Student-life, hétköznapok

Hétfőn csak portugálra mentem be délután, muszáj volt, mert most már a vizsgára készülünk. Nem tudom mi történt ma a csoporttal, de mindenki annyira használhatatlan volt, mint még soha. Akármit és akárkitől kérdezett a tanár, vagy visszakérdeztünk, vagy nem tudtuk a választ, és néha random röhögő-görcsöket kaptunk. Azt hiszem, mindenkinek hosszú hétvégéje volt…

weheartit.com

Kedden délelőtt bementem a Laboratório Etnográfico nevű órámra, megint semmit nem olvastam a hetven oldalból, ami mára volt feladva. Mikor a tanárnő rákérdezett, hogy megtaláltam-e franciául a könyvet, nem bírtam tovább, muszáj volt kicsit panaszkodnom. Elmondtam neki, hogy sajnos nem, és hogy ne haragudjon, de nekem portugálul szakirodalmat olvasni kétszer annyi időbe telik (még), mint franciául (pedig az se az anyanyelvem), és hogy minden nap este 6-ig portugál órám van, sajnos alig van időm ezzel foglalkozni, pedig tudom, hogy fontos. Éjszaka tudok csak olvasni, de olyankor meg általában nem értem egyáltalán a fáradtságtól. Erre ő elmosolyodott, és azt mondta „Hát ez elég érdekes helyzet. Ha nem jársz portugálra, akkor van időd olvasni, de nem fejlődsz a nyelvtanulásban. Ha pedig jársz portugálra, gyorsabban megtanulsz, de nincs időd olvasni.” Én erre csak annyit mondtam, „exatemente” azaz pontosan. Később kiadta a negyedéves vizsgafeladatot, ami elég nehéz lesz, 5 oldalt kell írni különböző kérdésekről az eddigi olvasmányok alapján. Ami azt jelenti, hogy nekem kb. 300 oldalt kellene két hét alatt elolvasnom. Na, nem baj, most már kicsit könnyebb lesz, mert szerdától nincs több portugál órám, a délutánjaim szabadok.

Délben a brazil mentorommal, Jacqueline-nel ebédeltem, ő hozta az egyik brazil haverját, egy japán srácot, aki szintén cserén van itt, én pedig hívtam Francois-t, mert minden kedden együtt ebédelünk. Egy nagyon szuper étterembe mentünk az egyetemhez közel, én teljesen beleszerettem a helybe, szerintem sokszor fogok odajárni tanulni – az egyik barátom azt mondta, a kávéjuk is isteni. Én hamburgert kértem, de gyorsan megbántam Jacqueline szárított paradicsomos rizottóját nézve… Minden nagyon finom volt, és teljesen elfogadható áron. Az ebéd is jó hangulatban telt, azt a pontot leszámítva, amikor szóba jött Trump és Észak-Korea, most a napokban mindenki nagyon fél, hogy háború lesz, elég para a helyzet. A japán srác azt mondta, Japán is nagy veszélyben van, mert hatalmas a konfliktus Észak-Koreával, eléggé félnek, főleg az atombombáktól – érthető okokból… Később azért próbáltunk pozitívabb témákról is beszélgetni, és végül egészen jó hangulatban váltunk el. Én mentem portugál órára, a többiek meg haza, vagy még mászkáltak a városban.

ebéd előtt :)

Ez az utolsó portugál óránk a vizsga előtt, úgyhogy most kicsit átnéztük, amiket eddig vettünk, nem volt semmi különös. Kiderült, hogy újra lehet iratkozni a következő modulra, ami október 23-án indul, és ugyanígy heti négy óra lesz. Én nagyon sokat gondolkoztam, hogy tovább csináljam-e, mert tényleg nagyon sok időt elvesz, és az egyetemre így kb. egyáltalán nem tudok készülni. De úgy döntöttem, hogy igazából ezért jöttem ide, hogy megtanuljak portugálul, és amúgy is ezek az órák a napjaim fénypontjai, annyira szeretem őket. Valószínűleg ugorhatok egy csoportot, mert ez a mostani tempó nekem túl lassú, a franciák is úgy akarják, majd beszélünk a tanárral. És a középszintű csoportban már jól fogom magam érezni, nem pedig unatkozni egész órán.

