Tél és káosz Brazíliában – 20 nap maradt

Először is, leszögezem, hogy a címben kicsit túloztam, de ez úgyis ki fog derülni a bejegyzésből, vágjunk is bele. Szóval már csak 20 napom maradt a hazaindulásig, ami már kevesebb, mint három hét, úgyhogy kezdek kicsit pánikolni, miközben egyre jobban várom az utazást. Mostanában egész érdekesen alakul az életem, úgyhogy gondoltam beszámolok róla.

A múlt hétvégén beköszöntött a tél. Általában Brazíliáról mindenkinek az a kép van a fejében, hogy mindig süt a nap, mindig meleg van, tengerpart, madárcsicsergés, kókuszdió, stb. Hát erre most iszonyatosan rá fogok cáfolni, készüljetek. Mielőtt kijöttem, Edith már többször figyelmeztetett e-mailben, hogy hozzak meleg ruhát, mert nagyon hideg van! Én ilyenkor általában rágugliztam a curitibai időjárásra, konstatáltam, hogy 15 fok, este 10, az nem para – gondoltam magamban – ezek a brazilok, biztos túlgondolják, nem is tudják, mi az a hideg. Mióta itt vagyok, azt hiszem maximum 2 hét volt talán szeptember elején, mikor úgy igazán fáztam, azt leszámítva oké volt. Persze, hiszen tavasz/nyár/ősz volt. 

ez egy olyan pillanat,
 mikor rádöbbentem, hogy
3 nap óta először nem fázok

Már egy ideje (kb. május eleje óta) mondogatták a curitibai barátaim, hogy készüljek, hideg lesz, úgyhogy be is szereztem Bogotában néhány melegebb ruhát, biztos, ami biztos. Most már kezdek hinni nekik. Ugyanis itt az a helyzet, hogy nincs fűtés a házakban – ráadásul Edith házában alapból mindig úgy 5 fokkal kevesebb van, mint kint. Ami ugye még 15 foknál annyira nem probléma, azt még nagyjából túl lehet élni, bár én már akkor is húzom a számat, mert nem szeretek két pulóverben ülni a lakásban. Viszont múlt hétvégén TÉNYLEG beütött a tél és konkrétan több napig nem nagyon ment 10 fok fölé a hőmérséklet. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy én 0-24 vacogtam. Mert ugye itt nincs olyan opció, hogy „bemegyek a meleg házba” vagy hogy „feltekerem a fűtést”. Utáltam felkelni reggel (próbáltál már 5 fokban átöltözni?), a harmadik napon már majdnem sírtam a hideg miatt. Mármint azért, hogy múljon már el. Ezt otthonról tényleg nem nagyon lehet elképzelni, maximum, akik az utcán élnek azok érezhetik át. És lehet mondani, hogy öltözzek fel, vagy takarózzak be, de 5 fokban hiába veszel fel négy pulcsit, sálat, kabátot, vagy amit csak találsz otthon, mindig marad minimum egy végtagod, ami fázni fog. Az egyetlen hely, ahol nem fáztam, az az ágyam volt, de az is csak azért meleg, mert vagy 3 réteg takaró van alattam, és még 3 paplan fölöttem.

A „kedvenc” részem a fürdés volt. Tudni kell rólam, hogy nem bírom elviselni, ha akár csak egy napig nem fürdök vagy mosdok. Ilyen maximum akkor szokott előfordulni, amikor olyan beteg vagyok, hogy fel sem tudok kelni az ágyból. Viszont itt a hideg miatt ugye a víz is lehűl, ami azt jelenti, hogy a csapból szó szerint jéghideg víz folyik. Mosdás kilőve – az arcomat azért megmosom reggelente. A zuhanyból ugyan jön meleg víz, de csak akkor, ha kicsit nyitja meg az ember. Ha rendesen folyik belőle, akkor már (jó indulattal) langyos, de inkább hideg. Szóval múlt hétvégén egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy a fürdőszoba közelébe menjek, annál is inkább, mert az az alsó szinten van, ami ilyenkor egy jégverem. Sajnos hétfő reggel már nem bírtam tovább, és reggel 6-kor, mikor kint 5 fok volt, a fürdőben meg szerintem maximum 3, kitaláltam, hogy én bizony megfürdök, ha törik, ha szakad. Hát inkább nem írom le, milyen élmény volt, legyen annyi elég, hogy szerintem életemben soha nem káromkodtam még olyan cifrán, mint mikor öltöztem fel. Ezután, három napig imádkoztam, hogy ne fázzak meg. Szerencsére nem betegedtem le (Edith-tel ellentétben, szegény vagy 2 hétig náthás volt), és ezentúl csak az edzőteremben fürödtem.

Szóval így kezdődött a tél. Amikor azért forralsz vizet, hogy a kezeidet melegítsd, vagy főzés közben nem mozdulsz a tűzhely mellől egy fél centit sem… Mikor hetekig ugyanazokban a ruhákban vagy mert négy pulóvered van és mindegyiket egyszerre hordanod kell. Vagy amikor kisüt a nap az egyetemen és te majdnem elsírod magad, mert ráeszmélsz, hogy napok óta először nem fázol. Én esküszöm, nem vagyok egy nyavalygós ember, de ez a hideg rettenetesen megviselt. Most egy ideje már ennyire nem durva a helyzet, szóval nyugodjon meg mindenki, egyelőre túléltem. Már majdnem egy hete délutánonként 15-20 fokig is emelkedik a hőmérséklet, ami tök jó, mert legalább csak reggel és este kell a két kötött pulcsi.

A második dolog, amiről mindenképpen írni akartam, az a rendkívüli helyzet. Ugyanis egészen pontosan egy hete annyira megugrottak a benzinárak, hogy a kamionosok sztrájkba kezdtek, lezártak egy csomó bekötőutat a legforgalmasabb városok körül és abbahagyták a szállítást. Ami ugye először annyira nem tűnik durvának, de mivel Brazíliában nincs szinte semmilyen vasúti hálózat, mindent az autópályán szállítanak. Az első napokban még nem is volt nagy hatás, de egyszer csak elfogyott a benzin a benzinkutakon (mivel azt is a kamionokkal szállítják ugye), aztán elkezdtek hiányozni mindenféle élelmiszerek a boltokból. Én még mindig nem vettem annyira komolyan a dolgot, de mára már ott tartunk, hogy:

