknek volt egy másik asztal (ami úgy kétszer akkora volt, mint a mi ebédlőasztalunk), azon csak sushi volt és mindenféle szósz hozzá. De természetesen itt nem lehet elképzelni étkezést hús nélkül, főleg étteremben. A Batel Grill pedig még ezt is egy másik szinten oldja meg. Miután telepakoltad a tányérod különböző salátával vagy akármilyen egyéb körettel, leülsz az asztalhoz és várod, hogy a sült galamb hús a szádba repüljön. Az asztalok között pincérek járkálnak hatalmas nyársakkal, amiken persze frissen sült hús van, és folyton jönnek kérdezgetni, hogy kérsz-e – ami egy idő után rohadt idegesítő tud lenni, főleg mikor tele szájjal kell bizonygatnod, hogy nem köszi. Annyit eszel, amennyit akarsz, az étel ára fix, az italok ára változó (és általában nagyon drága). Amúgy nagyjából olyan 5000-10 000 Ft között mozoghat az ár – de igazából fogalmam sincs, mert ugye nem én fizettem végül. 

weheartit.com

Én meg is fogadtam mindenki tanácsát („egyél, amennyi beléd fér”), valószínűleg soha nem jövök többet, úgyhogy végigkóstoltam mindent. Francois a harmadik tányérnál szólt, hogy szerinte álljak le – azt már tényleg alig bírtam lenyomni. Kicsit féltem tőle, hogy úgy járok, mint Kis János Móricz Tragédiájában, de szerencsére én jobban figyeltem – nem haltam bele. Amúgy tényleg iszonyatosan finom volt minden, de őszintén szólva, nekem egy vacsora nem ér meg ennyi csillogást. Lehet, hogy nem olyan minőség, de kicsit fesztelenebbül érzem magam egy kifőzdében, ahol tizedennyiért jól lakok, és nem kell folyton arra figyelnem, hogy milyen sáros a cipőm (kint szakadt az eső). De azért egyszer jó volt ezt is kipróbálni, meg persze a többiekkel megünnepelni Victoria születésnapját, ő láthatóan rettenetes boldog volt, hogy mindenki az ő kívánságát lesi és igazi luxus körülmények veszik körül. Azt hiszem, ennyi volt a lényeges információ erről az estéről.

A hét legjobb történését a végére hagytam. Szerdán elmentem futni itt a környéken, hogy felmérjem a terepet. Úgy jöttem vissza 5 km után, hogy tele volt a tüdőm kipufogógázzal, és a bokám többször is majdnem kitörtem a kátyúk miatt, úgyhogy meg is fogadtam: soha többet. Ezzel a lendülettel visszafelé bementem az edzőterembe, ahova Edith néni is jár (minimum heti háromszor méghozzá). A recepciós lányok nagyon helyesek voltak, mindent megmutattak, elmagyaráztak. Most ott tartok, hogy heti háromszor járok spinning-re, és kétszer futok futópadon. Legalábbis ez a terv, holnap lesz egy hete, hogy elkezdtem. A spinninget tök véletlen fedeztem fel. Adtak egy papírt, hogy mikor milyen órákra lehet járni az edzőteremben, én meg gondoltam megnézek egyet, mert ha csoportban sportolok, mindig több motivációm van. Az este fél 7-kor kezdődő spinning tűnt a legbölcsebb választásnak, egyrészt, mert kb. addigra végzek a sulival és pont odaérek, másrészt mert a spinning az szobabiciklizés zenére (nagyon lebutítva), az meg nem lehet rossz. Pénteken kipróbáltam egy órát, és nagyon jól tettem. Közben majd’ kiköptem a tüdőmet (lehet nem kellett volna előtte cigizni), olyan kemény volt. Ráadásul az edző, folyamatosan az én biciklim mellett állt, hogy segítsen, és állandóan a legnehezebb fokozatokra tekergette nekem. Szerintem életemben még soha nem izzadtam ennyire. Az edzőről még annyit kell tudni, hogy nagyjából úgy néz ki, mint egy latin szappanoperából kilépett szívhódító, de nem a nyálas fajta, hanem a tényleg szexi – pedig amúgy nem is annyira kigyúrt, mint a többi csávó a konditeremben. Folyamatosan mosolyog, tele van lelkesedéssel meg energiával. Én egyből belezúgtam – persze szigorúan plátói értelemben. Max annyi rossz pontja van, hogy 23 éves és én 30-nak néztem, de lehet ez az én hibám. Szóval egy ilyen pasihoz szívesen járok heti háromszor tekerni. Meg amúgy is, tök jó, hogy valami szervezett dolgot találtam, így nincs pofám ellógni. A futást muszáj nyomnom, bár a futópadot még nem annyira szoktam meg, mondhatni utálom. Na, ennyit a konditeremről, őszintén szólva soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötök ki.

weheartit.com

Azt hiszem, a bejegyzés címét kicsit meghazudtoltam, nem lett túl rövid, de nem baj, legalább most már mindenki képben van. 

