Brazil karácsony

Itt Brazíliában más a karácsony. Itt ilyenkor nyár van, napsütés, strandpapucs. Nincs fenyőillat, nincs meleg takaró, nincs (igazi) bejgli sem. A brazil karácsony nem olyan meghitt és szent, mint az európai. Azért mi próbálkoztunk, díszekkel, karácsonyfával, mennyből az angyallal… Ebből pedig egy fura kevert karácsony lett, az én első külföldi karácsonyom.

December 24-én reggel iszonyatosan sokáig aludtam, egészen 11 óráig, összesen 12 órát sikerült egyhuzamban végigaludnom így. De nem is volt baj, mert karácsony van, ilyenkor lehet. Itt még karácsonyfát se kellett díszíteni, kettőnknek minek állítottunk volna. A nappaliban azért valamennyire karácsonyi hangulat uralkodott, mert Edith tegnap fenyőágakkal feldíszítette a kandallót. (Méghozzá olyan fenyőágakkal, amelyeket arról a fáról hozott, amit ő hozott Európából ide, és ültetett el az utcában.) Korán ebédeltünk, krumplileves volt és palacsinta, hogy felkészítsük a gyomrunkat az esti nagy zabálásra.

Aztán délután megkaptam az első brazil karácsonyi ajándékomat Edith-től, egy gyönyörű strandruhát, ami eszméletlen praktikus lesz az elkövetkezendő hetekben-hónapokban. Én is odaadtam neki az enyémet, egy doboz trüffelt és pici kókuszos fürdőgolyókat kapott. Délután bekapcsolódtam az otthoni karácsonyba is, még szerencse, hogy van időeltolódás, így ott is jelen tudtam lenni. Anyáék már ajándékoztak és a vacsorához készülődtek. A húgom, ahogy ígérte, bemutatót tartott az ajándékaimból. A többiek is megmutatták, hogy kinek mit hozott a Jézuska, aztán felváltva ültek a laptop elé beszélgetni velem. Közben itt Edith habos kávét csinált nekünk (mégiscsak karácsony van), és ő is beszállt egy kicsit a beszélgetésbe. Ő Katinak (a nagymamámnak) nagyon jó barátnője, úgyhogy a magyar és a brazil nagyi is elcsevegett kicsit. Aztán végigkísértem skypeon az otthoni vacsorát – így legalább nem híztam tőle. Mikor itt is esteledni kezdett, hagytam a családomat társasjátékozni, én pedig elkezdtem készülődni a brazil szentestéhez.

Este 7 után jött értünk Edith kisebbik fia és a családja, Edith idősebbik unokájának az anyósához és apósához mentünk. Nekik is ez volt az első karácsonyuk így együtt, mert Peter Alexander csak tavaly házasodott. Egy hatalmas és szuper elegáns házban laknak Day (Edith unokájának a felesége) szülei, minden nagyon új és szép, mert most költöztek be. A hűtő olyan okos, hogy gombokat kell nyomogatni rajta, és attól függően vagy vizet, vagy jeget tölt a poharadba. Mivel a vacsora még este 9 körül sem akart elkezdődni, én az előételnek szánt magokból, szalámiból és sajtból teletömtem magam. Aztán az igazi vacsora persze rendesen betett, mert túlettem magam – amúgy nem tudom, ezen mit csodálkozok, mindenki ezt csinálja karácsonykor. Amúgy itt nincsen tipikus brazil menü szerintem, legalábbis most biztosan nem az volt. Gombaszósz volt rizzsel és nokedlivel, mellé pedig nagyon sokféle hús. Minden isteni finom volt, de őszintén szólva, nem láttam a különbséget egy szülinapi menü és a karácsonyi vacsora között. Persze, ezért is írtam az elején, hogy a brazilok annyira nem tüntetik ki a karácsonyt, mint mondjuk Európában, nincs olyan hatalmas nagy fontossága. Egy csomó brazil barátom például haza sem ment karácsonyra, mert túl messze lakik a családja, vagy mert a barátjával/barátnőjével töltötte (annyi idősen mint én). Ez Európában elképzelhetetlen lenne – már ha csak abba belegondolunk, hogy az hogy megvisel mindenkit, hogy én nem vagyok otthon most.

Szóval a vacsora jól telt, Edith családját nagyon szeretem, mindenki eszméletlen kedves, jól lehet velük beszélgetni. Vacsora után eljött az ajándékozás ideje, amitől én eléggé tartottam, mert hát nem nagyon tartozok a családhoz, ezért abszolút nem vártam, hogy ajándékot kapok, de azért féltem, hogy ha csak én egyedül nem kapok, akkor az meg milyen fura lesz. Persze így utólag elég hülyeség volt ettől tartani, a család minden részétől kaptam valamit, én meg majdnem elszálltam a boldogságtól – mindennél jobban imádok ajándékot kapni. Összesen egy pólóval, egy pár szandállal és egy csomó nagyon jó illatú szappannal lettem gazdagabb. Persze, én sem mentem üres kézzel, a tegnap készült trüffeleket szépen becsomagoltam és azt adtam mindenkinek. Ez közel sem olyan nagy ajándék, mint amiket én kaptam, de hatalmas szeretettel csináltam és nem utolsó sorban nagyon finom is. Úgyhogy, talán elmondhatjuk, hogy mindenki jól járt – én a legjobban azt hiszem.

Éjfél után mentünk haza, nekem idén kimaradt a templom, az istentisztelet, de igazából nem tekintem ezt olyan igazi karácsonynak, úgyhogy annyira nem is bánom.

December 25-én Edith-tel ketten ebédeltünk itthon. A család többi része megint együtt evett, de igazából nekem sem volt sok kedvem mozgolódni megint – ráadásul a tegnapi vacsora óta alig tudtam enni. Ja, és az eső is szakad tegnap délután óta egyfolytában, ilyenkor végképp nincs kedve az embernek kimozdulni. 

Karácsonyi kávézás közben Tamással

Aztán délután átjöttek a többiek kávézni, és meghívtam Tamást is, az idősebb brazil unokabátyámat, aki végül mégsem ment Budapestre (még). Végül ő volt az egyetlen vérszerinti rokonom, aki velem töltötte idén a karácsonyt, és ő is csak véletlenül.

A kávézás amúgy nagyon jól telt, volt rengeteg süti, habos kávé (mert Edith tejhabosítót kapott az unokájától tegnap, úgyhogy már nem csak Karácsonykor fogunk habos kávét inni), bor, amit csak el tud képzelni az ember. Szerintem mindenki jól érezte magát, egészen este fél 9-ig itt maradtak. Aztán segítettem elpakolni Edithnek, és mentünk aludni.

December 26-án az egyik japán barátomhoz voltam hivatalos ebédre, a franciákkal. Ez is nagyon jól sikerült, Shigeki kitett magáért, azt hiszem 3 órán keresztül főzött, de minden isteni finom volt. A menü egy krumplileves volt, amiben volt sima krumpli és édes krumpli, na meg rengeteg fűszer, főleg gyömbér, úgyhogy egyáltalán nem magyar krumplileves feelingje volt, de nekem nagyon ízlett. A főétel pedig zöldséges rizs volt valami gombóc-szerű dologgal, minden elég csípős volt, de azért finom. A többiek szervezik a szilveszterüket, aztán a közös utazásunkat, január 3-án indulunk két francia barátommal Sao Pauloba, aztán tovább Észak-Brazíliába. A két japán haverunk is mesélt, hogyan fogja tölteni a következő egy hónapot.

Ebéd után elmentem vásárolni az egyik barátnőmmel, mert mindenképpen cipőt kellett vennem magamnak. Ha tizenöt cipőboltban nem voltunk, akkor egyben sem, de sajnos nem találtunk normális cipőt. Végül vettem egy viszonylag olcsó, egész normálisan kinéző sportcipőt, ez talán jó lesz a következő félévre. Igazából az utazás alatt nem hiszem, hogy nagyon sok szükség lesz rá, mert olyan meleg lesz, hogy szandálban fogok mászkálni. Aztán mire hazaértem már este volt.