• Sao Pauloban csomó minden leállt, többek között a szemétszállítás, úgyhogy néhány helyen kezdenek úszni a szemétben, plusz a tömegközlekedés is akadozik
• Rio de Janeiroban kezdenek kifogyni valami szerből amivel a vizeket tisztítják (kisebb fertőzésveszély befigyel),
• néhány bolt elkezdte szabályozni, hogy egy ember hány terméket vehet meg,
• a benzinkutakon ha van is benzin, oltári drága és 6-8 órát kell sorban állni érte,
• az uber és a taxik ára is az egekben van a benzinhiány miatt (amíg egyáltalán még járnak)
• a repülőgépek túlnyomó része még egy ideig tud közlekedni, de senki sem tudja pontosan meddig lesz erre elég üzemanyag,
• vannak olyan hírek, hogy néhány helyen 1500 Ft egy kg krumpli

Szóval én így momentán ezeket érzékelem, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ezekből mi 100%-osan igaz, mert hozzám a hírek leginkább a tévén és Edith-en keresztül jutnak el, és ugye megy a pánikkeltés is és rengeteg a fake news. Az biztos, hogy most kicsit leállt az élet, többek között az egyetemem is bezárásra kényszerült, amíg meg nem oldódik a helyzet. Viszont teljes összeomlás (még) nincs, pánik sincs, mi Edith-tel teljesen vidáman elvagyunk, a mélyhűtőben és a szekrényekben kb. 2 hónapra elég kajánk van, úgyhogy felőlünk kitörhet a világháború is (na, jó, azt inkább ne). Én egyelőre ajándék szünetként élem meg ezt az időszakot, amit teljes egészében a szakdolgozat-írásnak tudok szentelni. Nagyon sokat kell tanulnom most, ezen kívül még van háromszor 10 oldal beadandóm portugálul és egy kiselőadásom, mielőtt hazaindulok. Úgyhogy a következő napokban én a részemről elmerülök a könyveimben, napi egyszer elmegyek az edzőterembe (az még nyitva van), és várom, hogy megoldódjon a helyzet. A kormány amúgy csak annyit csinált, hogy kivezényelte a hadsereget (a braziloknál elég sokszor ez a megoldás), de azzal nem sokra mentek, úgyhogy holnap elvileg csomó tüntetés lesz a kormány ellen. Még a végén kitör a forradalom... Aki többet akar tudni ennél is, az nézzen rá a BBC vagy CNN honlapjára, az Index-en is megjelent pár cikk, de azok enyhén túloznak a helyzet súlyosságát illetve (szerintem).

Szóval most ilyen Brazíliában az élet, remélem, hamarosan megoldódik a helyzet és sikerül hazajutnom azért. Nemsokára újra jelentkezem (remélhetőleg áramból nem fogyunk ki ha-ha).

Visszaszámlálás indul: 30 nap maradt a brazil életemből

Ma éppen egy családi vacsorán voltam Edith kisebbik fiánál, mikor Ingrid, aki São Pauloból jött pár napra, azt találta mondani: „meg kell ünnepelnünk Sára utolsó napjait!”. Én ezen jót mosolyogtam, mert éppen csak azt felejtette el hozzátenni, hogy „Brazíliában”. Ugye nem meghalni készülök. Aztán elgondolkoztam. Talán a kiegészített mondat sem felel meg az igazságnak. Ugyanis minél jobban közeledik az indulás dátuma, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem utoljára vagyok itt. Néhányan egyenesen botrányosnak találják, hogy egy év alatt nem voltam Rio de Janeiro-ban (és valószínűleg már nem is leszek), de én nem bánom. Mégpedig azért, mert jobban szeretnék úgy odamenni, hogy tényleg élvezni tudjam, mint csak azért, mert most még itt vagyok, gyorsan essünk túl rajta. Nem szeretek rohanni. Úgy szeretek felfedezni egy várost, mintha benne élnék, még akkor is, ha csak néhány napot töltök ott. Rio de Janeiro most nem alkalmas erre. A brazilok azt mondják, most tényleg nem lehet (lányként) egyedül sétálni az utcán még nappal sem, veszélyes. Maximum a nagyon turistás helyekre lehet teljes biztonságban eljutni. Én nem tudom, ez mennyire igaz, de igazából túl sok kedvem és időm sem maradt kipróbálni. De igazából nem erről akartam írni.

Néhány hete elkezdtem rendesen visszaszámolni, megtervezni az „utolsó napjaimat”. Nagyon nehéz. Mikor februárban beszéltem erről Anyával, nem értette, mi bajom, hiszen „még van négy hónap” – mondta. „Igen, Anya, de tudod az milyen gyorsan el fog telni?!” És huss. Egy szempillantás. Nem mintha nem akarnék hazamenni. Iszonyatosan hiányzik a családom, alig várom, hogy együtt fesztiválozhassak a barátaimmal, hogy tömjem magamba a lángost a Balaton-parton. 

Szerintem azért olyan nehéz innen elmenni, mert tudom, hogy ide nem jövök csak úgy vissza. Dél-Amerikába nem lehet 1-2 hétre elugrani nyaralni – illetve lehet, de nem érdemes. Ki tudja, mikor lesz megint lehetőségem rá, hogy hosszabb időt eltöltsek ezen a kontinensen. Persze, mivel belehalnék a bizonytalanságba, már legalább háromféle A- és B-tervet is kitaláltam erre az esetre, utánanéztem ösztöndíjaknak, munkalehetőségeknek, önkéntességnek. Sokkal nyugodtabban indulok úgy haza, ha tudom, nemsokára visszajöhetek. Mert Brazília a második otthonommá nőtte ki magát, és kinyitotta előttem a világot. Rengeteget tanultam, láttam, hallottam, tapasztaltam itt eddig, de úgy érzem, there’s so much more (annyi minden van még). Szóval így vagyok most, egy hónappal a hazautazásom előtt. Azt tervezgetem, hogyan és mikor jöhetek vissza.

Viszont, akármennyire imádok hosszútávra tervezgetni, azért a carpe diem-életérzést sem tartom magamtól távolállónak, sőt. Úgyhogy igyekszem a legtöbbet kihozni az utolsó egy hónapomból itt, már amennyire lehet. Sajnos nyakamba szakadt a félév vége és a szakdolgozat-írás, úgyhogy mostanában minden szabad percemet a számítógépem előtt töltöm. Ettől függetlenül igyekszem élni a szociális életemet is, az utóbbi hetekben sokat találkoztam az itteni barátaimmal, többször vacsoráztam Edith családjával, voltam a másod-unokatestvérem (Paulo fia) esküvőjén is. Hetente minimum négy-ötször járok edzeni, és egyre nagyobb életmódváltásban vagyok, amitől nagyon jól érzem magam. Szóval így telnek a napjaim, és igazából emiatt a fokozott tempó miatt nem tudok eleget írni a blogra, mert akkor kimaradok ezekből a pillanatokból, kevesebb időm marad tényleg megélni mindent. Most igazából alvás helyett írogatok.

