Bogotá, az új szerelem - VI. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat hatodik és egyben utolsó része. A sorozat többi tagja megtalálható: 

első itt, 

második itt, 

harmadik itt,

negyedik itt,

az ötödik pedig itt.

Olvassátok, ha van kedvetek. :)

Április 30., Monserrate és a nagy kalandom

A mai napom elég kalandosra sikerült. Nicolas-nak ugyanis ma egy nagyon fontos megbeszélése volt, és egész nap dolgoznia kellett. Még egy dolog hiányzott a bogotái városnézésből, ez pedig a Monserrate nevű hely, ami több mint 3000 méter magasan van, és csodálatos kilátás nyílik onnan a városra. Amúgy maga Bogotá is nagyon magasan van, kb. 2640 méterrel a tengerszint felett. Nicolas mesélte, hogy a brazil barátnői, akik a tengerpartról jönnek, néha rosszul vannak a megérkezés után, mert több oxigénhez vannak szokva. Nekem ez nem volt gond, de szerintem részben azért, mert Curitiba is olyan 1000 méter magasan van. 

Lényeg a lényeg, egyedül kellett eljutnom Monserrate-re, autó nélkül, tömegközlekedéssel, ami itt Bogotában elég nagy kihívás. Nicolas leírt nekem mindent lépésről lépésre: ő elvitt autóval a legközelebbi állomásra, ahonnan elbuszoztam egy bizonyos megállóig, aztán átszálltam egy másik buszra, aztán taxiznom kellett, aztán libegővel felmenni a hegyre. Visszafele nagyjából ugyanezt az egyórás utat megismételni. Challenge accepted.

Bogotái városkép, a Monserrate alatt

A pénzem eléggé ki volt számolva, 50.000 peso volt nálam, ami kb. ötezer forintnak felel meg, ha kerekítünk. Ebből a taxikra olyan 1000 Ft kellett, a libegőre 2000, a buszra 500. Az odafele utam teljesen jól sikerült, mindent megtaláltam elsőre, leszálltam a megadott megállóknál, nagyon ügyesen elboldogultam. Még a taxissal is beszélgettem a libegőhöz menet, el tudtam neki magyarázni (félig spanyolul, félig portugálul), hogy honnan jövök, mit tanulok, miért jöttem Bogotába. Már tudok néhány alap szót spanyolul, amivel az egyszerűbb kérdésekre tudok válaszolni. 

Monserrate szerintem a legturistásabb hely Bogotában, itt gyűlik össze az összes külföldi – szelfizni. A kilátás tényleg nagyon király, itt jön rá igazából az ember, hogy egy kilencmilliós városban van, mert egyszerűen nem látni a végét. Nagyjából egy órát voltam csak fent, annyi elég volt körülnézni, meg kicsit elegem lett a sok turistából, drága éttermekből és szuvenír-boltokból is. De csináltam sok-sok képet, párat ide is teszek. 

A libegőnél megint taxit kellett fognom, hogy visszavigyen a buszmegállóba, ahonnan hazajutok. Nem nagyon találtam, és egyszer csak ott termett előttem egy pasi, aki kérdezte, taxit keresek-e. Mondtam igen, erre ő, hogy akkor menjek vele, ő taxis. Kicsit gyanús volt a csávó, úgyhogy meg is kérdeztem, mennyi lesz a fuvar és hogyan számolja, erre mutatott a telefonján egy számlálót, sőt még egy uber-matrica is volt az autóján, gondoltam akkor rendben lesz. Mikor megérkeztünk a megállóba kicsit felhúztam magam, mert majdnem kétszer annyit számolt (5.000 peso helyett 9.000-et), amennyiért odafele mentem, de gondoltam a fene ott egye meg, fizettem. Szerintem egy 20.000-es bankjegyet adtam neki, de ő állította, hogy az kétezer volt, fizessek még hetet. Én hülye, fizettem is. Egészen addig, amíg úgy szálltam ki az autóból, hogy egy fillér nem maradt a pénztárcámban. Azt, hogy hogy átvert a csávó csak néhány perccel később vettem észre, mikor átgondoltam, hogy mit és hogyan fizettem a libegő után (ugyanis akkor még volt kb. 30.000 peso nálam és fent csak egy kávét vettem). Még legalább 15-20.000 pesonak maradnia kellett volna nálam, ehelyett a pénztárcám tök üresen tátongott. Sajnos a fő probléma az, hogy egyáltalán nem tudtam hozzászokni a kolumbiai pénzhez, egész héten Nicolas segített eligazodni és ellenőrizni, hogy ne fizessek túl sokat valamiért. Na, hát most sikerült beesni a csapdába. Ez önmagában nem lett volna hatalmas tragédia, mert nem buktam sokat „csak” egy kb. 2000 Ft-nak megfelelő összeget.

A baj az volt, hogy egy fillér nélkül maradtam, egyetlen buszjeggyel a zsebemben, Nicolast sehogy sem tudtam elérni, mert nem volt internetem, meg a telefonomon se pénz – és ő amúgy is egy tök fontos értekezlet közepén volt éppen. 

Egy fagyit áruló bácsi, Colombia sapkában,
még a Monserrate-n

Először gondoltam, semmi gond, keresek valahol wifit és hívok egy ubert, azt a kártyámról vonja le az alkalmazás. De Bogotában elég nagy kihívás wifit találni, azon a környéken sehol nem volt, és mivel nem ismertem egyáltalán a várost, nem akartam nagyon elmászkálni. Végül úgy döntöttem, mindent vagy semmit, eljátszom az utolsó buszjegyet, megpróbálok eljutni a Nicolas házához legközelebbi állomásra, aztán onnan csak hazajutok valahogy. 