Nagyjából ennyi volt a karácsonyom, azt még nem írtam, hogy amúgy szenteste óta kisebb szünetekkel, de szakad az eső, ezért elég körülményes akármit is csinálni, ráadásul az, hogy 3 napja nem süt a nap, eléggé rányomja a bélyegét a hangulatomra is. Úgyhogy ez az idei karácsony nem volt annyira igazi karácsony nekem. De nem baj, nemsokára megyek Paulinhohoz is vacsorázni, aztán pár nap múlva indulunk a strandra szilveszterezni Edith családjával. Azt már nagyon várom. 

Karácsonyi készülődés tízezer kilométerre Európától

Idén nem volt túl sok választásom a Karácsonnyal kapcsolatban. A drága édesanyám fél éve még buzgón bizonygatta, hogy debizony, a family összedobja a repülőjegyre valót, csak hogy velük tölthessem az ünnepeket. Én viszont már három éve megfogadtam, hogy nem kérek többet pénzt a szüleimtől (költsék inkább a tesóimra), főleg nem ennyit. Emellett úgy döntöttem, az összekuporgatott ösztöndíjamat és a két hónap szünetemet inkább arra használom fel, hogy a brazil államokban utazgassak, ilyen alkalom csak egyszer van az életben. Így sajnos idén kimarad a családi karácsony, de majd bepótoljuk júniusban. Biztos vagyok benne, hogy a húgom akkor is ezer örömmel állít nekem karácsonyfát. De azért nem olyan egyszerű a brazil karácsony, ahogy gondoltam, ebben a bejegyzésben most erről lesz szó.

Először azt terveztem, ha már úgy adódott, hogy itt is van családom, a brazil nagybátyáimmal karácsonyozok. Már elképzeltem, hogy életemben először nekiállok töltött káposztát és bejglit sütni, csak hogy Tamás és Paulinho újra otthon érezzék magukat – gyerekkorukban ugyanis ez volt a menü, még akkor is, ha Curitibában laktak. De aztán hamar kiderült, hogy Tamás úgy döntött, idén Magyarországon karácsonyozik (az én családommal! na jó, a közös családunkkal), Paulinho erre fogta magát és az ünnepekre elhúzott São Pauloba a barátnőjéhez. Kösz, fiúk.

De semmi sincs veszve, mert a pótnagymamám, Edith meghívott, hogy tartsak vele 24-én este, így a pótcsaládommal fogok karácsonyozni. Igazából már tényleg egészen családtagnak érzem magam, ebben az évben az összes szülinapon ott voltam eddig (és abból volt minimum hat). Úgyhogy most megtapasztalom milyen egy brazil karácsony, kis magyar/német/japán beütéssel. Ezen kívül a francia barátaim is hívtak karácsonyozni, mert ők se mennek haza, és nem akarnak forever alone lenni, de azt sajnos le kellett mondanom így.

weheartit.com

Viszont annak ellenére, hogy (pót)családi hangulatban fogom tölteni a Karácsonyt, nagyon más itt az óceán túloldalán ilyenkor. Először is, itt most nyár van és (általában) 30 fok. A rengeteg műfenyő és karácsonyi dekoráció ellenére sincs karácsonyi hangulatom, pedig én tényleg mindent megtettem: november óta All I want for Christmas-t és a többit hallgatom… A karácsonyi őrület itt sem kerülhető el, valamelyik nap (megfeledkezve arról, hogy december 21-e van) elmentem egy plázába az egyik barátommal. Hát, fél óra után kétségbeesetten menekültünk ki, ekkora lökdösődést rég láttam. Szóval azért a brazilok is megteszik a tőlük telhetőt, ha a Karácsonyról van szó. De abban azért egyetértek Edithtel, hogy a Mikulásnak itt fürdőgatyában kéne mászkálnia, az kicsit ésszerűbb lenne. Rénszarvasok helyett meg mondjuk, jöhetnének a delfinek.

Ha az ember úgy dönt, hogy külföldön tölti a Karácsonyt, a családja és a barátai nélkül (akiket eddig is csak félévente látott), azért nem árt, ha számol néhány dologgal. Ezt a helyzetet mindenki máshogy kezeli, és elég nehéz a különböző módszereket és viselkedésformákat megérteni. Még nehezebb sértődések nélkül megúszni ezt az időszakot.

Én, ha rajtam múlt volna, idén egy az egyben törlöm a Karácsonyt és elfelejtem a létezését is – itt a 30 fokban ez elég könnyen ment volna, azt hiszem. De persze nem tudom kivonni magam a környezetemből, úgyhogy kénytelen voltam tudomást venni róla, hogy idén is lesz Karácsony otthon, méghozzá nélkülem. A családom és a barátaim nem győzték erre felhívni a figyelmemet, néha a végletekig menően sajnálkozva, hogy már kezdtem rosszul érezni magam, amiért valaha is eszembe jutott, hogy Brazíliában tanuljak. Ilyenkor szerettem volna, ha kicsit elfelejtik, hogy amúgy velük szoktam ünnepelni. Persze volt erre is példa, mikor rájöttem, hogy a barátaim indítottak egy új chatet nélkülem, csak azért, hogy a szokásos karácsonyi találkozónkat megbeszéljék – amin persze én nem tudok ott lenni most (logikus, de fájdalmas). Az eddigi beszélgetés pedig meghalt, mert mindenki otthon van a családjával, nyilván nem a neten lógnak. Persze ez tök normális, de azért kicsit szíven tud szúrni. Én folyton a neten lógok most. Ezért is örülök neki, amikor kapok egy boldog karácsony e-mailt a szerb családtól Lyonból, vagy a nagynénémtől a kéthónapos iker unokaöccseim képével, akik teli szájjal vigyorognak. Vagy mikor a snapchaten keresztül végig tudom követni a barátaim karácsonyi készülődését. Ilyenkor kicsit olyan, mintha ott lennék, de mégse, és ez pont jó. 

Eddig is tudtam, hogy a húgom ismer engem a világon a legjobban, de az ő karácsonyi verzióján még én is meglepődtem. Ő ugyanis bevásárolta a szülinapi és karácsonyi ajándékaimat, és úgy döntött, skypeon bemutatót tart nekem szenteste. Mivel imádok ajándékot kapni, ennél már csak akkor leszek boldogabb, mikor kibontom a gyümölcskenyeret, amit Anya küldött néhány hete futárszolgálattal. Ugyanis Brazíliába is jár a Jézuska, csak kicsit hamarabb. Nekem már december elején meghozta a kedvenc ajándékaimat (határidőnapló, körömlakk, sütidekoráció, gyümölcskenyér = perfection).

Másrészről azért egyáltalán nem vagyok búskomor. Icipicit örülök, hogy idén van lehetőségem mást kipróbálni, új emberekkel karácsonyozni, és nem kell a mínuszokban egyik karácsonyi ebédről a másikra esni, hogy aztán illedelmesen feszengjek a szép ruhában, és minden alkalommal elmeséljem újra és újra, hogy mit csináltam az előző félévben/évben.

Szóval kicsit kettős most ez a karácsony, mert nagyon hiányzik a kiscsaládom, de azért nagyon jól érzem magam itt is. De szerintem ez tök jól van így.