Harminc napom maradt a repülőgép indulásáig. Harminc nap múlva itt hagyom ezt az országot, de rengeteg mindent magammal viszek belőle. Most is úgy érzem magam, mint mikor augusztusban elindultam otthonról: egy icipici félelem és az örömteli várakozás keveredik bennem. Egy évvel ezelőtt féltem, hogy mi lesz velem az ismeretlenben, de örültem is, hogy valami újat fedezhetek fel. Most attól tartok kicsit, hogy milyen lesz a brazil lazasággal feltöltekezve visszatérni az európai rendszerességbe, ugyanakkor alig várom, hogy újra a „megszokottban” éljek. Na, de egészen pontosan egy hónap múlva a repülőn majd lesz időm ezen gondolkozni, addig inkább kiélvezem még az „utolsó brazil napjaimat”. Beijos.

Rainin' in paradize

Anyák napjára. 

Manu Chao-t hallgatok. Mikor tizenéves általános iskolás voltam, Anya mutatta nekem először. Néztük a Rainin' in Paradize című klipet, és röhögtünk, hogy pattog Manu Chao a kamionban. Aztán lefordítottuk a szöveget, és megtanultam, hogy kik azok a maszaik, mi az a demokrácia és miért esik az eső a paradicsomban, azaz mi a baja ennek a rengeteg országnak a dalban. Így tanultam angolul. Mikor Manu Chao először elérhető távolságba került, hetekig terveztük, hogyan megyünk életem első fesztiváljára ketten, vonattal. Végül ez valami miatt nem sikerült, de igazából úgyis a tervezős része volt a legjobb, ahogy elképzeltem az utat Sopronba : mi ketten a koszos vonatban döcögve, Manu Chao-t hallgatva, nagyon boldogan.

Anya mindig így tanított, észrevétlenül. Sosem mondta, hogy ezt vagy azt KELL csinálni, hogy ez helyes vagy ez nem helyes, mert a világ nem így működik, semmi sem fekete-fehér. Hagyta, hogy úgy nőjünk fel, ahogy mi szeretnénk. 

A tizennyolcadik szülinapomat is a
Zöld Pardonban ünnepeltük.

Nem érdekelte, amikor az ismerősök szörnyülködtek, hogy a hatéves öcsém kívülről fújja a különböző (szerintük rendkívül botrányos) Tankcsapda- vagy Belga-szövegeket, mert úgy gondolta, fontos dolgokról szólnak. Amikor gimiben az osztályfőnököm kiakadt, hogy engem hajnalig elengednek bulizni, sokszor Anya volt az, aki felkelt éjszaka és értem jött autóval a veszprémi éjszakába. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem engedett el valahova, az egy Kiscsillag-koncert volt, én 40 fokos lázzal feküdtem otthon, és akkor rohadtul nem értettem, hogy miért nem mehetek, csak másfél óra, az alkohol meg fertőtlenít. 

Mikor tizenhat évesen három hónapra Franciaországba kerültem, és rájöttem, nem tudom letenni a cigit, bármennyire is elterveztem, Anya szó nélkül küldött nekem egy doboz aranymarlbit Magyarországról, pedig addig fogalma sem volt róla, hogy dohányzok. Vagy mikor arra jött haza, hogy a házibulink után nálunk ragadt és totál beszívott barátaim éhesek, egyből elkezdett rántott sajtot sütni. Soha nem faggatott, de mindig ott volt, hogy meghallgasson. Ezért mindig mindent tudott a dolgaimról, és én értetlenül néztem a barátaimra, akiknek titkolózni vagy hazudozni kellett otthon.  

Mióta külföldön élek, rengeteget tanultam magamról. Rájöttem, hogy bárhol, bármilyen helyzetben elboldogulok, még akkor is, ha a kilencmilliós Bogotá közepén találom magam pénz és telefon nélkül, egy darab buszjeggyel a kezemben, a spanyolt nem beszélve. Nem fordulok el, ha Sao Pauloban odajön hozzám egy szakadt, büdös, beállt figura, hanem segítek neki, amiben tudok. Nagyon sok és sokféle barátom van, a nagyhangú és kissé homofób fekete sráctól kezdve, a láncdohányos, érzékeny, meleg fiúig. Akárhová keveredek, mindenhol családtagként kezelnek, iszonyatosan könnyen kijövök az emberekkel. Nyitott vagyok mindenre, és általában nincs honvágyam, mert tudok alkalmazkodni mindenféle környezethez, és ott boldogulni, ahol éppen kell. Ezeket mind Anyától tanultam, olyan észrevétlenül, ahogy a Manu Chao-szöveg tanított társadalmi kérdésekről. Például a Balaton-parton ücsörögve, a Budapest Pride-on bulizva, éjszaka a nyolckerben hazasétálva, vagy éppen Paszabon a Parno Grasztot meglátogatva.

Mikor megnéztük az óceánt,
aminek a túlpartjára készültem éppen.

A külföldi élet érzelmi nehézségeiről nem sokat szoktam beszélni, mert azokon jobb szeretek gyorsan felülemelkedni. De persze mikor kilenc hónapja nem voltál otthon és minden fontos családi eseményből kimaradsz, ezzel (kimondatlanul ugyan, de) fájdalmat okozva, elkerülhetetlen azon gondolkozni, hogy megéri-e. Én mindig arra jutok, hogy megéri. Még akkor is, ha minden utazásnál a világ legnehezebb dolga Anyától elköszönni a repülőtéren (igen, még négy év után is). Megéri, mert így nyílik ki a világ. Megéri, mert ha nem jövök egészen Brazíliáig, sose tapasztalom meg, hogy van ország, ahol mindenkiből sugárzik a pozitív életszemlélet, és hogy lehet békében egymás mellett élni mindenféle bőrszínnel vagy vallással vagy akármivel. 

Szóval, köszi, Anya, hogy csak kis ideig forgatod a szemed, mikor még haza se mentem, de már azt tervezem, hogy mikor jövök megint el. Mert akármilyen nehéz néha, azért elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy itt vagyok, ahol most vagyok. Még akkor is, ha anyák napján rainin' in paradize.

Bogotá, az új szerelem - VI. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat hatodik és egyben utolsó része. A sorozat többi tagja megtalálható: 

első itt, 

második itt, 

harmadik itt,

negyedik itt,

az ötödik pedig itt.