A Series of Unfortunate Events – avagy egy borzalmas hétvége

A Series of Unfortunate Events – Szerencsétlen Események Sorozata. Ezt a bejegyzést azért neveztem el így, mert találtam Facebook-on ezt a képet, ránéztem, és azt mondtam: ennél jobban semmi nem írja le a hétvégémet. Meglátjátok miért, elmesélem. Előre csak annyit, szerintem a mostani szombat volt életem legszerencsétlenebb napja, de most már csak mosolygok rajta.

Facebook - Student Problems

Szombat reggel, elállt az eső. Már két napja szakadt nagyjából megállás nélkül, de ma végre abbamaradt, ez lehetne akár jó jel is. Délelőtt pihengetek, összeszámolom fejben, mit kéne megcsinálnom a hétvégén, menni fog. Megebédelek Edith nénivel, aztán 2 körül hívok egy ubert, fél 3-ra beszéltem meg a találkozót Francois-val, egy használtruha-vásárba megyünk.

A sofőr egy teljesen kihalt utcába visz, egyik oldalán egy folyó, a másikon egy csomó garázs. A ruhavásár is garázsban van, de azért furcsa ez a környék. Nézzük a címet, a pasi állítja, hogy ez az. Hát jó, kiszállok, megkeresem. Körbejárom az utcát kétszer is, semmi. Francois-t nem bírom elérni, nincs wifije biztosan. Az eseménynél még valami mexikói bárt írnak, azt se látom sehol. Találok egy éttermet, de ott fejioada van, nem az lesz. Közben csepereg az eső, nem hoztam esernyőt. Visszamegyek a garázsokhoz, de megint semmi. Francois hív, nem tudja, hol vagyok, én sem, próbáljuk kitalálni, de helyismeret hiányában semmire nem jutunk. A folyót mindketten látjuk, benzinkút is van a környéken, mégsem találjuk egymást, se a mexikói bárt. Leszakad az ég, bemenekülök egy buszmegálló alá. Francois azt mondja, menjek vissza a garázsokhoz, ő is kijön, jó helyen kell, hogy legyek. Visszamegyek, végigfutok az utcán – mert közben szakad az eső –, de semmi. Bemenekülök egy hatalmas irodaház alá az esőtől, úgy szakad, mintha dézsából öntenék. A környéken egy lélek nincs, mindenki elmenekült az esőtől. Közben nagy nehezen megtalálom a térképen a mexikói bárt, aminek a nevét rosszul írták az eseménynél, 500 méterrel arrébb van. Francois hív, menjek oda azonnal, ott fog várni. Próbálom kérlelni, várjon legalább 10 percet, mégiscsak szakad az eső. Nem, 5 perc múlva ott találkozunk. Nincs más megoldás, lesprintelem az 500 métert szakadó esőben, közben találkozok teljesen szétázott bicikliscsapattal, megértően rám mosolyognak. Rohanok, végre meglátom azt a rohadt mexikói bárt, beesek az ajtón, a pincéreknek kikerekedik a szemük – fogalmam sincs, hogy nézhetek ki. Megtalálom Francois-t, röhög, persze, neki könnyű. A hajamból, a ruhámból csöpög a víz, gondolom a sminkem is szétfolyt. Rendelek egy sört, arra nagy szükségem van most.