Végül, „ha már Karácsony van, csináljuk rendesen” felkiáltással ma, azaz december 23-án elkezdtem sütni. Mert a Karácsony nem Karácsony rénszarvasos süti és trüffel nélkül. Persze a trüffel nem lett olyan finom, mint apáé, a rénszarvasos süti készítése közben pedig rájöttem, hogy minden évben elhatározom, hogy nem csinálom többet, mert úgyse tudok olyan szépet csinálni, mint a húgom és csak felidegesítem magam. Ezt a gondolatmenetet pedig minden évben elfelejtem, és nekiállok. Amikor eszembe jut, már késő, mert elrontottam. Pontosabban akkor jut eszembe, amikor elrontom. Idén viszont sikerült megfékeznem az indulataimat és egészen nyugodtan tűrtem az elém gördülő akadályokat az egész napos sütés közben. Kivételesen csak magamban káromkodtam, azt is csak néha. Azért megfogadtam, hogy a legközelebbi rénszarvasos sütiket csak és kizárólag a húgom felügyelete mellett fogom elkészíteni, úgy tuti maximálisan elégedett leszek – ha meg nem, az az ő hibája lesz.

Azért összességében most is elégedett vagyok magammal, sőt Edith szavaival élve „túl jó” sütiket csináltam. Amúgy rá is átragasztottam a karácsonyi hangulatot, mert feldíszítette fenyőágakkal a nappalit és karácsonyi zenéket üvöltetett a magnóból délután. Igazi party-hangulat uralkodott itt a házban, én megittam vagy négy csésze kávét nagy örömömben.

Szóval így volt a karácsonyi készülődés itt Brazíliában, holnap már élesben megy a táv-Christmas, meg az itteni brazil ünneplés, még jó, hogy van időeltolódás, különben nem tudnék otthon is meg itt is jelen lenni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Majd leírom ide is. 

Vallások keveredése Curitibában – kulturális délután

Az évben az utolsó atividade cultural, azaz kulturális délután vallási tematikát kapott – így Karácsony közeledtével ez különösen érdekesen jött ki. Ezt a kulturális délutánt az a nyelviskola (Celin) szervezi minden héten, ahol a portugál óráim vannak, azért, hogy a diákok még jobban megismerhessék a brazil kultúrát, és magát Curitibát. A curitibai önkormányzat minden szombaton szervez tematikus sétát a városközpontban (ami ingyenes), melynek alkalmával a résztvevők körbejárják a város fő vallásainak a szimbolikus helyeit, és közben kis bepillantást nyernek az indiánok, a keresztények vagy a muzulmánok hitébe. Szerintem ez nagyon jó ötlet, mert így még jobban megismeri az ember a másik kultúráját, hitvilágát, ez szerintem különösen fontos egy ilyen sokszínű országban, mint Brazília. Meg amúgy mindenhol máshol is érdemes lenne ilyeneket csinálni, ebből a bejegyzésből ki fog derülni, hogy miért.

A csoport, akikkel végigjártuk ezeket a helyszíneket, már alapból nagyon vegyes volt, mindenféle tekintetben. Egyrészt, a világ legkülönbözőbb pontjairól jöttünk ide tanulni vagy dolgozni: volt velünk kínai, japán, kongói, lengyel, brazil, francia, jordániai… Korosztályilag is nagy volt a különbség, a legtöbben diákok voltunk, aztán voltak, akik már harmincasok és már dolgoznak, de jött velünk két középkorú vagy inkább idősebb felnőtt is. És persze vallási tekintetben is abszolút más háttérrel jöttünk, volt muzulmán, aki nagyon komolyan veszi a vallását és nem iszik alkoholt, nem eszik disznóhúst, aztán volt egy apáca velünk, én képviseltem a reformátusokat, volt ateista, volt olyan, akinek van vallása, de nem nagyon tudja mit higgyen. Az Afrikából jövő lányokkal nem tudtam erről beszélgetni, de gondolom nekik is valami teljesen más vallásuk van, a japánoknak úgyszintén, őket sem kérdeztem. Szóval tiszta keveredés volt, pedig nem voltunk sokan.

csoportkép a mecset előtt

Az első állomás a Praça Tiradentes volt, ahol az idegenvezetőnk sokat mesélt az indiánok vallásáról, akik ebben a régióban laknak. Ők nem Istenben hisznek, hanem mindenféle természeti erőkben, a növényekben, az állatokban lakozó erőkben. 

ez a pinhão

Amúgy Curitiba is indián eredetű szó, azt jelenti tupi nyelven, hogy „pinhãok földje” – a pinhão pedig egy fa, ami itt nagyon elterjedt, a város szimbóluma régóta. A Praça Tiradentes közepén pedig pont rengeteg ilyen fa van, amik fontos szerepet töltenek be különböző vallási szertartások alkalmával. 

Amúgy vicces volt, de én ezeket nagyjából már tudtam, amiket az idegenvezető az indiánokról mesélt – milyen jó, ha antropológiát tanul az ember.
Az idegenvezetőnk azt is elmesélte, hogy néhány afrikai eredetű vallás is jelen van a városban. Sajnos már nagyon kevés, ugyanis a gyarmatosítás alatt ezeket nem volt szabad gyakorolni: az európai hatalom ezzel is meg akarta osztani a rabszolgákat, hogy ne lázadhassanak. Betiltották az afrikai vallásokat, és a rabszolgáknak is a katolikus hitet kellett követniük.

A következő állomás a hatalmas katedrális volt a Praça Tiradentes egyik oldalán, azt hiszem, most ez Curitiba legnagyobb katolikus temploma. Erről is mesélt kicsit az idegenvezető, aztán bemehettünk csendben körbenézni. Nagyon vicces volt, mert nekem ugye teljesen megszokott volt, sokszor jártam már katolikus templomban, de a csoport nagy részéről ezt nem lehetett elmondani, és ők megállás nélkül kérdezgettek. Én a japán barátnőmmel sétáltam körbe, és a gyónástól kezdve az egész katolikus mise folyamatáig, mindent el kellett neki mesélnem. Nagyon érdekes volt, hogy ami nekem teljesen evidens volt, például, hogy mise közben a katolikusok néha letérdelnek, azért van a padok előtt az a térdepelő rész, arra Momo teljesen rácsodálkozott.

itt az egyik japán csoporttársunk ismerkedik
a katolikus vallással

Aztán tovább sétáltunk a belvárosban, a Largo da ordem nevű utcán, ahol rengeteg templom van egymás mellett. Amúgy Curitibában nagyon sok templomot építettek, főleg a gyarmatosítás idejében. Ezen az utcán van például kettő, egymás mellett, mert az egyik az Igreja dos escravos, azaz a rabszolgák temploma, a másik pedig az, ahová az európaiak jártak. Mivel a rabszolgák nem tehették be a lábukat ugyanabba a templomba, ahová az uraik (nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó szó, de sajnos néha nem jutnak eszembe magyar szavak). És mivel őket is áttérítették a katolikus hitre, kénytelenek voltak templomot is építeni nekik. Amúgy az egyik legszebb templom szerintem pont a rabszolgák temploma volt, de biztosan azért tetszett nekem annyira, mert nagyon kis picike, egyszerű templom volt, nem olyan túldíszített, mint egy átlagos katolikus templom.

Megnéztünk egy kisebb kiállítást is, ahol a katolikus valláshoz kapcsolódó tárgyak voltak kiállítva: mindenféle szobrok, szentképek… Szerintem inkább ijesztő volt, mint szép, volt például egy nagyon régi Jézus-szobor, amit leginkább egy múmiához tudnék hasonlítani. De itt a kedvenc részem az volt, mikor az arab csoporttársam, a japánok és az afrikaiak körbeállták az apácát, aki nagy lendülettel magyarázta nekik, hogy melyik sapka milyen tisztséget jelent a katolikusoknál, pap, püspök, pápa… (ezeket én sem tudtam pontosan).

itt az apáca csoporttársunk magyaráz
az egyik kongói lánynak

Az utolsó állomás egy mecset volt, a domb tetején, ahová sajnos nem tudtunk bemenni, mert csak vasárnap lehet látogatni. De az idegenvezető is mesélt mindenfélét az iszlámról, és az arab csoporttársunk is nagy lelkesen magyarázott, ha kérdeztünk. Én nagyon sajnáltam, hogy nem tudtuk belülről megnézni a mecsetet, mert kívülről nekem iszonyatosan tetszett.