Olvassátok, ha van kedvetek. :)

Április 30., Monserrate és a nagy kalandom

A mai napom elég kalandosra sikerült. Nicolas-nak ugyanis ma egy nagyon fontos megbeszélése volt, és egész nap dolgoznia kellett. Még egy dolog hiányzott a bogotái városnézésből, ez pedig a Monserrate nevű hely, ami több mint 3000 méter magasan van, és csodálatos kilátás nyílik onnan a városra. Amúgy maga Bogotá is nagyon magasan van, kb. 2640 méterrel a tengerszint felett. Nicolas mesélte, hogy a brazil barátnői, akik a tengerpartról jönnek, néha rosszul vannak a megérkezés után, mert több oxigénhez vannak szokva. Nekem ez nem volt gond, de szerintem részben azért, mert Curitiba is olyan 1000 méter magasan van. 

Lényeg a lényeg, egyedül kellett eljutnom Monserrate-re, autó nélkül, tömegközlekedéssel, ami itt Bogotában elég nagy kihívás. Nicolas leírt nekem mindent lépésről lépésre: ő elvitt autóval a legközelebbi állomásra, ahonnan elbuszoztam egy bizonyos megállóig, aztán átszálltam egy másik buszra, aztán taxiznom kellett, aztán libegővel felmenni a hegyre. Visszafele nagyjából ugyanezt az egyórás utat megismételni. Challenge accepted.

Bogotái városkép, a Monserrate alatt

A pénzem eléggé ki volt számolva, 50.000 peso volt nálam, ami kb. ötezer forintnak felel meg, ha kerekítünk. Ebből a taxikra olyan 1000 Ft kellett, a libegőre 2000, a buszra 500. Az odafele utam teljesen jól sikerült, mindent megtaláltam elsőre, leszálltam a megadott megállóknál, nagyon ügyesen elboldogultam. Még a taxissal is beszélgettem a libegőhöz menet, el tudtam neki magyarázni (félig spanyolul, félig portugálul), hogy honnan jövök, mit tanulok, miért jöttem Bogotába. Már tudok néhány alap szót spanyolul, amivel az egyszerűbb kérdésekre tudok válaszolni. 

Monserrate szerintem a legturistásabb hely Bogotában, itt gyűlik össze az összes külföldi – szelfizni. A kilátás tényleg nagyon király, itt jön rá igazából az ember, hogy egy kilencmilliós városban van, mert egyszerűen nem látni a végét. Nagyjából egy órát voltam csak fent, annyi elég volt körülnézni, meg kicsit elegem lett a sok turistából, drága éttermekből és szuvenír-boltokból is. De csináltam sok-sok képet, párat ide is teszek. 

A libegőnél megint taxit kellett fognom, hogy visszavigyen a buszmegállóba, ahonnan hazajutok. Nem nagyon találtam, és egyszer csak ott termett előttem egy pasi, aki kérdezte, taxit keresek-e. Mondtam igen, erre ő, hogy akkor menjek vele, ő taxis. Kicsit gyanús volt a csávó, úgyhogy meg is kérdeztem, mennyi lesz a fuvar és hogyan számolja, erre mutatott a telefonján egy számlálót, sőt még egy uber-matrica is volt az autóján, gondoltam akkor rendben lesz. Mikor megérkeztünk a megállóba kicsit felhúztam magam, mert majdnem kétszer annyit számolt (5.000 peso helyett 9.000-et), amennyiért odafele mentem, de gondoltam a fene ott egye meg, fizettem. Szerintem egy 20.000-es bankjegyet adtam neki, de ő állította, hogy az kétezer volt, fizessek még hetet. Én hülye, fizettem is. Egészen addig, amíg úgy szálltam ki az autóból, hogy egy fillér nem maradt a pénztárcámban. Azt, hogy hogy átvert a csávó csak néhány perccel később vettem észre, mikor átgondoltam, hogy mit és hogyan fizettem a libegő után (ugyanis akkor még volt kb. 30.000 peso nálam és fent csak egy kávét vettem). Még legalább 15-20.000 pesonak maradnia kellett volna nálam, ehelyett a pénztárcám tök üresen tátongott. Sajnos a fő probléma az, hogy egyáltalán nem tudtam hozzászokni a kolumbiai pénzhez, egész héten Nicolas segített eligazodni és ellenőrizni, hogy ne fizessek túl sokat valamiért. Na, hát most sikerült beesni a csapdába. Ez önmagában nem lett volna hatalmas tragédia, mert nem buktam sokat „csak” egy kb. 2000 Ft-nak megfelelő összeget.

A baj az volt, hogy egy fillér nélkül maradtam, egyetlen buszjeggyel a zsebemben, Nicolast sehogy sem tudtam elérni, mert nem volt internetem, meg a telefonomon se pénz – és ő amúgy is egy tök fontos értekezlet közepén volt éppen. 

Egy fagyit áruló bácsi, Colombia sapkában,
még a Monserrate-n

Először gondoltam, semmi gond, keresek valahol wifit és hívok egy ubert, azt a kártyámról vonja le az alkalmazás. De Bogotában elég nagy kihívás wifit találni, azon a környéken sehol nem volt, és mivel nem ismertem egyáltalán a várost, nem akartam nagyon elmászkálni. Végül úgy döntöttem, mindent vagy semmit, eljátszom az utolsó buszjegyet, megpróbálok eljutni a Nicolas házához legközelebbi állomásra, aztán onnan csak hazajutok valahogy. 

Mivel a hazafelé való útbaigazítás Nicolastól annyiból állt, hogy „kérdezz meg valakit, hogy jutsz vissza”, hát elkezdtem mutogatni a jegyirodás csávónak a megálló nevét, ahova menni akartam, ő pedig leírta egy papírra, hogy melyik busszal kell mennem. Állítása szerint nem kell átszállnom, de mivel idefele nem volt direkt busz, nekem ez egy kicsit gyanús volt, úgyhogy megkérdeztem egy fiatal csajt is a buszra várva. Azt már megtapasztaltam, hogy fiatalokkal jobb szóba állni, ha valami bajom van, mert általában beszélnek angolul, ráadásul nagyon segítőkészek (az idősebbek is segítőkészek, de ha nem értem, amit mondanak akkor sokra nem megyek velük). Ez a lány annyira rendes volt, hogy még át is szállt velem, egészen addig a megállóig jött, ameddig én. 