Mivel a hazafelé való útbaigazítás Nicolastól annyiból állt, hogy „kérdezz meg valakit, hogy jutsz vissza”, hát elkezdtem mutogatni a jegyirodás csávónak a megálló nevét, ahova menni akartam, ő pedig leírta egy papírra, hogy melyik busszal kell mennem. Állítása szerint nem kell átszállnom, de mivel idefele nem volt direkt busz, nekem ez egy kicsit gyanús volt, úgyhogy megkérdeztem egy fiatal csajt is a buszra várva. Azt már megtapasztaltam, hogy fiatalokkal jobb szóba állni, ha valami bajom van, mert általában beszélnek angolul, ráadásul nagyon segítőkészek (az idősebbek is segítőkészek, de ha nem értem, amit mondanak akkor sokra nem megyek velük). Ez a lány annyira rendes volt, hogy még át is szállt velem, egészen addig a megállóig jött, ameddig én. 

Én közben még mindig halál ideges voltam, egyrészt mert rohadt érzés, mikor az ember rájön, hogy elcsalták a pénzét, főleg hogyha konkrétan egy fillérje se marad, másrészt mert még egy taxit fizetnem kellett volna valahogy az állomástól Nicolas házáig. Ráadásul volt nagyjából 3 órám a reptérre való indulásig, és alapesetben is egy óra hazajutni, most nincs olyan opció, hogy hívok egy taxit, mert nem tudom kifizetni. A lány szerintem látta a pánikomat, mert időnként rám mosolygott, aztán a cukorkát, amit a buszon áruló utcagyerektől vett, nekem adta.

Mikor felismertem az állomást, nagyon megörültem, legalább most belátható távolságra kerültem Nicolas házától - bár fogalmam sem volt, hogy az pontosan merre van. Elkezdtem mutogatni a környéken álldogáló középkorú pasiknak Nicolas címét, és a telefonom Google Maps-ét, hogy megmutassák, hol van, és hogyan jutok oda gyalog – mivel először úgy gondoltam, a taxi nem opció, mivel nincs pénzem. Ők viszont közölték velem, hogy hát az nagyon messze van (ezt legalább megértettem spanyolul), és hogy csak taxival mehetek. Akkor mondtam, hogy oké, de nincs egy fillérem sem. Erre kicsit csóválták a fejüket, de odairányítottak egy sárga mellényes pasihoz, aki a taxikat szervezte. Ő felmérte a helyzetemet, aztán elkezdett mutogatni, hogy üljek be egy taxiba, két srác mellé. Először nem nagyon értettem, miért, de aztán arra jutottam, jobbat úgyse tudok magamtól kitalálni, úgyhogy beültem két vadidegen mellé egy taxiba, amiről fogalmam sem volt, jó irányba megy-e. A technikának és a GPS feltalálójának hála Google Maps-en tudtam követni, hogy az állomástól milyen irányba mozgunk, hogyha mégis valami baj van, legalább visszataláljak. Közben megláttam Nicolas utcáját a térképen, és abba az irányba haladtunk, úgyhogy nagyon megörültem. 

Egyszer csak a taxi megállt és kirakta a két srácot, majd a sofőr nézett rám is, hogy szálljak már ki, fizetség nélkül nem visz tovább. Akkor megint elkezdtem nekik mutogatni a címet, ahova mennem kell, erre az egyik srác megszólalt spanyolul, hogy „én mellette lakom”. Ennek megörülve kiszálltam én is a kocsiból, és megkérdeztem a srácot, hogy beszél-e angolul. Beszélt, hál’ Istennek, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy mi történt, miért vagyok tiszta ideg, és miért nincs nálam semmi pénz. Ő először kicsit megijedt, hogy rendben leszek-e, de megnyugtattam, hogy egy barátom házába megyek, már a nehezén túl vagyok. Annyira rendes volt, hogy a haverjával egészen Nicolas házáig kísértek, a recepción megvárták velem, amíg beengedtek. Hálám jeléül odaadtam neki a cukorkát, amit a lánytól kaptam a buszon, és egy hatalmasat vigyorogtam rá.

Otthon, ahogy a wifire kapcsolódtam, aggódó üzenetek sora várt Nicolastól, szegény nagyon izgult miattam, mert reggel 11 óta nem adtam életjelet, és már délután fél 5 volt. Mikor hazaért, elmeséltem neki, mi történt, és milyen kalandos úton jutottam haza, erre azt mondta „Sara, I was so worried, but I knew you would make it.” (Sara, nagyon aggódtam, de tudtam, hogy megcsinálod), mondjuk arra ő sem számított, hogy ekkora kalandokba keverem magam.

Gyorsan összepakoltam, átöltöztem, elköszöntem a kolumbiai családomtól. Nicolas apukája megint elmondta, hogy mindenképp jöjjek vissza, és ha szeretném, jövőre beköltözhetek Nicolas szobájába, amíg ő Európában lesz, ez már az én házam is. Laura a nyakamba ugrott, és össze-vissza ölelgetett, rettenetesen fogok neki hiányozni. Meghívtam az egész családot Magyarországra, remélem, egyszer majd tényleg eljönnek. Nicolas biztosan meglátogat jövőre Lyonban is és Paloznakon is, mindenféle közös utazást kitaláltunk már. 

Nicolas, a világ legjobb lakótársa és barátja

A reptér felé menet én halálra izgultam magam, mert akkora dugóba keveredtünk, hogy azt hittem lekésem a gépet. Nicolast össze-vissza ölelgettem még utoljára, igazából nemsokára (ősszel) újra találkozunk, már alig várom. 