Nagyjából ennyi volt a kis túránk, a végén a társaság egy részével beültünk egy kocsmába inni egy sört, és beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam velük, tényleg az tetszett a legjobban, hogy mindenki kíváncsi volt a másik kultúrájára, vallására, és teljesen nyitottan beszélgettünk ezekről a dolgokról. 

Szerintem az ilyen alkalmakon látszik a legjobban, hogy ma ez az egész vallás-dolog mennyire fel van fújva, és át van politizálva. Ha mindenki ilyen nyitott és befogadó lenne a másik ember vallásával kapcsolatban, mint mi voltunk ma, akkor talán a világon semmi probléma nem lenne, és mindenki békében éldegélne egymás mellett. Sajnos nem ideális világban élünk, de azért az ilyen tapasztalatok azt erősítik bennem, hogy van remény.

éljen a béke, a szeretet és a sör.

Novemberi értékelő – a brazil iskolaév vége

Hú, nagyon régen nem írtam ide. Sajnos, egyszerűen annyi dolgom volt, hogy még egy facebook-posztot is csak 3-4 nap múlva a kigondolása után tudtam megosztani, nem hogy a blogoljak. Ennek a rohanós életnek a családom is megitta a levét, a húgommal az eddigi négy hónap alatt azt hiszem kétszer beszéltem skypeon, az anyámat is csak maximum 20-30 percre kaptam el (jó esetben) hetente ebben a tanulós időszakban. Na, nem mintha panaszkodni akarnék, de azért ez az elmúlt 3-4 hét tényleg nagyon brutál volt. Most megpróbálom elmesélni.

www.weheartit.com

Tehát, miután hazajöttem Sao Pauloból, visszaestem a mókuskerékbe. Bemelegítésként már a visszaúton, Paulinho mellett kiolvastam egy könyvet (kis könyv volt, 70 oldal) a migráció-szociológia órámra. Aztán elkezdődött megint minden elölről. Reggel 6-kor felkeltem, 8-ra már az egyetemen kellett lennem, végigültem a 3-4 órás óráimat, aztán ebédszünet, 2-től 5-ig portugál, 6-7-ig edzés, és jó esetben este 8-ra hazaértem. Aztán próbáltam egy icipici vacsora-szünetet tartani, és 9-től éjfélig megint tanultam. Nagyjából minden hétköznapom így telt, a hétfő kivételével, amikor délelőtt nem volt órám, úgyhogy általában akkor is tanultam. Ja, meg hétvégén is. A social life-om jelentősen visszaszorult, novemberben azt hiszem összesen két buliban voltam Sao Paulo után. Persze ez nem jelenti azt, hogy semmi mást nem csináltam a tanuláson kívül, azért igyekeztem a barátaimmal ebédelni, néha átugrani Paulinhohoz, vagy Edith néni családjával kávézni, mikor átjöttek.

De abban biztos vagyok, hogy életemben ennyit nem tanultam még egy hónap alatt. Még az érettségi előtt sem, pedig akkor vagy 5 tárgyra kellett egyszerre. Ez az év vége húzós volt nagyon. Csak négy tantárgyam volt, de abból háromnál olyan tanárokat fogtam ki, akik elég rendszeresen és elég sokat követeltek. Ezt úgy kell érteni, hogy volt például egy tanárnő, akihez minden hétre 100 oldalakat kellett volna olvasni – persze ezt én már az elején elengedtem, esélytelen volt. Azért igyekeztem félév közben is, ahogy tudtam, de ugye alapból három héttel a tanítás kezdete után érkeztem, azt is be kellett (volna) pótolni, aztán nyilván az elején nem a kellő gyorsasággal olvastam/írtam az alapszintet alig megközelítő portugál-tudásommal. És nem utolsó sorban a 12 órás napirendem (mármint hogy reggel 8-tól este 8-ig itthon sem voltam) se nagyon tette lehetővé hogy napi 5 órákat olvasgassak. 
Mindent összevetve, most már talán leírhatom: sikerült. Még nem tudom minden tárgyból a jegyeimet, de semmiből sem kell pótvizsgáznom, semmiből sem buktam meg. Már ennek is nagyon örülök. Ha belegondolok, azt hiszem, a szűk négy hónap alatt több mint 1200 oldalt olvastam, körülbelül 45-50 oldalt írtam, mindezt portugálul, antropológiai vagy szociológiai elméleteket átültetve gyakorlatba legtöbbször. Mostanra kisebb hibákkal, de folyékonyan beszélem a nyelvet, bárkivel szót értek. Igazából ezért jöttem ide, most már tudom, hogy megállom itt is a helyemet, a világ másik felén. És erre rohadtul büszke vagyok, és azt hiszem, nagyon megérdemlek 2 hónap nyári szünetet.

Az év végi beadandóim szerencsére időben egészen jól eloszlottak, a 3-4 hét alatt meg kellett írnom nagyjából négyszer (minimum) öt oldalt, és általában mindegyikre volt egy hetem. Ez csak azért volt húzós, mert általában olvasni is kellett hozzájuk 100-200 oldalakat beadandóként. Volt, amelyik viszonylag könnyen ment, de volt, amelyiknél iszonyatosan pánikoltam. Az utolsót például két napon keresztül írtam, úgy, hogy lényegében semmi mást nem csináltam, de mikor szombaton, hajnali 2-kor (két órával a határidő lejárta után) elküldtem a tanárnőnek, én voltam a legboldogabb ember a világon. (Azt megpróbáltam elfelejteni, hogy eközben minden itteni barátom bulizott.)

készült rólam egy "lesifotó" ahogy tanulok...

Na, azt hiszem most már pont eléggé sikerült érzékeltetnem a tanulmányaim súlyát, tényleg ez volt életem legnehezebb féléve (még leírom párszor, hogy mindenki elhiggye), de vége, megcsináltam. Tényleg nincs lehetetlen. Csak reménykedek benne, hogy a következő félév kicsit lazább lesz, de a kutatásommal és a 40 oldalas szakdolgozatommal, amit franciául kell írnom, nem tudom, mennyire bízzak ebben. Most végre kicsit pihenhetek, minőségi időt tölthetek a barátaimmal, és ami a legfontosabb: felfedezhetem Brazíliát, mert végül is ezért jöttem ide! 

Első, de semmiképp sem utolsó - hétvége São Pauloban

Sexta-Feira 10/11/2017

El sem tudom mondani, mennyire vártam ezt a napot. Két hete volt, mikor Paulinho bejelentette, hogy 10-én megyünk, azóta nem bírtam másra gondolni. Szerdán és csütörtökön már majdnem depressziós voltam, olyan lassan telt az idő – ráadásul sokat kellett tanulnom is, úgyhogy amiatt is sokat stresszeltem. Na de végre eljött a péntek. Elmentem órára, leadtam három beadandót, aztán szaladtam ebédelni, és mikor végeztem, hívtam Paulinhot, aki értem jött. Indulás!

Az út elvileg 5-6 óra, pedig São Paulo nincs messze, csak 420 km Curitibától, de Paulinho felvilágosított, hogy a brazil autópályán nem lehet száguldozni, rengeteg helyen csak 80 km/h-al lehet menni. Erről magam is megbizonyosodhattam, sőt, vannak olyan szakaszok ahol csak 60 km/h-val vagy 40 km/h-val! Ha gyorsabban mész, megbüntetnek, mindenhol radar (most nem jut eszembe a magyar szó erre) van. Azért Paulinho megtett minden tőle telhetőt, ahol lehetett, ott repesztettünk 120-al, de sajnos nem volt rá sok lehetőség. A forgalom borzalmas volt, sok helyen egyre szűkítették az alapból három sávot, ami azt eredményezte, hogy volt olyan, hogy 20 km/h-val araszoltunk fél órán keresztül, az előttünk lévő kamionok miatt. Itt rengeteg kamion van, mert nincs kiépítve rendesen a vasúthálózat, mindent kamionokkal szállítanak a brazilok.