Én közben még mindig halál ideges voltam, egyrészt mert rohadt érzés, mikor az ember rájön, hogy elcsalták a pénzét, főleg hogyha konkrétan egy fillérje se marad, másrészt mert még egy taxit fizetnem kellett volna valahogy az állomástól Nicolas házáig. Ráadásul volt nagyjából 3 órám a reptérre való indulásig, és alapesetben is egy óra hazajutni, most nincs olyan opció, hogy hívok egy taxit, mert nem tudom kifizetni. A lány szerintem látta a pánikomat, mert időnként rám mosolygott, aztán a cukorkát, amit a buszon áruló utcagyerektől vett, nekem adta.

Mikor felismertem az állomást, nagyon megörültem, legalább most belátható távolságra kerültem Nicolas házától - bár fogalmam sem volt, hogy az pontosan merre van. Elkezdtem mutogatni a környéken álldogáló középkorú pasiknak Nicolas címét, és a telefonom Google Maps-ét, hogy megmutassák, hol van, és hogyan jutok oda gyalog – mivel először úgy gondoltam, a taxi nem opció, mivel nincs pénzem. Ők viszont közölték velem, hogy hát az nagyon messze van (ezt legalább megértettem spanyolul), és hogy csak taxival mehetek. Akkor mondtam, hogy oké, de nincs egy fillérem sem. Erre kicsit csóválták a fejüket, de odairányítottak egy sárga mellényes pasihoz, aki a taxikat szervezte. Ő felmérte a helyzetemet, aztán elkezdett mutogatni, hogy üljek be egy taxiba, két srác mellé. Először nem nagyon értettem, miért, de aztán arra jutottam, jobbat úgyse tudok magamtól kitalálni, úgyhogy beültem két vadidegen mellé egy taxiba, amiről fogalmam sem volt, jó irányba megy-e. A technikának és a GPS feltalálójának hála Google Maps-en tudtam követni, hogy az állomástól milyen irányba mozgunk, hogyha mégis valami baj van, legalább visszataláljak. Közben megláttam Nicolas utcáját a térképen, és abba az irányba haladtunk, úgyhogy nagyon megörültem. 

Egyszer csak a taxi megállt és kirakta a két srácot, majd a sofőr nézett rám is, hogy szálljak már ki, fizetség nélkül nem visz tovább. Akkor megint elkezdtem nekik mutogatni a címet, ahova mennem kell, erre az egyik srác megszólalt spanyolul, hogy „én mellette lakom”. Ennek megörülve kiszálltam én is a kocsiból, és megkérdeztem a srácot, hogy beszél-e angolul. Beszélt, hál’ Istennek, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy mi történt, miért vagyok tiszta ideg, és miért nincs nálam semmi pénz. Ő először kicsit megijedt, hogy rendben leszek-e, de megnyugtattam, hogy egy barátom házába megyek, már a nehezén túl vagyok. Annyira rendes volt, hogy a haverjával egészen Nicolas házáig kísértek, a recepción megvárták velem, amíg beengedtek. Hálám jeléül odaadtam neki a cukorkát, amit a lánytól kaptam a buszon, és egy hatalmasat vigyorogtam rá.

Otthon, ahogy a wifire kapcsolódtam, aggódó üzenetek sora várt Nicolastól, szegény nagyon izgult miattam, mert reggel 11 óta nem adtam életjelet, és már délután fél 5 volt. Mikor hazaért, elmeséltem neki, mi történt, és milyen kalandos úton jutottam haza, erre azt mondta „Sara, I was so worried, but I knew you would make it.” (Sara, nagyon aggódtam, de tudtam, hogy megcsinálod), mondjuk arra ő sem számított, hogy ekkora kalandokba keverem magam.

Gyorsan összepakoltam, átöltöztem, elköszöntem a kolumbiai családomtól. Nicolas apukája megint elmondta, hogy mindenképp jöjjek vissza, és ha szeretném, jövőre beköltözhetek Nicolas szobájába, amíg ő Európában lesz, ez már az én házam is. Laura a nyakamba ugrott, és össze-vissza ölelgetett, rettenetesen fogok neki hiányozni. Meghívtam az egész családot Magyarországra, remélem, egyszer majd tényleg eljönnek. Nicolas biztosan meglátogat jövőre Lyonban is és Paloznakon is, mindenféle közös utazást kitaláltunk már. 

Nicolas, a világ legjobb lakótársa és barátja

A reptér felé menet én halálra izgultam magam, mert akkora dugóba keveredtünk, hogy azt hittem lekésem a gépet. Nicolast össze-vissza ölelgettem még utoljára, igazából nemsokára (ősszel) újra találkozunk, már alig várom. 

Aztán szerencsére minden ellenőrzés annyira gyorsan ment, hogy bőven volt időm a gép indulásáig. Sao Pauloig 5 és fél óra volt az út, ott várnom kellett jó sokat az átszállásra, végül brazil idő szerint 9.30-kor szálltam le Curitibában, de haza csak 11-re értem, az ünnepnap miatt ritkábban járnak a buszok. Edith nagyon örült nekem, rögtön leültetett mesélni és fényképeket mutogatni.

Bogotá, az új szerelem - V. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat ötödik része. A sorozat többi tagja megtalálható: 

első itt, 

második itt, 

harmadik itt,

negyedik itt. 

Olvassátok, ha van kedvetek. :)

Április 28., másnapos családi ebéd, bogotái diszkó-élet

Három óra alvást engedtem magamnak, 11-kor már a zuhany alatt álltam és próbáltam életet lehelni magamba. A konyhába támolyogva Nicolas apukáját találtam, aki kérdezett valamit, majd mikor csak bambán néztem rá (mert nem értettem egy kukkot se), helyettem is válaszolt, hogy „si, si, claro” (’igen, igen, persze’). Végül leesett, hogy azt kérdezte, csináljon-e nekem reggelit, és persze látva az állapotomat azonnal nekilátott. Közben megjelent a felesége is, akivel az angol miatt könnyebben kommunikálok, és végül Nicolast is felverték, hogy velem reggelizhessen. Abban egyeztünk meg, hogy fél 2-kor indulunk ebédelni, úgyhogy még bő egy órát vegetálhattam a nappaliban tejeskávéval a kezemben, Simba (Nicolas kutyája) társaságában.