Aztán szerencsére minden ellenőrzés annyira gyorsan ment, hogy bőven volt időm a gép indulásáig. Sao Pauloig 5 és fél óra volt az út, ott várnom kellett jó sokat az átszállásra, végül brazil idő szerint 9.30-kor szálltam le Curitibában, de haza csak 11-re értem, az ünnepnap miatt ritkábban járnak a buszok. Edith nagyon örült nekem, rögtön leültetett mesélni és fényképeket mutogatni.

Bogotá, az új szerelem - V. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat ötödik része. A sorozat többi tagja megtalálható: 

első itt, 

második itt, 

harmadik itt,

negyedik itt. 

Olvassátok, ha van kedvetek. :)

Április 28., másnapos családi ebéd, bogotái diszkó-élet

Három óra alvást engedtem magamnak, 11-kor már a zuhany alatt álltam és próbáltam életet lehelni magamba. A konyhába támolyogva Nicolas apukáját találtam, aki kérdezett valamit, majd mikor csak bambán néztem rá (mert nem értettem egy kukkot se), helyettem is válaszolt, hogy „si, si, claro” (’igen, igen, persze’). Végül leesett, hogy azt kérdezte, csináljon-e nekem reggelit, és persze látva az állapotomat azonnal nekilátott. Közben megjelent a felesége is, akivel az angol miatt könnyebben kommunikálok, és végül Nicolast is felverték, hogy velem reggelizhessen. Abban egyeztünk meg, hogy fél 2-kor indulunk ebédelni, úgyhogy még bő egy órát vegetálhattam a nappaliban tejeskávéval a kezemben, Simba (Nicolas kutyája) társaságában.

Simba a lábamnál szuszog reggeli után

Egy perui étterembe mentünk ebédelni, a Macarena negyedbe. Az ebéd eszméletlen finom volt, én valami csirkés akármit ettem, Nicolas ajánlására. A szülőkkel már egészen jól el tudok beszélgetni, főleg az anyukával imádjuk egymást, mert sok közös témánk van, a nyelvi akadályok ellenére is. Persze az apuka is hatalmas arc, szerintem mióta itt vagyok vagy négyszer ajánlotta fel, hogy költözzek jövőre be Nicolas szobájába, amíg ő Manchester-ben tanul. Ha ezt nem is, azt mindenképpen megígértem neki, hogy megtanulok spanyolul és visszajövök Bogotába, mert nagyon tetszik.

Ebéd után aztán Nicolas megmutatta a kedvenc kávézóját, ami a világ egyik legtökéletesebb helye szerintem. Igazából egy antikvárium és kávézó egyben, tele van könyvekkel, és az összeset meg lehet vásárolni, vagy ott olvasgatni. Zseniális és gyönyörű. Ha Bogotában laknék, biztosan itt tölteném minden hétvégémet. A kávé persze isteni. 

Itt van néhány kép: 

Hazaérve aztán csendes pihenőt tartottunk megint, mert megint éjszakai program volt kilátásban. Este 8-kor már egy kerti-partin találtam magam, barbecue, sör és whiskyző jogászok társaságában. Sajnos itt nem volt esély rá, hogy Negro felbukkanjon, úgyhogy megfigyelő-módba helyeztem magam, mert Nicolas barátai már egyáltalán nem akartak angolul társalogni. 

Aztán mikor már mindenki kellőképpen jól érezte magát, továbbálltunk a diszkóba. Én csak két sört ittam, a többiekkel ellentétben, akik túl voltak már minimum 6-7 pohár whiskyn, úgyhogy viszonylag objektíven szórakozhattam az alkoholmámoros állapotukon. A diszkóban aztán próbáltam táncikálni, de ez sem annyira az én világom (szar volt a zene), úgyhogy az este nagy részét a pult mellett töltöttem. Sajnos hajnali 2-ig kellett várnom egy értelmes emberre, akkor érkezett Nicolas egyik haverja, aki végre hajlandó volt velem beszélgetni, sőt még táncolni is. Végül egészen belerázódtam a bogotái éjszakai életbe, és hajnali 4-5 körül vetődtem csak haza. Nicolas kutyája, Simba az ágyam előtt várt rám, teljesen meghatott.

Április 29., vasárnapi ebéd és semmittevés

Ma megint viszonylag normális időben keltünk, én hamarabb és kipihentebben, mint Nicolas, pedig ő egy órával hamarabb keveredett tegnap haza. Ma megint családi ebéd volt, de most sem volt mindenki jelen (tegnap Nicolas húga hiányzott), ma az anyuka épp a nagymamát ápolta. Így az apukával és a két pót-testvéremmel mentünk egy kolumbiai étterembe. 

Hamburgert ettünk, és közben meséltem Nicolas húgának az antropológiáról, az apukájának pedig a menekült-helyzetről Európában – valamiért ez a téma most mindenkit iszonyatosan érdekel még itt is. Amúgy Dél-Amerika sem mentes a rasszizmustól és a kirekesztéstől, Nicolasék mesélték, hogy itt Kolumbiában a venezuelai menekültek ellen lázadoznak az emberek, mert „elveszik a kolumbiaiak munkáját”. Nicolas erre csak annyit mondott, hogy például a fodrászoknál van sok ilyen balhé, de hát, ha egy venezuelai jobban vág hajat, akkor nyilván mindenki hozzá fog járni, nem kell ezen megsértődni. Azt mondta, szerinte inkább örülni kéne a sokszínűségnek, és a más életszemléletnek, amit ezek az emberek behoznak, nem pedig elküldeni őket vagy félni tőlük. 

Ebéd után az autóban a feminizmus került szóba, jól kiveséztük a témát Laurával, aki még csak 15 éves, de a bátyja igazán büszke lehet rá, mert elképesztően okos, nem győztem ámulni az érvelésén.