Amúgy a brazil autópálya csodálatos. Alig győztem nézelődni az ablakon, annyira gyönyörű helyeken jöttünk keresztül. Itt nincs kerítés az autópálya mellett, sőt sok helyen icipici falvak vannak az út mentén. Sokszor embereket lehet látni, akik gyalogolnak a tűző napon, kilométereken át, hogy az egyik helyről a másikra jussanak. Rengeteg hegyen mentünk át, sok helyen tiszta szerpentin volt az út. Ilyenkor iszonyatosan röhögtem Paulinhoval, ugyanis a kanyar szó portugálul „curva” (kiejtve kurva), ő pedig direkt mondogatta egyfolytában, hogy muitas curvas, azaz milyen sok kanyar (curva) van errefelé.

Végül (három megállóval út közben) este 7-re értünk São Pauloba. A városban még rosszabb volt a forgalom, mint addig, mindenki tolakodott, dudált, alig haladtunk. Paulinho olyan ideges lett, mire felértünk, hogy a végén már hozzá se mertem szólni, mert csak válogatott káromkodások jöttek ki a száján portugálul – aztán, mikor meglátta a barátnőjét ez teljesen elmúlt persze. Ja, csak hogy világos legyen: összesen 7 órát kocsikáztunk.

Lepakoltuk a cuccainkat, engem elküldtek fürödni és rendbe tenni magam, mert kiderült, hogy Paulinho barátnőjének a lánya és a barátja színházba visznek engem, méghozzá balett-előadásra. Összekaptam magam, Paulinho és Vileusa taxival vittek a Sala de São Paulo-ig, ott találkoztam Carolinaval és Gustavoval. Az úton odafelé volt „szerencsém” látni São Paulo nyomorúságának egy részét, az egyik kerület telis tele volt hajléktalanokkal, néhányan kéregettek az autósoktól, a többiek beállva fetrengtek a földön – kiderült, hogy ez egy crack-környék. A színházban a másik véglet, borzasztó szépen kiöltözött, kisminkelt, jó illatú emberek között találtam magam. Brazília (de főleg a nagyvárosok) ilyen: hatalmasak az egyenlőtlenségek. Amúgy Csajkovszkij-balettet (fogalmam nincs, hogy ezt helyes-e így leírni, sajnos nem értek hozzá) néztünk, gyönyörű volt. A másfél óra úgy elrepült, mintha 10 perc lett volna. Maga a Sala de São Paulo gyönyörű épület, ez volt az első, hogy kicsit Európában éreztem magam – rettenetesen hiányzik az európai építészet, nem gondoltam volna. A balett után hazataxiztunk, Caroék rendeltek egy pizzát, aztán 1-2 körül le is feküdtünk aludni.

A Sala de São Paulo kívülről
(forrás: http://www.salasaopaulo.art.br)

A Sala de São Paulo belülről - koncertterem
(forrás: Joia Bergamo Blog)

Sábado 11/11/2017

Ma reggel volt egy kisebb nézeteltérésem a brazil nagybátyámmal, ugyanis mikor felkeltem 11-kor, és bejelentettem, hogy nemsokára megyek (egyedül) João-hoz, egy barátomhoz, teljesen bepánikolt, hogy ezt miért nem mondtam eddig, és hogy neki el kell mennie, nem tud elvinni - amúgy mondtam, csak az időpontot nem. 

www.weheartit.com

Gyorsan magamhoz tértem ettől a borzalmas kihallgatás-szerű számonkéréstől, mondtam, ne aggódjon, hívok uber-t, João vár a ház előtt. (Amúgy is 23 éves vagyok, nem szoktam beszámolni percre pontosan senkinek a programomról.) Végül kénytelen-kelletlen elfogadta, de a lelkemre kötötte, hogy írjak neki, ha megérkeztem és minden egyes alkalommal, ha új helyre megyek a barátaimmal. Elkérte a fiúk telefonszámát, a címet, ahol aludni fogok, totál biztosra ment a pali. Én ezen eléggé kibuktam, mert 12 évesen sem éreztem magam ennyire korlátok köré szorítva, világ életemben sose kellett senkinek írogatnom, ha mentem valahová, és az egésznek a gondolatát is utálom. De persze megértem, Paulinho miért aggódik ennyire, úgyhogy neki egy szó nélkül megcsinálom ezeket – szombati napon kb. 3-4 óránként tudósítottam, hogy épp hol, kivel és mit csinálok. 
Miután békén hagyott végre, kicsit duzzogva elvonultam fürödni, és szerencsére ők már elmentek, mire végeztem. Caroval és a barátjával reggeliztem, aztán Gustavo lejött velem a ház elé is, amíg vártam az uber-t. Imádom, hogy itt mindenki ennyire segítőkész.

Mostantól, azt kell tudni, hogy igazából azért vártam ennyire, hogy São Pauloba jöjjünk, mert itt lakik három brazil barátom (João, Aaron és Renato), akiket még Lyonból ismerek. 

ez volt a lyoni csapat 3 évvel ezelőtt

Mikor elsőéves voltam, és Nicolas-szal (ő kolumbiai) laktam együtt, ők cserén voltak, és mind egy társaság voltunk, fél éven keresztül minden hétvégén együtt lógtunk, de sokszor hétköznap is. Rajtuk kívül még volt két brazil lány (egyikük, Mariana, azóta Nicolas barátnője), egy cseh és egy új-zélandi lány. Én a brazil srácokkal eszméletlenül összenőttem, leginkább azért, mert ők majdnem minden hétvégén nálunk aludtak és a bulik utáni másnapos reggelek mindig összehozzák az embereket. Szóval ezért vártam ennyire ezt a hétvégét, három éve nem láttam a fiúkat és elmondhatatlanul hiányoztak. Persze, minden előre meg volt beszélve, engem João elszállásol, és a többiek is csatlakoznak majd – ők is alig várták, hogy jöjjek.

graffititenger

Joãoval ebéd előtt

Olyan 1 körül értem João-hoz, ő egy hatalmas és gyönyörű lakásban lakik egyedül, külön szobát kaptam, franciaággyal. Gyorsan lepakoltam, és már indultunk is ebédelni. João nagyon sokat aggódott, hogy hová vigyen, végül megnéztünk egy graffitis kerületrészt, és kikötöttünk egy peixaria-ban, ami egy olyan étterem, ahol csak halat és tengeri herkentyűket lehet enni. Én, mióta itt vagyok teljesen felhagytam azzal, hogy akármit is nem szeretek. Mindent megkóstolok. Itt rábíztam magam João-ra, ő választott. Először tőkehalas lepényt ettünk, aztán egy hatalmas nagy sült halat salátával. A második halnak a nevét nem tudom, mert szerintem nem is létezik magyarul. Közben megérkezett Renato is, ő már ebédelt, úgyhogy egyből rövidezni kezdett. Pont meséltem João-nak, hogy sose láttam itt még senkit magában inni a cachaça-t (az a brazil nemzeti ital, kb. 30-50%-os), ő erre azt válaszolta, hogy majd látni fogom Renatot. És tényleg.
A peixaria-ban ilyen volt a dekor és az ebéd: 

Ebéd után elvittek egy piacra, mert Renato igazi cachaça-t akart inni (az előző nem az volt), de nem találtunk. Azért iszonyatosan élveztem a fiúk idegenvezetését, a piacon a létező összes dolgot megkóstoltatták velem, elmagyarázták, hogy mi hogyan készül, teljesen kitettek magukért. Aztán végül cachaça nélkül tovább mentünk egy utcazene-fesztiválra, ami teljesen független, civil szerveződés volt, Renato ajánlotta. Zseniális volt. A hangulata kicsit hasonlított a veszprémi UZ-hez, de brazil kiadás, úgyhogy még őrültebb, még felszabadultabb. Sokan be voltak öltözve, a zenekarokban és a közönségben is, tiszta karnevál-hangulat. Táncoltunk, söröztünk, nagyon-nagyon jól éreztem magam.