Simba a lábamnál szuszog reggeli után

Egy perui étterembe mentünk ebédelni, a Macarena negyedbe. Az ebéd eszméletlen finom volt, én valami csirkés akármit ettem, Nicolas ajánlására. A szülőkkel már egészen jól el tudok beszélgetni, főleg az anyukával imádjuk egymást, mert sok közös témánk van, a nyelvi akadályok ellenére is. Persze az apuka is hatalmas arc, szerintem mióta itt vagyok vagy négyszer ajánlotta fel, hogy költözzek jövőre be Nicolas szobájába, amíg ő Manchester-ben tanul. Ha ezt nem is, azt mindenképpen megígértem neki, hogy megtanulok spanyolul és visszajövök Bogotába, mert nagyon tetszik.

Ebéd után aztán Nicolas megmutatta a kedvenc kávézóját, ami a világ egyik legtökéletesebb helye szerintem. Igazából egy antikvárium és kávézó egyben, tele van könyvekkel, és az összeset meg lehet vásárolni, vagy ott olvasgatni. Zseniális és gyönyörű. Ha Bogotában laknék, biztosan itt tölteném minden hétvégémet. A kávé persze isteni. 

Itt van néhány kép: 

Hazaérve aztán csendes pihenőt tartottunk megint, mert megint éjszakai program volt kilátásban. Este 8-kor már egy kerti-partin találtam magam, barbecue, sör és whiskyző jogászok társaságában. Sajnos itt nem volt esély rá, hogy Negro felbukkanjon, úgyhogy megfigyelő-módba helyeztem magam, mert Nicolas barátai már egyáltalán nem akartak angolul társalogni. 

Aztán mikor már mindenki kellőképpen jól érezte magát, továbbálltunk a diszkóba. Én csak két sört ittam, a többiekkel ellentétben, akik túl voltak már minimum 6-7 pohár whiskyn, úgyhogy viszonylag objektíven szórakozhattam az alkoholmámoros állapotukon. A diszkóban aztán próbáltam táncikálni, de ez sem annyira az én világom (szar volt a zene), úgyhogy az este nagy részét a pult mellett töltöttem. Sajnos hajnali 2-ig kellett várnom egy értelmes emberre, akkor érkezett Nicolas egyik haverja, aki végre hajlandó volt velem beszélgetni, sőt még táncolni is. Végül egészen belerázódtam a bogotái éjszakai életbe, és hajnali 4-5 körül vetődtem csak haza. Nicolas kutyája, Simba az ágyam előtt várt rám, teljesen meghatott.

Április 29., vasárnapi ebéd és semmittevés

Ma megint viszonylag normális időben keltünk, én hamarabb és kipihentebben, mint Nicolas, pedig ő egy órával hamarabb keveredett tegnap haza. Ma megint családi ebéd volt, de most sem volt mindenki jelen (tegnap Nicolas húga hiányzott), ma az anyuka épp a nagymamát ápolta. Így az apukával és a két pót-testvéremmel mentünk egy kolumbiai étterembe. 

Hamburgert ettünk, és közben meséltem Nicolas húgának az antropológiáról, az apukájának pedig a menekült-helyzetről Európában – valamiért ez a téma most mindenkit iszonyatosan érdekel még itt is. Amúgy Dél-Amerika sem mentes a rasszizmustól és a kirekesztéstől, Nicolasék mesélték, hogy itt Kolumbiában a venezuelai menekültek ellen lázadoznak az emberek, mert „elveszik a kolumbiaiak munkáját”. Nicolas erre csak annyit mondott, hogy például a fodrászoknál van sok ilyen balhé, de hát, ha egy venezuelai jobban vág hajat, akkor nyilván mindenki hozzá fog járni, nem kell ezen megsértődni. Azt mondta, szerinte inkább örülni kéne a sokszínűségnek, és a más életszemléletnek, amit ezek az emberek behoznak, nem pedig elküldeni őket vagy félni tőlük. 

Ebéd után az autóban a feminizmus került szóba, jól kiveséztük a témát Laurával, aki még csak 15 éves, de a bátyja igazán büszke lehet rá, mert elképesztően okos, nem győztem ámulni az érvelésén.

Délután csendes-pihenőt tartottunk megint, mert Nicolas annyira fáradt volt. Én elkezdtem a blogot írni, hogy ez legalább meg legyen örökítve, aztán tanulgattam kicsit. Simba, az új legjobb barátom most felmászott az ágyamra és a lábamnál szuszogott, miközben olvastam. 

Este Nicolasszal megnéztünk egy filmet, amiből én egy kukkot se értettem, mert minden tízedik percben belealudtam…

Bogotá, az új szerelem - IV. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat negyedik része, az elsőt itt, a másodikat itt, a harmadikat pedig itt lehet elolvasni.

Április 27., chill day és házibuli napfelkeltéig

Reggel csak 11-kor ébredtem, a telefonom csipogására, Nicolas tudni akarta, hogy „Sara, está viva??” (Sara, élsz még??). Attól tartott, hogy álmomban meghaltam, mert (szerinte) túl sokáig aludtam. Pedig csak iszonyatosan fáradt voltam. Ráadásul ki sem aludtam magam teljesen, a 8-9 óra nekem bőven kevés, minimum 10-et szoktam, ha rendesen pihenni akarok - persze, erre általában nincs lehetőségem. 

Na, nem baj, reggeliztem, aztán Nicolas elvitt a közeli plázába vásárolni, mert neki is arra volt dolga. Itt Kolumbiában sokkal olcsóbb minden, mint Brazíliában, ráadásul vannak olyan boltok, mint a Pull&Bear, a Bershka, vagy H&M, ahová otthon is járok, úgyhogy már előre elterveztem, hogy csinálok egy shopping-dayt, amíg itt vagyok. Nem akartam sok dolgot venni, a nadrág volt a legfontosabb, mert a heti öt edzés levitte rólam rendesen a kilókat, és most konkrétan az összes ruhám nagy rám (ami a pólóknál annyira nem gáz, mert úgyis divat most az oversized, de a nadrágnál vérciki, ha lecsúszik). Egy óra alatt el is vertem az erre szánt pénzemet, de sikerült minden fontosat megvennem, még egy sálat is beszereztem, ha esetleg megérkezne a hideg tél Curitibába, mielőtt hazamegyek.

Otthon ebédeltünk egyet, aztán csendes pihenő, mert Nicolasnak nem volt elég a 4 óra alvás (ki gondolta volna), és este indultunk bulizni. Először egy szülinapra mentünk, egy barátjának a lakására, ami eszméletlen fancy volt, látszott, hogy (jó ízlésű) ügyvédek lakják. Szerencsére itt egész sokan beszélgettek velem angolul, úgyhogy nem éreztem nagyon kívülállónak magam. Nem sokkal később aztán az egész társaság továbbállt egy szórakozóhelyre, mi is bementünk Nicolasszal nagyjából egy órára, ittunk egy sört. 