weheartit.com

Francois bejelenti nagy bosszúsan: „a vásárt lefújták az eső miatt, a filmvetítésre nem érünk oda”. Ő kaját rendel, én iszom – bánatomban. Mit csináljunk most? Az eső szakad, a mozit lekéstük, a kiállítás-megnyitó, ahova menni akarunk 2,5 óra múlva kezdődik. Felajánlom neki, maradjunk addig itt, ebben a nyomorult mexikói bárban, erre az a válasz, hogy „Sara, nagyon berúgunk, ha így folytatjuk”. Úgyhogy elkezdi hívogatni az egyik közös barátnőnket, aki ma délelőtt pattintott le minket azzal, hogy „utálom a használt ruhákat, és nem ismerem a francia mozit, itthon maradok”. Nem értem, miért akarunk odamenni. Én biztosan nem akarok. Francois azt hajtogatja „én sem akarok vele beszélni, de mit csinálunk két órán keresztül”. Bármi mást, felőlem, de Victoriához ne menjünk. Erre megvádol, hogy spórolni akarok, pedig az uber nem drága, ha két részre osztjuk. Totál elbeszélünk egymás mellett, ő mérges rám, amiért megvárattam, én mérges vagyok az uber sofőrre, amiért rossz helyen tett ki. Szerencsére Victoria nem válaszol, de nekem sikerül elérnem Lucile-t, egy másik barátnőnket, aki a belvárosban mászkál, megkeressük őt és Hélene-t. Persze az is órákba telik, amíg elküldik a címet, mert nem tudják, merre vannak.

Uberrel megyünk, odaérünk, a megadott cím 86-os házszám, de az utca 84-nél befejeződik. A sofőr köröz a háztömb körül, mi felrobbanunk, végül meggyőzzük, hogy tegyen ki, majd valahogy megtaláljuk a többieket. Kiszállunk, mellettünk 50 méterre két prosti ordít egymással, ettől még jobban feszülünk. Végre meglátjuk Lucile-t és Hélene-t, utánunk futunk. Fél órát járkálunk a belvárosban, mert minden bár vagy kocsma zárva van. Nagy nehezen találunk egy (francia) kávézót, beülünk. Elmeséljük a lányoknak a délutánunkat, dőlnek a nevetéstől. Francois-ból most jött ki a feszültség, először jól kiosztott mindent, aztán rám nézett, én elmosolyodtam, és végül kitört belőlünk a nevetés. Worst day ever. Iszunk még egy sört - én ma már nem bírok alkoholmenteset inni, különben idegösszeroppanást kapok, Francois dettó. A lányok kávéznak és sütiznek. Aztán nagy nehezen rávesszük magunkat, hogy visszamegyünk a kiállítás-megnyitóra. Francois hív egy ubert, de az alkalmazás rosszul lokalizál be minket, a sofőr köröz egy ideig a közeli utcákban, aztán lemondja a foglalást. Mindez fél órába telik, én már alig tudok mit mondani, csak hogy „Francois, ma kurvára nem kellett volna kilépnünk a házból”. Próbálok én ubert hívni, ha ez se jön be, hazamegyünk.

Bejön. Beülünk, 10 perc alatt ott vagyunk a múzeumnál. A kiállítás-megnyitó elejéről mindenképpen lekéstünk, már csak annyit láttunk, hogy sok szépen felöltözött ember mászkál a termekben. Azért megnéztük mi is egy részét a kiállításnak (az egészre nincs idő, hatalmas, vagy három emelet), tetszett, de vizes cipőben, hulla fáradtan mégsem az igazi. Egy óra elteltével Francois rám néz: „Menjünk?”. A válaszom: „Légy szíves”. Megbeszéljük, hogy majd visszajövünk egy másik hétvégén, lehetőleg délelőtt, amikor süt a nap. Hívunk egy-egy ubert, Francois-nak megint nehezen sikerül, rossz a telefonja. Én előbb elmegyek, alig várom, hogy hazaérjek és levegyem a vízben tocsogó cipőmet. Nem szeretnék mást, csak hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak.

Francois suhan az emberek között

Vasárnap amúgy csak annyi történt, hogy délelőtt jót aludtam, volt vagy 10 óra, mire felkeltem. Aztán fürdés, reggeli, internetezés, hogy azért képben legyek, majd ebéd után tanulok, már fél 12. Edith néni jött, hogy egy barátnőjénél ebédelünk, fél 1-kor indulunk. Oké. Elmentünk, nagyon-nagyon finom ebéd volt, meg a barátnői is helyesek voltak, én nagyjából csak hallgattam őket, mert hozzászólni nem nagyon tudtam (nosztalgiáztak leginkább), úgy elszaladt az idő, hogy fél 6-ra értünk haza. Magyarországon már fél 11, Anyával se skypeolok már, rég alszik. Kisebb mélypont következik, vasárnap este van és én semmit se tanultam. Szerencsére Dani még rám csörög lefekvés előtt és lelket önt belém. Ha letesszük, tanulok. Letettük, blogot írtam. De most már tényleg tanulok. Legalább elfelejtem ezt a borzalmasan félresikerült hétvégét.