HONK Fesztivál

Két-három zenekar után beültünk egy közeli bárba, cachaça-t inni végre. Persze, a brazilok sem húzzák le egyből, mint mi a pálinkát, meséltem is a fiúknak, hogy Magyarországon ez nem így működik, nevettek. Renato közben szerzett magának csirkeszívet egy utcai árustól, azt eszegette. Teljesen otthon éreztem magam, az olcsó röviditalok kortyolása és a random olcsó kaják zabálása az utcán, valahogy nosztalgikus hangulatot teremtett – kicsit, mint Magyarországon mikor kolbászt zabálsz a piacon a hentesnél. A fiúk társasága is, amúgy Lyonban ugyanígy csöveztünk, mert egyikünknek sem volt annyi pénze, mint egy átlag francia egyetemistának.

João még át akart öltözni az esti bulizás előtt, úgyhogy mi elindultunk hazafelé, Renato pedig elment egy szülinapi bulira ingyen kaja reményében. Aaron (szokás szerint) betáblázta a mai napját, és csak este ér rá, úgyhogy vele még emiatt nem találkoztunk. João még a hazamenetel előtt elvitt vacsorázni egy iszonyatosan fancy pizzériába, én alig tudtam megszólalni az ámulattól. Mondjuk vagy 25 percet kellett várni az asztalra, de abszolút megérte, a pizza nagyon finom volt. A fiúk azt mondták, São Pauloban van a világ legjobb pizzája, mert a sok olasz bevándorló itt tökéletesítette tovább az olasz pizza receptjét. Hát, lehet benne valami, mert ez tényleg eszméletlen jó volt.

Gyors otthoni átöltözés után elindultunk a fesztiválra (amin délután is voltunk, most egy zárt koncerthelyen folytatódott). Renato és Aaron (csodával határos módon sikerült megérkeznie) már ott vártak minket. Aaron egyből a nyakamba ugrott, és vagy fél órán keresztül bombázott különböző kérdésekkel. Eközben Renato alkoholmámorban táncikált össze-vissza és folyton az első sorba akart jutni (ami kb. lehetetlen volt), João pedig nyugodtan iszogatta a sörét. Pont, mint 3 éve, Lyonban. Egész este össze-vissza ölelgettük egymást és vigyorogtunk, mint a vadalmák, annyira boldog volt mindegyikőnk, hogy ennyi idő után együtt bulizunk megint – amúgy a fiúk se találkoznak sokszor, attól, hogy egy városban laknak, évente 1-2-szer, ha összefutnak.

Hajnali 3 órás fotó

Hajnali 2-kor vége lett a koncertnek, de bennünk még nagyon bennünk volt a mehetnék, úgyhogy tovább mentünk kocsmát keresni. Sajnos, hajnali 3 körül São Pauloban is elkezd zárni a legtöbb bár, úgyhogy alig találtunk olyan helyet, ami még oké lett volna – meg amúgy a legtöbb helyen belépőt kértek, ami drága lett volna azért, hogy 1-2 órát maradjunk. Végül találtunk egy pici kocsmát, ahol szambát játszott egy zenekar, nagyon hangulatos volt. Ittunk még egy sört, táncolgattunk kicsit, de mikor láttuk, hogy Renato teljesen csukott szemmel ácsorog egy falat támasztva, úgy döntöttünk, ideje hazamenni. Mindannyian João-nál aludtunk végül, mert vasárnap együtt akartunk ebédelni. Teljesen, mint a lyoni időkben, akkor is ezt csináltuk. Együtt buliztunk, együtt aludtunk (volt, hogy a szobámban 7-en aludtunk), együtt ébredeztünk, együtt ebédeltünk.

Domingo 12/11/2017

Reggel arra ébredtem, hogy João beszól a szobámba, reggeli van. Renato is beszólt a nappali felé menet, „Bom dia, Sara!” (Jó reggelt, Sara). Annyira imádom ezt a mondatot, nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy olyan hihetetlen kedvességgel tudják mondani a brazilok. Amúgy a fiúkkal most csak és kizárólag portugálul beszélek, pedig ők néha mondogatják, hogy ha nem tudok valamit, mondjam angolul, de már annyira hozzászoktam hozzá, hogy mindent portugálul kell elmagyaráznom, hogy általában addig próbálkozok, amíg meg nem értik. Meg persze ők is rengeteget tanítottak nekem ez alatt az egy nap alatt, ha valamit rosszul mondok, kedvesen kijavítják, ha valami nem jut eszembe, lefordítják angolról vagy franciáról. Renato azt állítja, nagyon jól beszélek, és mind a hárman rettentő büszkék rám, hogy értem, amit egymás között beszélnek, mert ők Lyonban nem értették így a franciákat, azt mondják. Én ennek csak örülök, de azért most elhatároztam, hogy még keményebben tanulok portugált, mert rettentően idegesít, hogy nem tudok úgy részt venni a társalgásban, ahogy szeretnék.

Reggeli után elmentünk a piacra halat venni, mert João kitalálta, hogy moqueca-t csinál, az egy brazil étel. Ezen a piacon megint ugyanazt eljátszották, mint az előzőn, mindent megmutattak, magyaráztak, Renato vett nekem suco de açúcar-t, azaz talán cukornádlevet, egy szörp-szerű ital, amit cukornádból facsarnak, megmutatták azt is, hogy hogy készül. És isteni finom.

Piac-selfie

Otthon együtt főztünk, az elején én sokat segítettem João-nak, de miután Aaron kezembe nyomott egy pohár bort és beállt helyettem, én nem nagyon pörögtem túl a dolgot. Igazából elég jó nézni, mikor három pasi főz és neked csak boroznod kell. Végül tökéletesen megosztottuk a munkát, Renato is segített, és én is mosogattam a végén. Olyan isteni finom moqueca-t csináltunk, hogy szerintem az összes Lyonban készített kajánkat felülmúlta. Ezek után nem mondom soha többet, hogy nem szeretem a halat, mert ez komolyan életem egyik legfinomabb ebédje volt. A többiek is nagyon elégedettek voltak magukkal. Desszertnek creme de papaia-t csináltunk, az is jó volt. 

Moqueca
(forrás: New York Times Cooking)

ebéd a fiúkkal

Ebéd után mind a négyen ledőltünk az egy szem kanapéra, egymás hegyén-hátán aludtunk picit. Olyan boldog voltam egész végig, amíg a fiúkkal voltam, most ez a szieszta megkoronázta az egészet, ez emlékeztetett legjobban a lyoni időkre, mert ott is folyton össze-vissza aludtunk, mivel alig volt hely a pici lakásban.

szieszta

Aztán még egy kávét ittunk együtt, és Aaron elrohant focizni, Renato pedig szintén a dolgára ment, én maradtam még kicsit João-val. Kimentünk a teraszra cigizni, és itt volt az a pont, hogy a rengeteg érzelemtől telítődve majdnem sírtunk egyet, ugyanis Lyonban mindig mi maradtunk ébren legtovább a bulik után, és a konyhában egy cigi mellett megbeszéltük az élet nagy dolgait. Ez majdnem olyan volt. Nem sokkal később Paulinho jelentkezett, mehetek, úgyhogy ott hagytam João-t, és egy iszonyat kedves uber sofőr elrepített a plázához, ahol Paulinho és a barátnője vásároltak. A szívem közben majd’ megszakadt, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a hétvége, és ott kellett hagynom a fiúkat, João is mondta, hogy sindrome de ninho vazio, azaz „üres fészek-szindrómája” van, ami egy brazil kifejezés és pont erre a helyzetre használják, mikor egy buli után mindenki hazamegy, és te egyedül maradsz. De szerencsére még itt vagyok nagyon 8 hónapot nagyjából, az rengeteg idő, meg is beszéltük, hogy minimum egy egyhetes utazást összehozunk együtt.