Ezután elindultunk a végcélhoz, egy másik barátjánál volt házibuli, ahová az összes volt osztálytársa meg volt hívva. Itt őszintén szólva eléggé untam magam egy darabig, mert whiskyt kortyolgató jogász-hallgatók között valahogy sosem éreztem otthonosan magam, elég más világ. 

Szerencsémre egyszer csak betoppant Negro a lakásba, akivel aztán bevettük magunkat a konyhába és átcigiztük és lelkiztük az éjszakát. Nagyon azonosulni tudtam Negro hozzáállásával a barátaihoz, azt mondta "tudod, szeretem őket, mint embereket, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. De nem szeretem azt, akivé váltak." Ezt abszolút megértettem, mert tényleg helyesek Nicolas jogász-barátai, de elég sablonosak - talán ez a jó szó. Negroval pedig lehet beszélgetni mindenféléről és általában olyanokat mond, hogy minden harmadik mondata elgondolkoztat. (Amúgy Nicolas is ilyen, de ő ma este bulizni akart, úgy rendesen, úgyhogy a nappaliban végigugrálta az összes amerikai popszámot.) Negro pedig mesélt nekem a bogotái szegényekről, a társadalmi egyenlőtlenségekről, a bevándorlásról, aztán (az alkohol mennyiségének növekedésével) eljutottunk világmegváltó témákhoz, szerelemhez, hithez... Imádtam. 

itt egy kép a konyhából (Nico, én és Negro)

A buli rendesen elhúzódott, hajnali 6-kor kezdett el mindenki hazakészülődni. A probléma csak az volt, hogy Nicolas sehol, eltűnt egy lánnyal. Én tök tanácstalanul álldogáltam a lakás közepén, mikor Negro odaszólt „gyerünk Sara, mire vársz?”. Először nem értettem a kérdést, mert hát Nicolasra vártam, de aztán megvontam a vállam és Negro után kiléptem a lakásból. 

Végül, szombat reggel 7-kor, egy átbulizott éjszaka után egy kolumbiai pékségben találtam magam hét aznapos sráccal, akik már eléggé elfáradtak, úgyhogy csak akkor szóltak hozzám angolul, ha muszáj volt. Nem voltam éhes, de vettem egy húsos valamit, mert a fiúk azt mondták az nagyon kolumbiai, meg ledöntöttem egy liter tejeskávét, hátha az segít életre kelni (nem segített túl sokat). 

Mire megreggeliztünk, Nicolas is előkerült, bepattantunk egy taxiba, és 8-ra haza is értünk. Felment a szobájába, a következő mondat kíséretében: „Let’s try to get up at 12.” (próbáljunk meg 12-kor felkelni), ugyanis a szülei ebédelni és várost nézni akarnak vinni minket.

Bogotá, az új szerelem - III. rész

Április végén Bogotában jártam, meglátogatni az egyik legkedvesebb barátomat, Nicolast. Ez a bejegyzés-sorozat harmadik része, az elsőt itt, a másodikat pedig itt lehet elolvasni.

Április 26., kontrasztok: bogotái alter-élet marihuánával és kaszinós high-life koktélokkal

Mostanában igyekszem reggel korán (8-kor) kelni, hogy a délelőttöm is használható legyen. Általában, mire összeszedem magam, a család fele már iskolában/munkában van, Nicolas is az íróasztalnál ücsörög. A konyhában összefutottam Monicaval, az anyukával, aki ragaszkodott hozzá, hogy reggelit készítsen nekünk, közben pedig elmesélte a tegnap estéjét. Most family-coaching-gel foglalkozik, családoknak segít a problémáikat megoldani, tegnap volt az első hivatalos bevetése, egy kisgyerekes családnál. Nicolas is csatlakozott később, és vázolta a mai helyzetet: én eltaxizok Negrohoz, ő körbevezet a városon, Nicolas délután utánunk jön, ha végzett a munkával. Tökéletes. 

Negro már 11-kor írt, hogy vár sok szeretettel, úgyhogy délben már ott is ácsorogtam a háza előtt. Szerencsére emlékeztem a rendes nevére, de még így is nehéz volt a portásnak spanyolul elgagyogni, hogy mit szeretnék. A nyelvek keverésében és gesztikulációban szerintem már nagyon profi vagyok, de vicces mindig rádöbbenni, hogy vannak helyzetek, ahol nagyjából semmire nem megyek a három idegen nyelvvel, hiába beszélem mindegyiket folyékonyan. Nem sokkal később megjelent a bőrkabátos Negro, kezében a szűrő nélküli kolumbiai cigivel, ami száz éve ugyanolyan, és szerinte az az igazi, még ha az európaiak köhögnek is tőle (én úgy látszik, kivétel vagyok, igaz csak egyszer szívtam bele, de nem köhögtem). Elindultunk. Én nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mit csinálunk, úgy döntöttem, csak sodródok az eseményekkel, általában úgy vannak a legjobb élményeim. Az „átlag turistáskodást” amúgy is ki nem állhatom, ezerszer jobban szeretek helyiekkel lógni, mint egyik látványosságtól a másikig rohangálni. Úgy lehet legjobban megismerni egy országot vagy várost, ezt a véleményemet Nicolas is osztja. 

Hát ez a nap nagyon lokálra sikerült. Először elbuszoztunk Negro művész-stúdiójához, mert a csávó halál másnapos volt (tegnap, miután mi hazamentünk ő még belevetette magát az éjszakába a haverjaival), és úgy gondolta, jól jön egy zöld cigi. Miközben tekert, azt magyarázta, hogy „itt Bogotában mindenki szív”, de megállapítottuk, hogy egyrészt nem jointot (marihuána keverve dohánnyal), mint ahogy az én magyar (vagy francia) baráti köröm egy része tolja, hanem tiszta füvet, dohány nélkül, amitől nem lesz olyan kába és ambíció-vesztett az ember. Másrészt a mindenki az elég túlzás azért, nyilván vannak körök, ahol gyakoribb és vannak ahol egyáltalán nem jellemző.

Csendélet rummal.