Délután csendes-pihenőt tartottunk megint, mert Nicolas annyira fáradt volt. Én elkezdtem a blogot írni, hogy ez legalább meg legyen örökítve, aztán tanulgattam kicsit. Simba, az új legjobb barátom most felmászott az ágyamra és a lábamnál szuszogott, miközben olvastam. 

Este Nicolasszal megnéztünk egy filmet, amiből én egy kukkot se értettem, mert minden tízedik percben belealudtam…

Bogotá, az új szerelem - IV. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat negyedik része, az elsőt itt, a másodikat itt, a harmadikat pedig itt lehet elolvasni.

Április 27., chill day és házibuli napfelkeltéig

Reggel csak 11-kor ébredtem, a telefonom csipogására, Nicolas tudni akarta, hogy „Sara, está viva??” (Sara, élsz még??). Attól tartott, hogy álmomban meghaltam, mert (szerinte) túl sokáig aludtam. Pedig csak iszonyatosan fáradt voltam. Ráadásul ki sem aludtam magam teljesen, a 8-9 óra nekem bőven kevés, minimum 10-et szoktam, ha rendesen pihenni akarok - persze, erre általában nincs lehetőségem. 

Na, nem baj, reggeliztem, aztán Nicolas elvitt a közeli plázába vásárolni, mert neki is arra volt dolga. Itt Kolumbiában sokkal olcsóbb minden, mint Brazíliában, ráadásul vannak olyan boltok, mint a Pull&Bear, a Bershka, vagy H&M, ahová otthon is járok, úgyhogy már előre elterveztem, hogy csinálok egy shopping-dayt, amíg itt vagyok. Nem akartam sok dolgot venni, a nadrág volt a legfontosabb, mert a heti öt edzés levitte rólam rendesen a kilókat, és most konkrétan az összes ruhám nagy rám (ami a pólóknál annyira nem gáz, mert úgyis divat most az oversized, de a nadrágnál vérciki, ha lecsúszik). Egy óra alatt el is vertem az erre szánt pénzemet, de sikerült minden fontosat megvennem, még egy sálat is beszereztem, ha esetleg megérkezne a hideg tél Curitibába, mielőtt hazamegyek.

Otthon ebédeltünk egyet, aztán csendes pihenő, mert Nicolasnak nem volt elég a 4 óra alvás (ki gondolta volna), és este indultunk bulizni. Először egy szülinapra mentünk, egy barátjának a lakására, ami eszméletlen fancy volt, látszott, hogy (jó ízlésű) ügyvédek lakják. Szerencsére itt egész sokan beszélgettek velem angolul, úgyhogy nem éreztem nagyon kívülállónak magam. Nem sokkal később aztán az egész társaság továbbállt egy szórakozóhelyre, mi is bementünk Nicolasszal nagyjából egy órára, ittunk egy sört. 

Ezután elindultunk a végcélhoz, egy másik barátjánál volt házibuli, ahová az összes volt osztálytársa meg volt hívva. Itt őszintén szólva eléggé untam magam egy darabig, mert whiskyt kortyolgató jogász-hallgatók között valahogy sosem éreztem otthonosan magam, elég más világ. 

Szerencsémre egyszer csak betoppant Negro a lakásba, akivel aztán bevettük magunkat a konyhába és átcigiztük és lelkiztük az éjszakát. Nagyon azonosulni tudtam Negro hozzáállásával a barátaihoz, azt mondta "tudod, szeretem őket, mint embereket, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. De nem szeretem azt, akivé váltak." Ezt abszolút megértettem, mert tényleg helyesek Nicolas jogász-barátai, de elég sablonosak - talán ez a jó szó. Negroval pedig lehet beszélgetni mindenféléről és általában olyanokat mond, hogy minden harmadik mondata elgondolkoztat. (Amúgy Nicolas is ilyen, de ő ma este bulizni akart, úgy rendesen, úgyhogy a nappaliban végigugrálta az összes amerikai popszámot.) Negro pedig mesélt nekem a bogotái szegényekről, a társadalmi egyenlőtlenségekről, a bevándorlásról, aztán (az alkohol mennyiségének növekedésével) eljutottunk világmegváltó témákhoz, szerelemhez, hithez... Imádtam. 

itt egy kép a konyhából (Nico, én és Negro)

A buli rendesen elhúzódott, hajnali 6-kor kezdett el mindenki hazakészülődni. A probléma csak az volt, hogy Nicolas sehol, eltűnt egy lánnyal. Én tök tanácstalanul álldogáltam a lakás közepén, mikor Negro odaszólt „gyerünk Sara, mire vársz?”. Először nem értettem a kérdést, mert hát Nicolasra vártam, de aztán megvontam a vállam és Negro után kiléptem a lakásból. 

Végül, szombat reggel 7-kor, egy átbulizott éjszaka után egy kolumbiai pékségben találtam magam hét aznapos sráccal, akik már eléggé elfáradtak, úgyhogy csak akkor szóltak hozzám angolul, ha muszáj volt. Nem voltam éhes, de vettem egy húsos valamit, mert a fiúk azt mondták az nagyon kolumbiai, meg ledöntöttem egy liter tejeskávét, hátha az segít életre kelni (nem segített túl sokat). 

Mire megreggeliztünk, Nicolas is előkerült, bepattantunk egy taxiba, és 8-ra haza is értünk. Felment a szobájába, a következő mondat kíséretében: „Let’s try to get up at 12.” (próbáljunk meg 12-kor felkelni), ugyanis a szülei ebédelni és várost nézni akarnak vinni minket.

Bogotá, az új szerelem - III. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat harmadik része, az elsőt itt, a másodikat pedig itt lehet elolvasni.