A vasárnap hátralévő részében nem történt semmi érdekes, plázáztam kicsit Paulinhoékkal, aztán hazamentünk, én szomorkodtam magamban kicsit, ők pedig tévét néztek.

Segunda 13/11/2017

Reggel fél 10-kor indultunk vissza Curitibába. Amíg kiértünk São Pauloból, még nézelődtem, amennyit csak lehetett. Gyönyörű ez a város, és akármit mondanak a brazilok, nekem ezerszer jobban tetszik, mint Curitiba. Paulinho szerint néhány hét után megváltozna a véleményem, én nem tudom, de most visszavonhatatlanul beleszerettem. Leginkább az építészet miatt azt hiszem, itt ezerszer szebbek az épületek – látszik az olasz bevándorlók hatása, haha. Alig várom, hogy visszajöhessek, akármilyen nagy és veszélyes (bár nekem most semmi bajom nem esett, lekopogom).

Hazafelé nagyon jó időt jöttünk, 4-re már itthon is voltam. Paulinho is nagyon elégedett volt magával, hogy ilyen hamar visszaértünk – mondjuk, ez igazából a forgalomtól függ tökre. Itthon kipakoltam, beszélgettem Edith nénivel kicsit, meséltem neki a hétvégéről, aztán este elmentem spinningre. Most vissza kell rázódnom a curitibai kerékvágásba, folytatódik az egyetem, minden. 

köszi São Paulo, see u soon!

Brazil Halloween / Paulinho szülinap

Ezen a hétvégén végre kicsit kiszakadtam az egyetemi hajtásból, mert Paulinho Halloween-bulit tartott szombaton. Ez egyben az előrehozott szülinapi-bulija is volt, mert október 30-án született. Úgyhogy kb. egész héten ajándékokért rohangáltam neki, de végül sikerült mindent beszereznem.

Szombaton egész nap Edith nénivel gangeltem itthon - ebédet csináltunk, kávéztunk, segítettem neki e-mailt küldeni, a szokásos. De tökre élvezem az ilyen nyugis napokat. Bár Paulinhonak azt mondtam, ebéd után megyek, végül csak este 7-re estem be hozzá. Edith néni felvilágosított, hogy van egy busz, amivel könnyen eljutok oda, és tényleg, Paulinhoék házától kétutcányira tett le. Feleannyiba kerül, mint az uber, és kb. ugyanolyan gyors, úgyhogy tökre örültem neki. Anya később kiröhögött, hogy már két hónapja itt vagyok, és még mindig nem ismerem a tömegközlekedést, de itt nincs ám minden fent az interneten. Ennek a buszmegállónak, ahonnan mentem például, még neve sem volt, csak egy szám a tetején. Se a megállók, se a menetrend nem volt feltűntetve, és bár volt ott egy térkép, azon se látszott az adott buszmegálló, mert egész Curitiba tömegközlekedése rajta volt, és csak a nagyobb csomópontok voltak jelölve – keresd a logikát. Szerencsére a GoogleMaps egészen képben van a curitibai tömegközlekedéssel kapcsolatban, úgyhogy legközelebb is azt fogom használni.

Mikor megérkeztem Paulinhoékhoz, ők épp nagyban készülődtek a bulira, a barátnője rizst főzött, Paulinho pedig a dekorációval bíbelődött. Miután lepakoltam, Paulinho mindenképp mutatni akart nekem valamit, megkereste a pénztárcáját és előkotorta belőle az új magyar lakcímkártyáját! Nagy büszkén újságolta, most érkezett meg – pont a szülinapjára. Már régebben kérte az állampolgárságot, de csak mostanában sikerült megkapnia a papírjait (az útlevele még mindig nincs meg). Aztán még a magyar születési anyakönyvi kivonatát is előszedte valahonnan, azt is most küldték, tőlem kérdezgette, hogy ezek pontosan milyen papírok. Úgy sugárzott a boldogságtól, hogy én így még sose láttam, engem össze-vissza ölelgetett, mondta, hogy most már ő is „kolléga”, és mikor tanulunk már magyarul. Ugyanis mikor megérkeztem, megígértem, hogy megtanítom magyarul. Most megbeszéltem vele, hogy január-februárban elkezdjük, remélhetőleg addigra már nagyjából megtanulok portugálul. Azt mondta „jól van”, így magyarul, ezt nagyon tudja – meg azt, hogy „tiszta hülye”, de még jó, hogy nem az jutott most eszébe.

Később aztán megérkeztek lassan a többiek is, most sokkal kevesebben voltunk, mint az én szülinapomon. Egyrészt, az én barátaim nem jöttek, mert Nononak, az egyik francia barátnőmnek is szülinapja volt, és máshol ünnepelnek, másrészt Paulinhoék társaságából is kevesebben jöttek most – Tamás sem volt, ő az országot járja éppen és politizál, most Brazíliavárosban van. De a buli egészen jól sikerült, szokás szerint eszméletlen sok kaja volt, még több sör, és a szokásos zene, Paulinho válogatása. Én egész jól elvegyültem a társaságban (ahhoz képest, hogy majdnem mindenki minimum 20 évvel idősebb volt nálam), táncoltam Paulinho barátnőjével, és a többiekkel is, beszélgettem több emberkével is (de legtöbbször egy kukkot nem értettem, amit mondanak). Amúgy ez egy halloween-buli volt ugye, ezért sokan beöltözve jöttek. A dekoráció volt a legdurvább, Paulinho nagyon kitett magáért, a terasz minden sarkából pókok/halálfejek/boszorkányok néztek az emberre.

én és Paulinho az ajándékozás előtt

A tortára és az ajándékozásra egész sokat kellett várni, azt hiszem csak éjfél körül kezdődött az ünneplés. A tortázás után sokan haza is mentek, magamban röhögtem, hogy biztos nem hoztak ajándékot, és gyorsan le akartak lépni. Aztán szépen sorban mindenki átadta az ajándékokat. Én a végére akartam kerülni, mert nagy meglepetéssel készültem. Hetekkel ezelőtt ugyanis megkértem Katit, hogy gyűjtsön össze Paulinho (ő Katinak az unokaöccse amúgy) gyerekkoráról és a családról fényképeket, küldjék el, én pedig itt kinyomtattam. Tudtam, hogy ennek Paulinho nagyon fog örülni, mert múltkor mesélt nekem az életéről, és enyhén szólva nem volt könnyű gyerekkora. Emellett nagyon ragaszkodik a családjához (mármint a magyar-részhez, pedig nem sokat találkozott velük), és folyamatosan mindenről fényképeket gyűjt, aztán rakosgatja őket (amúgy ebben teljesen olyan, mint Kati). Ráadásul a gyerekkori fényképei nagyrészt Magyarországon vannak. Ez csak az ajándék egyik része volt, vettem még neki ilyen retro-táblákat, amiket mostanában mindenhova rakosgat. 

Mikor sorra kerültem, szépen egymás után adogattam az ajándékokat, mindennek nagyon örült. A végére maradt a boríték a képekkel, esküszöm, életem végéig emlékezni fogok Paulinho arcára, mikor meglátta a fényképeket. Felragyogott, aztán meghatódott, alig akart hinni a szemének, teljesen odavolt. Azt kérdezgette folyton, hogy ez honnan van. Elmeséltem neki, hogy Kati és Cica segítettek, azt üzente, millió puszit küld nekik. A barátai is tudni akarták, hogy mik azok, úgyhogy mindenki közelebb jött, és végül egymásnak adogatták a fényképeket. Paulinho közben engem vagy hatvanszor megölelt, de megszólalni alig tudott, mert a meghatottságtól még el is pityeredett kicsit. Nagyon helyes volt. Mikor már minden képet mindenki hatszor megnézett, folytatódott tovább a buli és az ajándékozás.