Mire elkészült a cigi, felbukkant két újabb barát, akik nagy örömmel kérdezgettek Magyarországról, úgyhogy miközben ők elcigizgettek, mutattam nekik egy kis Bohemian Betyars-t. Nagyon lelkesedtek érte, az egyik csávó majdnem úgy volt öltözve, mint az énekes az egyik koncertfelvételen. Egyre inkább otthon éreztem magam, ráadásul találtak egy kis maradék rumot tegnap estéről, úgyhogy én igazából azzal indítottam a napot. Fesztiválfeeling. Közben felfedeztem Negro képeit, eszméletlen király dolgokat fest, nem győztem ámuldozni, ő meg csak vonogatta a vállát, hogy hát ja, ez van - nincs elszállva magától, az biztos. Mesélt a különböző technikákról, amikkel fest, és hogy nemsokára csinál valami vásár-szerűt a barátaival, hogy pénz is jöjjön belőle.
Itt van néhány kép a stúdiójáról:

Ezt a képet tegnap festette Negro, ez a kedvencem

Aztán nem sokkal később felkerekedtünk, és elmentünk az egyetemre, a sportpályák mellé, ahol tényleg mindenki szív, az órák közötti szünetben, ott is időztünk kicsit. Negro nagy hévvel magyarázta, hogy ő soha egyetlen órát sem hagyott ki amiatt, hogy beszívjon (pedig vannak olyanok is, állítása szerint). Amúgy ő már végzett az egyetemen, de a haverjai még tanulnak, a lány pszichológusnak, a fiú mérnöknek. Aztán a mérnök srácot ott hagytuk, mert órája volt, mi pedig továbbálltunk, hogy felfedezhessem Bogotát. 

Először is egy utcai árustól vettünk egy gyümölcssaláta-szerű cuccot, amire azt mondták nagyon helyi, próbáljam ki, és tényleg jó volt. Aztán csak mentünk és mentünk, keresztül a városon, közben ők meséltek mindenfélét, amit fontosnak találtak. Sajnos a belvárosnak nagy hibája, hogy a járdák nagyon picik, az utak nagyon nagyok és rengeteg autó van meg építkezés, úgyhogy elég nehéz nyugodtan sétálgatni. 
Út közben felszedtük a lány barátját, és elértünk egy városrészhez, ahol gyarmatosítás-korabeli házak voltak, több száz évesek, Negro pedig vágyakozva mesélte, hogy úgy szeretne itt lakni, csak a házak elég rossz állapotban vannak és drága is. Meg kell hagyni, tényleg elég alter környék volt, sok hostellel, szűk utcákkal, színes házakkal, illik Negro életfilozófiájához. 

Ebédelni egy mexikói kifőzdébe ugrottunk be, ahol kb. 750 Ft-ért elég király vega burritot ettem. Negro megkóstoltatott velem egy (ha jól emlékszem) lula nevű gyümölcsből készült turmixot. Én most mindent megeszek és megiszok, amit mondanak, hogy helyi, a diétámat felfüggesztettem erre a hétre - bár, eddigi észrevételeim alapján a kolumbiaiak közel sem esznek olyan egészségtelenül, mint a brazilok.

Ebéd.

Ebéd után a két barát visszament az egyetemre, mi pedig Negroval egy múzeum felé vettük az irányt, a Museu Botero-ba. Fernando Botero Kolumbia egyik legnagyobb művésze volt, akinek nagyon különleges stílusa van. Negro ezt úgy fogalmazta meg, hogy „he paints everybody and everything fat” (azaz, hogy mindent kövérnek fest), de később Nicolas – aki közben csatlakozott hozzánk – kijavította, hogy ez nem kövérség, hanem felnagyítás és túlzás, amit néha politikai kritikának vagy humornak is lehet értelmezni, a műtől függően. Amúgy a múzeumban nem csak Botero művei voltak, hanem néhány francia impresszionista vagy kolumbiai absztrakt festmény is. Mindenesetre, nekem nagyon tetszett az egész.

Botero egy macskát ábrázoló szobra

Nicolas és Negro a múzeumban

A múzeum után új taggal egészült ki a csapat, Nicolas egyik barátnője jött velünk tovább egy kávézóba. 

kolumbiai forró csoki

Nicolas mindenkinek forró csokit rendelt, ugyanis Bogotában délután 5 környékén ezt kell inni, ez olyan mint az angoloknál a tea, azt mondta. Én mondjuk jobban örültem volna egy kávénak, de hát a helyi szokásokat ki kell próbálni. Jót beszélgettünk antropológiáról, jogról, és a kettő összekapcsolódásáról társadalmi kérdésekben, miközben Negro egy művészeti katalógust lapozgatott, én pedig a Rolling Stones Magazin kolumbiai kiadását néztem fél szemmel, ugyanis Noel Gallagher volt benne, akinek sikerült egy Szigetes koncertjét egyszer véletlenül elcsípnem. 
Már be is sötétedett, de a többiek még meg akartak mutatni néhány kultikus történelmi helyet a belvárosban, úgyhogy sétálgattunk még kicsit. Kolumbia történelme is tele van borzasztóan érdekes eseményekkel, Nicolas órákig tudna róluk mesélni, de sajnos mivel nekem semmi ismeretem nincs, folyton összekeverem és elfelejtem ezeket. Majd egyszer mindenképpen utána olvasok.

Belváros: bal oldalon Bogotá egyik legnagyobb könyvtára

A city tour végeztével hazavittük a többieket, mi pedig egy étterembe mentünk vacsorázni. Elég menő helynek látszott, de egyáltalán nem volt drága (a brazil árakhoz viszonyítva). Amúgy Kolumbia sokkal olcsóbb, mint Brazília, a következő életemben előbb megtanulok spanyolul és ide jövök csereévre. 

Vacsora után igazából azt hittem, hazamegyünk, de Nicolasnak más tervei voltak. Két barátnője várt minket, akikkel kaszinóba mentünk. Életemben nem voltam még kaszinóban, ez biztos látszott a belépésnél, mert egyedül tőlem elkérték a papírjaimat… Azért örültem neki, hogy Kolumbiában nem nézek még ki 18-nak. Ez az este nem volt a kedvencem, egyrészt borzalmasan fáradt voltam, másrészt a két lány egyáltalán nem volt hajlandó angolul beszélni, ha Nicolas kérte őket, csak pofákat vágtak. Úgyhogy minden erőfeszítésemmel próbáltam megérteni a spanyolt, amitől csak még jobban elfáradtam, plusz még csak sok értelmét se láttam, mert elég felszínes témákról beszélgettek, a fő vonal a pasizás/csajozás/szex volt. Mindeközben méregdrága koktélokat szürcsölgettek és erőltetetten nevetgéltek. Nem az én világom. Szerencsére aztán hajnali 1 körül elindultunk haza, de én a kocsiba ülve egyből bealudtam, és csak akkor ébredtem fel, mikor hazaértünk – ennyire fáradt voltam…