Április 26., kontrasztok: bogotái alter-élet marihuánával és kaszinós high-life koktélokkal

Mostanában igyekszem reggel korán (8-kor) kelni, hogy a délelőttöm is használható legyen. Általában, mire összeszedem magam, a család fele már iskolában/munkában van, Nicolas is az íróasztalnál ücsörög. A konyhában összefutottam Monicaval, az anyukával, aki ragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen nekünk, közben pedig elmesélte a tegnap estéjét. Most family-coaching-gel foglalkozik, családoknak segít a problémáikat megoldani, tegnap volt az első hivatalos bevetése, egy kisgyerekes családnál. Nicolas is csatlakozott később, és vázolta a mai helyzetet: én eltaxizok Negrohoz, ő körbevezet a városon, Nicolas délután utánunk jön, ha végzett a munkával. Tökéletes. 

Negro már 11-kor írt, hogy vár sok szeretettel, úgyhogy délben már ott is ácsorogtam a háza előtt. Szerencsére emlékeztem a rendes nevére, de még így is nehéz volt a portásnak spanyolul elgagyogni, hogy mit szeretnék. A nyelvek keverésében és gesztikulációban szerintem már nagyon profi vagyok, de vicces mindig rádöbbenni, hogy vannak helyzetek, ahol nagyjából semmire nem megyek a három idegen nyelvvel, hiába beszélem mindegyiket folyékonyan. Nem sokkal később megjelent a bőrkabátos Negro, kezében a szűrő nélküli kolumbiai cigivel, ami száz éve ugyanolyan, és szerinte az az igazi, még ha az európaiak köhögnek is tőle (én úgy látszik, kivétel vagyok, igaz csak egyszer szívtam bele, de nem köhögtem). Elindultunk. Én nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mit csinálunk, úgy döntöttem, csak sodródok az eseményekkel, általában úgy vannak a legjobb élményeim. Az „átlag turistáskodást” amúgy is ki nem állhatom, ezerszer jobban szeretek helyiekkel lógni, mint egyik látványosságtól a másikig rohangálni. Úgy lehet legjobban megismerni egy országot vagy várost, ezt a véleményemet Nicolas is osztja. 

Hát ez a nap nagyon lokálra sikerült. Először elbuszoztunk Negro művész-stúdiójához, mert a csávó halál másnapos volt (tegnap, miután mi hazamentünk ő még belevetette magát az éjszakába a haverjaival), és úgy gondolta, jól jön egy zöld cigi. Miközben tekert, azt magyarázta, hogy „itt Bogotában mindenki szív”, de megállapítottuk, hogy egyrészt nem jointot (marihuána keverve dohánnyal), mint ahogy az én magyar (vagy francia) baráti köröm egy része tolja, hanem tiszta füvet, dohány nélkül, amitől nem lesz olyan kába és ambíció-vesztett az ember. Másrészt a mindenki az elég túlzás azért, nyilván vannak körök, ahol gyakoribb és vannak ahol egyáltalán nem jellemző.

Csendélet rummal.

Mire elkészült a cigi, felbukkant két újabb barát, akik nagy örömmel kérdezgettek Magyarországról, úgyhogy miközben ők elcigizgettek, mutattam nekik egy kis Bohemian Betyars-t. Nagyon lelkesedtek érte, az egyik csávó majdnem úgy volt öltözve, mint az énekes az egyik koncertfelvételen. Egyre inkább otthon éreztem magam, ráadásul találtak egy kis maradék rumot tegnap estéről, úgyhogy én igazából azzal indítottam a napot. Fesztiválfeeling. Közben felfedeztem Negro képeit, eszméletlen király dolgokat fest, nem győztem ámuldozni, ő meg csak vonogatta a vállát, hogy hát ja, ez van - nincs elszállva magától, az biztos. Mesélt a különböző technikákról, amikkel fest, és hogy nemsokára csinál valami vásár-szerűt a barátaival, hogy pénz is jöjjön belőle.
Itt van néhány kép a stúdiójáról:

Ezt a képet tegnap festette Negro, ez a kedvencem

Aztán nem sokkal később felkerekedtünk, és elmentünk az egyetemre, a sportpályák mellé, ahol tényleg mindenki szív, az órák közötti szünetben, ott is időztünk kicsit. Negro nagy hévvel magyarázta, hogy ő soha egyetlen órát sem hagyott ki amiatt, hogy beszívjon (pedig vannak olyanok is, állítása szerint). Amúgy ő már végzett az egyetemen, de a haverjai még tanulnak, a lány pszichológusnak, a fiú mérnöknek. Aztán a mérnök srácot ott hagytuk, mert órája volt, mi pedig továbbálltunk, hogy felfedezhessem Bogotát. 

Először is egy utcai árustól vettünk egy gyümölcssaláta-szerű cuccot, amire azt mondták nagyon helyi, próbáljam ki, és tényleg jó volt. Aztán csak mentünk és mentünk, keresztül a városon, közben ők meséltek mindenfélét, amit fontosnak találtak. Sajnos a belvárosnak nagy hibája, hogy a járdák nagyon picik, az utak nagyon nagyok és rengeteg autó van meg építkezés, úgyhogy elég nehéz nyugodtan sétálgatni. 
Út közben felszedtük a lány barátját, és elértünk egy városrészhez, ahol gyarmatosítás-korabeli házak voltak, több száz évesek, Negro pedig vágyakozva mesélte, hogy úgy szeretne itt lakni, csak a házak elég rossz állapotban vannak és drága is. Meg kell hagyni, tényleg elég alter környék volt, sok hostellel, szűk utcákkal, színes házakkal, illik Negro életfilozófiájához. 