Végül, olyan 1-2 között lett vége a bulinak, Paulinho barátnője nekiállt kávét főzni, a „kemény maggal” még ittunk egy kávét, aztán ők is elmentek. Én segítettem Paulinhoéknak elpakolni, aztán lefeküdtünk aludni. Úgy volt, hogy átmegyek a francia barátaimmal bulizni, de már nagyon késő volt, ráadásul nem is válaszoltak az üzeneteimre, nem voltam benne biztos, hogy még a diszkóban vannak. Úgyhogy én is lefeküdtem aludni, olyan 2 körül. 

Napjaim.

Mióta visszajöttem Florianopolisból, arcon csapott az egyetem, nagyon sokat kellett tanulnom. Ez konkrétan azt jelenti, hogy volt két db 5 oldalas beadandóm (portugálul ofc), meg azt hiszem, van még 4-5 másik, amik ilyen 1-2 oldalasak, de azokat még el sem kezdtem, pedig már két hete itt vagyok. Mostanra beletörődtem, hogy nem tudok mindent időre megcsinálni, úgyhogy már nem stresszelek, csinálom, ahogy tudom. Amúgy az egyik beadandómat már vissza is kaptam, 77%-os lett, ami ahhoz képest, hogy az utolsó kérdést csak félig csináltam meg (és számítottam pontlevonásra), egész jó szerintem. Az összes visszakapott dolgozatomon rajta volt eddig, hogy „boa escrita” (jó írás), vagy, hogy „bom trabalho” (szép munka), aminek nagyon örülök mindig, ezek szerint még a B1-es portugálomon is érződik, hogy jól fogalmazok. Persze nyilván nagyon sok helyesírási hibám van, de azt elnézik a tanárok szerencsére. Ennyit az egyetemről.

www.weheartit.com

A portugál óráim újrakezdődtek a Celin-ben, nagyjából ugyanazzal a csoporttal, akikkel eddig is voltunk, és akiket imádok. Most „pré-intermédiario” szinten vagyok, ami elvileg az alap- és a középszint között van. Igazából szerintem már bőven tudok középszinten portugálul, de mikor csoportot akartunk váltani (a francia barátnőimmel), a tanárok lebeszéltek minket (a mai napig nem értjük, hogy miért). Úgyhogy egyelőre maradok ebben a csoportban, igazából így is minden nap tanulok valamit, szóval egyáltalán nem haszontalan. Beszélnem kell sokat, mert az hiányzik nagyon, szóban sok hibám van még. De szerdánként mindig megyek a kulturális délutánokra, ahol a többiekkel csak portugálul beszélünk, és igyekszem az egyetemen is sokat beszélgetni.

Portugál után pedig minden este hazafelé beugrok az edzőterembe, nagyjából egy órát sportolni – van, hogy 30 perc, van, hogy 1,5 óra, attól függ, mennyi időm van. Spinningre járok heti háromszor és heti kétszer pedig nagyobbakat futok. A sport nagyon hiányzott az életemből, úgyhogy nagyon örülök, hogy beiktattam, még akkor is, ha így minden nap csak este 8-ra esek haza hullafáradtan, abszolút megéri. Ráadásul a spinning edzőm egy isten. Komolyan. Folyton vigyorog, tele van energiával, edzés közben énekli a dalszöveget, tényleg zseniális. Ezért imádok spinningre járni, mert így az az egy óra tortúra nem szenvedés, hanem tényleg jól érzem magam közben. Egy hosszú nap után pedig nincs jobb érzés, mint mikor 40 perc izzadás után (vörös fejjel, vizes hajjal, tök fáradtan) lepacsizol az edződdel.

Amúgy futni is szeretnék többet járni, de ahogy eddig észrevettem itt teljesen más a futókultúra, mint Európában – legalábbis a curitibai facebookos futócsoport alapján. Rengeteg futóverseny van, de tényleg, nagyjából minden hétvégén van egy. De legtöbbször ezek nem (csak) a futásról szólnak, hanem inkább a pólóról, az éremről, a fényképekről… A távok elég kicsik, általában csak 5 vagy 10 km. Én pedig nem nagyon látom értelmét sokszor kiadni egy csomó pénzt, azért, hogy 10 km-t lefussak (és kapjak egy pólót, egy érmet, egy plüsskutyát, akármit – 10 kilométerért, komolyan?!). Persze, néha tök jó, mert tudja az ember, hogy verseny-körülmények között hogyan teljesít, de szerintem, ami itt megy az kicsit túlzás. Alig találtam 15-20 km-es versenyeket a környéken, pedig engem mostanában inkább azok érdekelnének. A másik pedig, hogy nyilván a versenyek városban vannak megtartva, márpedig itt az utcák olyan kátyúsak, hogy az valami borzalom. Szerintem nem kéne sok, hogy megrándítsam vagy akár kitörjem a bokámat. Szóval, ami a futást illeti, egyelőre maradok az edzőteremben a futópadon – amit őszintén, sosem gondoltam volna.

Az utolsó fontos dolog, ami mostanában történt, az az, hogy megvásároltam életem második esernyőjét (az első egy lyoni kukában végezte az egyetemen, egy hatalmas viharban, ami miatt elkéstem vizsgáról). Egyáltalán nem terveztem esernyőt venni (az előzőt is csak azért vettem, mert tök szép volt), mivel a világ egyik legnagyobb badarságának tartom: folyton fejbe/oldalba/hátba/hasba vágja vele az ember a másikat, miközben kinyitja vagy becsukja, egy szűkebb helyen máris nem lehet elférni, ha véletlen kicsit megdönti az ember, a nyakába borul a sok víz, és még sorolhatnám. Akkor mégis miért vettem esernyőt? Hát azért, mert ebben a rohadt városban TÉNYLEG nem lehet nélküle élni. Ezt mondogatják már nekem két hónapja a brazilok, de nem akartam hinni senkinek, gondoltam, persze, paranoiásak, azt hiszik, cukorból vannak, mit nekem egy kis eső… De miután háromszor úgy eláztam, hogy konkrétan facsarni lehetett a ruháimból a vizet, átértékeltem a dolgokat. Egy viharos szerdai napon, amikor úgy szakadt az eső, hogy amíg egyik boltból a mellette lévőbe átmentem, bőrig áztam, megvettem kb. az első esernyőt, amit találtam. Azóta, akárkinek meséltem, mindenki gratulált – azt hiszem, ez is sokat elárul a helyzetről. Amúgy itt az időjárás tényleg katasztrofális, ennél jobban szerintem még egy várost sem utáltam az idő miatt. Nem lehet tudni, hogy meleg lesz, vagy hideg, hogy esni fog-e, vagy nem… És igen, még az időjárás-jelentés sem tudja, az elmúlt két hónapban vagy hatot néztem egyszerre, mindegyik mást mondott, és egyik sem az igazi időt. (Végül megkérdeztem a húgomat, aki mindig tudja, hogy milyen idő lesz, és az általa ajánlott időjárás-jelentő oldal működik többé-kevésbé. De azt is óránként kell nézni, mert folyton változik.) Szóval itt TÉNYLEG úgy kell elmenni reggel itthonról, hogy nagyjából a fél ruhásszekrényt magával viszi az ember, mert lehet, hogy reggel 10 fok van, de délután simán lehet 30, vagy az is megtörténhet, hogy csak 15 és szakad egész nap az eső. Who knows. Én két hónapig tényleg azt gondoltam, hogy ilyen nincs, de sajnos az élet erősen rácáfolt.

www.weheartit.com

Na, azt hiszem, most már nagyjából mindenről írtam, ami mostanában jellemzi a mindennapjaimat, a következő bejegyzésekben több sztorizgatás lesz, mert természetesen rengeteg dolog történik nap, mint nap, de nincs időm mindent leírni.