Ebédelni egy mexikói kifőzdébe ugrottunk be, ahol kb. 750 Ft-ért elég király vega burritot ettem. Negro megkóstoltatott velem egy (ha jól emlékszem) lula nevű gyümölcsből készült turmixot. Én most mindent megeszek és megiszok, amit mondanak, hogy helyi, a diétámat felfüggesztettem erre a hétre - bár, eddigi észrevételeim alapján a kolumbiaiak közel sem esznek olyan egészségtelenül, mint a brazilok.

Ebéd.

Ebéd után a két barát visszament az egyetemre, mi pedig Negroval egy múzeum felé vettük az irányt, a Museu Botero-ba. Fernando Botero Kolumbia egyik legnagyobb művésze volt, akinek nagyon különleges stílusa van. Negro ezt úgy fogalmazta meg, hogy „he paints everybody and everything fat” (azaz, hogy mindent kövérnek fest), de később Nicolas – aki közben csatlakozott hozzánk – kijavította, hogy ez nem kövérség, hanem felnagyítás és túlzás, amit néha politikai kritikának vagy humornak is lehet értelmezni, a műtől függően. Amúgy a múzeumban nem csak Botero művei voltak, hanem néhány francia impresszionista vagy kolumbiai absztrakt festmény is. Mindenesetre, nekem nagyon tetszett az egész.

Botero egy macskát ábrázoló szobra

Nicolas és Negro a múzeumban

A múzeum után új taggal egészült ki a csapat, Nicolas egyik barátnője jött velünk tovább egy kávézóba. 

kolumbiai forró csoki

Nicolas mindenkinek forró csokit rendelt, ugyanis Bogotában délután 5 környékén ezt kell inni, ez olyan mint az angoloknál a tea, azt mondta. Én mondjuk jobban örültem volna egy kávénak, de hát a helyi szokásokat ki kell próbálni. Jót beszélgettünk antropológiáról, jogról, és a kettő összekapcsolódásáról társadalmi kérdésekben, miközben Negro egy művészeti katalógust lapozgatott, én pedig a Rolling Stones Magazin kolumbiai kiadását néztem fél szemmel, ugyanis Noel Gallagher volt benne, akinek sikerült egy Szigetes koncertjét egyszer véletlenül elcsípnem. 
Már be is sötétedett, de a többiek még meg akartak mutatni néhány kultikus történelmi helyet a belvárosban, úgyhogy sétálgattunk még kicsit. Kolumbia történelme is tele van borzasztóan érdekes eseményekkel, Nicolas órákig tudna róluk mesélni, de sajnos mivel nekem semmi ismeretem nincs, folyton összekeverem és elfelejtem ezeket. Majd egyszer mindenképpen utána olvasok.

Belváros: bal oldalon Bogotá egyik legnagyobb könyvtára

A city tour végeztével hazavittük a többieket, mi pedig egy étterembe mentünk vacsorázni. Elég menő helynek látszott, de egyáltalán nem volt drága (a brazil árakhoz viszonyítva). Amúgy Kolumbia sokkal olcsóbb, mint Brazília, a következő életemben előbb megtanulok spanyolul és ide jövök csereévre. 

Vacsora után igazából azt hittem, hazamegyünk, de Nicolasnak más tervei voltak. Két barátnője várt minket, akikkel kaszinóba mentünk. Életemben nem voltam még kaszinóban, ez biztos látszott a belépésnél, mert egyedül tőlem elkérték a papírjaimat… Azért örültem neki, hogy Kolumbiában nem nézek még ki 18-nak. Ez az este nem volt a kedvencem, egyrészt borzalmasan fáradt voltam, másrészt a két lány egyáltalán nem volt hajlandó angolul beszélni, ha Nicolas kérte őket, csak pofákat vágtak. Úgyhogy minden erőfeszítésemmel próbáltam megérteni a spanyolt, amitől csak még jobban elfáradtam, plusz még csak sok értelmét se láttam, mert elég felszínes témákról beszélgettek, a fő vonal a pasizás/csajozás/szex volt. Mindeközben méregdrága koktélokat szürcsölgettek és erőltetetten nevetgéltek. Nem az én világom. Szerencsére aztán hajnali 1 körül elindultunk haza, de én a kocsiba ülve egyből bealudtam, és csak akkor ébredtem fel, mikor hazaértünk – ennyire fáradt voltam…

Bogotá, az új szerelem - II. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat második része, az elsőt itt lehet elolvasni.

Április 25., bogotai kávé-körút és mozi-kocsma

így néz ki az arepa, ez nem az amit
Nicolas csinált, azt elfelejtettem lefotózni :)
forrás: www.oliviascuisine.com

Reggel felkeltem 9 körül, Nicolas már pörgött, egyből pattant, hogy csinál nekem reggelit. Egy igazi kolumbiai specialitással kezdett, arepa a neve, sajttal töltött lepény-szerű valami, de isteni finom. Meg akartam nézni, hogy csinálja, de ahogy felálltam az asztaltól elkezdett velem veszekedni, hogy Sara, you are The Guest. Sit down please, I got this. Azaz, hogy fel ne merjek állni az asztaltól, mert vendégségben vagyok, majd ő csinál mindent. Közben az anyukája is beköszönt, és vagy háromszor bocsánatot kért, hogy dolgoznia kell, és nem tud velem beszélgetni. Az apuka már munkaúton volt, Laura pedig iskolába ment korán. 

Amúgy itt reggel mindenki megpuszil mindenkit, amit már a Nicolas-szal együtt töltött hónapok alatt megtapasztalhattam, ő Lyonban is minden egyes reggel jött, hello my darling felkiáltással, és egy ölelés keretében adott egy puszit is. Először fura volt, de szerintem nagyon aranyos szokás, nekem nagyon bejön ez a dél-amerikai közelség – a brazilok is hasonlóak. 

Volt szerencsém megismerni a két bejárónőt is, akik minden hétköznap itt vannak a házban: takarítanak, mosnak, ebédet és vacsorát főznek. Ezt mondjuk sosem tudnám megszokni, hogy egy másik ember ilyen szinten kiszolgáljon, de itt Dél-Amerikában ez is nagyon gyakori. 

A délelőtt további részében Nicolas dolgozott (jogot tanult és most a nagybátyja cégénél dolgozik, otthonról), én tanultam kicsit. Aztán az anyukájával ebédeltünk, aki tüneményes, nagyon jól kijövünk, az angol-spanyol-portugál keveréssel általában elboldogulunk. 

Egészen értem amúgy, mikor spanyolul beszélnek, általában a lényeget ki tudom venni, Nicolas csak pontosítani szokott, ha fordít valamit. Vele pedig most három nyelven kommunikálok egyszerre: az angol az alap (azt beszéltük először, mikor megismertük egymást), de néha franciául, néha portugálul is megszólalunk. Mostanában a portugál gyakoribb, mert az nekem is elevenebb kicsit, mint a francia, és neki is.

Ebéd után aztán bepattantunk Nicolas autójába, és elvitt kicsit körülnézni. Itt Bogotában is hatalmas a forgalom, mindenki autóval jár, nagy a szmog is és órákba telik egyik pontból a másikba jutni. A város amúgy rettenetesen tetszett már első pillantásra. A házak 90%-a téglából épült, emiatt sokkal színesebb Bogotá, mint a brazil városok (Sao Paulo, vagy Curitiba), és van valami különleges hangulata is, ami nekem nagyon bejött. Amúgy itt 9 millióan laknak, szóval elég nagy, de viszonylag élhető mondjuk a húszmilliós Sao Paulohoz képest. 

Kolumbia nagy kávé-termesztő ország, sokkal nagyobb kávé-kultúra van itt, mint mondjuk Brazíliában, és ez már a kávézókon is látszik. Nicolas el is vitt ma kettőbe, amit iszonyatosan élveztem, mert gyönyörű volt mindegyik, és persze a kávé isteni finom. Az első kávézót azért imádtam, mert a pincér az asztalnál készítette el a kávénkat, miközben magyarázta, hogy készül. 

Első megálló: Café San Alberto

Második megálló : Altillo Café

A két kávézás között azért sétáltunk kicsit a környéken, megkóstoltam egy kolumbiai édességet, az oblea-t, ami két lepény doce de leite-vel (karamellkrém) töltve, nagyon finom ez is. Betértünk egy cannabiskészítmény-árushoz is, ugyanis itt Kolumbiában gyógyítási célra lehet kapni marihuánát, Nicolas használ is ilyen krémeket, azt mondja izomfájdalmakra nagyon jó. Most mondjuk nem vett, mert nagyon drágának találta – kb. 5000-7000 Ft körül volt egy tubus.

Obleát készítő bácsika

Este Nicolas újból megcsillogtatta a főzőtudományát, hamburgert csináltunk. Az igazat megvallva, a lyoni éveink óta sokat fejlődött (akkor salátából és mikrós kajákból állt a repertoár), és hatalmas lelkesedéssel mozog a konyhában. 

Vacsora után összekészülődtünk, és nekiindultunk a bogotái éjszakának. Nico egyik gyerekkori barátjához mentünk, aki hatalmas egyéniség. Santiago a rendes neve, de mindenki csak „Negro”-nak hívja, gondolom a sötét bőrszíne miatt. Egy nagyon alter („SATAN” feliratú pólóban, láncokkal, fültágítóval felszerelt), teletetovált művész-csávó. A haja egyik oldalt hosszú göndör, másikon egész rövid, nagy barna szemei tele vannak élettel. Külsőre szöges ellentéte Nicolas-nak, de hamar rájöttem, miért szeretik úgy egymást: mindketten nagyon nyitottak a világra, és tökre azt az életszemléletet képviselik, ami hozzám is közel áll: nagyon multikulti, alternatív, szociális lazaság (ha egyáltalán le lehet ezt szavakkal írni). Szóval Negro művész-stúdiójába mentünk, aminek egy kis kertje van, ott szoktak iszogatni (és füvet szívni) a barátaival. Itt beszélgettünk egy darabig, aztán Nicolas egy barátnőjét bevártuk és elmentünk négyen (Nicolas, Negro, Ana és én) egy mozi-kocsmába sörözni. A kommunikáció elég nehezen ment, mert a három kolumbiai majdnem kizárólag csak spanyolul beszélt, emiatt én csak iszonyatos koncentrációval tudtam néha kivenni, hogy miről van szó. 

Szerencsére Negro is nikotin-függő, ezért vele néha kilógtam a kocsma elé, és olyankor elképesztő érdekes dolgokat mesélt a művészetéről, Bogotáról, az utazásairól. A legjobb az volt, mikor kiderült, hogy a lábára van tetoválva magyarul, hogy „öngyilkos vasárnap”, ugyanis az egy kanadai zenész (Venetian Snares) száma. Megmutatta a Rossz csillag alatt született című albumot, én pedig lefordítottam neki a számok címét, amitől rendkívül boldog volt. Az este végén Negro felajánlotta, hogy holnap körbevezet a városban, ha már Nicolas úgyis dolgozik, én pedig nagy örömmel beleegyeztem. Ez a srác az egyik legérdekesebb ember, akivel valaha találkoztam, komolyan.

Bogotá, az új szerelem - I. rész

Aki régebb óta követi az életemet, az talán emlékszik minden idők legzseniálisabb lakótársára, akivel volt szerencsém egy fél évet egy fedél alatt tölteni. Ő Nicolas, Bogotából, a lyoni csereéve alatt találtunk egymásra és azóta is hatalmas a szeretet, minden távolság ellenére. Mióta Dél-Amerikában vagyok, egyszer már találkoztunk, Sao Pauloban, ő akkor részben a brazil barátnője (Mariana, aki közös barátunk, szintén a lyoni társaságunkból), részben miattam jött. Igazából Lyon óta hallgatom, hogy "Sara, meg kell látogatnod Bogotában!", és hát Európából nehezebb ide repülni, mint Brazíliából. Úgyhogy a múlt hónapban egy hirtelen fellángolásom közepette írtam Nicolas-nak, hogy ráér-e április végén, aztán hipp-hopp megvettem a repülőjegyeket, és mire kettőt pislogtam, már indulni kellett a repülőtérre.

Ebben a bejegyzés-sorozatban bogotái kalandjaimat olvashatjátok, ez itt az első rész.

Április 24, Repülőút

Repülőtér, Curitiba

Reggel 11-kor indult a gépem Curitibából, és mivel elég bonyolult kijutni a reptérre, már reggel fél 8-kor elindultam otthonról. Először bebuszoztam a városközpontba, ahol meg kellett találnom a reptérre menő buszt, amivel még további egy órát zötyögtem. (Amúgy a reptér nincs ennyire messze, kocsival 30 perc, de ez a busz mindenhol megáll, azért tart ennyi ideig.) Lényeg a lényeg, kiértem, még várnom is kellett a gépre kicsit. Először Sao Pauloba repültem, ott kellett átszállnom a Bogotá-ba induló járatra. A Curitiba-Sao Paulo távolság 45-50 perc volt, aztán Bogotáig még 6 órát ücsörögtem a repülőn, végül brazil idő szerint este 9-re érkeztem meg (Bogotában este 7 volt). Az egész utazás ajtótól ajtóig olyan 13 óra volt nagyjából. Kicsit féltem az országból kilépés, Kolumbiába belépés miatt, de végül nem volt semmi tragédia. Most térült meg az oltásokba fektetett pénzem (eddig Brazília egyik részén sem voltam kitéve igazából azoknak a betegségeknek, amik ellen beoltattam magam utazás előtt), mert a sárgaláz elleni oltás nélkül nem engedtek volna be Kolumbiába.

ezt nézegettem a reépülőn
(Magyarországon már bőven sötét volt)

A kolumbiai immigration control viszont iszonyatosan felidegesített. Először is hatalmas sor volt, több mint 30 percet ácsorogtam, amíg végre sorra kerültem. A rendőrség kirendeltje (egy ötvenes, elég megkeseredett pali) elkezdett nekem spanyolul hadarni. A kérésemre, miszerint I don’t speak Spanish, could you please speak in English? (Or in Portuguese? Or in French?), csak egy grimasszal reagált és még ingerültebben magyarázott spanyolul. Végül odaadtam neki az összes dokumentumot, ami nálam volt, de még mindig akadékoskodott, néhány percig azt hittem, be sem fog engedni az országba. Végül valamit pötyögött a számítógépen, odamormogott nekem néhány szitokszót (a hangsúlyból erre következtettem), aztán végre baromi kegyesen lepecsételte az útlevelemet, és mehettem tovább.

A következő lépés a vám volt, ahol én megszokásból sétáltam volna át, erre a kirendelt nő elkezd ugyancsak spanyolul és nagyon idegesen hadarni valamit. Megint az előző taktikát választottam, előhalásztam az összes papíromat, odaadtam neki, de nem volt jó egyik sem, csak rázta a fejét. Ez a nő nehezebb falat volt, mert ő ezek után konkrétan nem szólalt meg, csak pofákat vágott a kérdéseimre. Nagy nehezen leesett, hogy egy új papírt kell kitölteni az elvámolnivaló dolgaimról. Mikor próbáltam megtudni tőle, hogy hol találok ilyen papírt, csak a levegőbe mutatott nagy mérgesen. Végre megláttam egy standot, ahol néhány francia álldogált egy csomó papír mellett, nagyjából ugyanolyan kétségbeesetten, mint én. Szerencsére találtam egy angol verziót a papírból, amit ki kellett tölteni (amúgy aki angolul se tud, az vajon mit csinál?), leírtam, hogy nem hoztam semmi hatalmas értéket, vagy akármit, ami vámköteles, aztán nagy mérgesen az akadékoskodó nő kezébe nyomtam, és végre mehettem ki a terminálról.

Mindig jó érzés, ha várnak a repülőtéren, különösen, ha Nicolas az. Annyira pozitív személyiség és annyira sugárzik belőle a szeretet, hogy egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, ha a közelében vagyok. Egymás nyakába ugrottunk, aztán segített a bőröndömet az autóig tolni, közben elmeséltem neki a reptéri bonyodalmaimat, ő meg helyeselt, hogy sajnos emiatt már több barátja panaszkodott. Kihozta elém a hatalmas kutyáját, Simbát is, aki az autóban várt ránk. Aztán hazakocsikáztunk, és végre megismertem a családot, akikről Lyoban már rengeteget hallottam. A szülei tüneményesek, már az első percekben hatvanszor elmondták, mennyire örülnek neki, hogy végre eljöttem. Az első mondat, amit spanyolul megtanultam, Nicolas apukájától származik: mi casa, su casa (szó szerint „az én házam a te házad”), szóval hogy érezzem otthon magam. A húga, Laura egy igazi energiabomba, 15 éves, úgy hadar angolul, mintha egy amerikai sorozatból lépett volna ki. 

Vacsoráztunk gyorsan, aztán mentünk is aludni, hogy holnap időben felkelhessünk.