Szerda délelőtt nem volt semmi különös, bementem órára, ami elég unalmas volt, mert ugye ide se volt időm olvasni. Azért figyeltem, és próbáltam végig jegyzetelni, majd később bepótolom. Jövő utáni hétre azt hiszem, kiselőadást kell csinálnunk az egyik szövegből, azt is ki kell találnom még, hogy én melyiket választom. Valami viszonylag rövidet szeretnék, ami nem túl bonyolult, tudván, hogy erre rá fog menni minimum két napom… Ebéd után aztán hazajöttem, mert nagyon sokat kell tanulnom a hét második felére – két beadandó és egy előadás portugálul. Haladtam is valamennyit, bár nem eleget, de majd holnap folytatom.

Csütörtökön a délelőtti órámon megint kaptunk egy vizsgafeladatot, ez is 5 oldal, ez is rengeteg szövegből, úgyhogy most lesz mivel foglalkoznom a következő két hétben.

Délután megírtam a portugál vizsga írásbeli részét, ami olyan könnyű volt, hogy ha nem lesz maximum pontom, akkor nem tudom, mi történt. De komolyan, nagyon ritkán van ilyen, minden kérdésre tudtam a választ. Remélem, ez elég lesz ahhoz, hogy átugorhassak egy csoportot.

Pénteken végre beadtam a beadandómat, amit a spanyol nyelvű cikkből írtam nagy nehezen. Sikerült kipréselnem magamból 2 oldalt portugálul, egy spanyol cikkről, rendkívül büszke voltam magamra, a tanár is megköszönte. Jövő hétre valahogy el kell olvasnom egy könyvet és egy cikket erre az órára, mindegyikről beadandót írni, érdekes lesz a többi tanulnivalóval együtt. Nem baj, majd valahogy megoldom, eddig mindent megoldottam.

ez itt Sao Luis - Google 

Délután előadást kellett csinálnom portugálon, ez volt a vizsgánk szóbeli része, mindenki kapott egy brazil várost (vagy turisztikai célpontot), arról kellett prezentálnia. Én Sao Luis-t választottam, mert nagyon szeretnék oda eljutni, az egyik barátom, Joao ott lakik (őt még Lyonban ismertem meg, 3 éve). Nem tudom, mennyire sikerült jól, a középmezőnybe helyezem magam, mert a beszéden még dolgoznom kell portugálból (főleg, ha izgulok, mint prezentáláskor), de úgy egyébként szerintem elég korrektül vettem a feladatot. Vizsga után hazamentem, mert ki akarom aludni magam holnapig, eléggé elfáradtam a héten. 

Szülihétvége #23

Szeptember 21. 

Ez az egyik kedvenc napom az évben, ma 23 éves lettem. Mire felkeltem, már rengeteg üzenet várt Facebookon, aztán kibontottam Kati ajándékát, amit minden évben elhozok otthonról, és csak ezen a napon bonthatom ki. Idén is papucs-zoknit kaptam, ami rendkívül jól jött, mert itt Edith néninél nincs rendes papucsom, az egyik tavaszi cipőmben járkáltam eddig a házban. 

Aztán reggelinél kaptam igazi brazil kakaóból készült csokit Edith nénitől, szerencsére nem tejcsokoládé, tökéletes volt, már régóta nem bírom annyira a cukros dolgokat. A mai szülinapi ajándék a tanáromtól az volt, hogy elmaradt a délelőtti órám, úgyhogy fel tudtam hívni a családot, hogy felköszönthessenek. Először Katival beszéltem, aztán Anyával. Miközben Anyával skypeoltam, egyszer csak Edith néni rohan be a szobába, hogy „gyere Sára, itt a postás!”. Én nem értettem, miért kellene nekem a postáshoz menni, de kimentem, és egy gyönyörű szép virágcsokor meg egy pici piros zacskó várt. Kiderült, hogy Anyától és Mártitól kaptam, a zacskóban egy kis maci volt (szegény Fülöp, a gyerekkori macim nem jöhetett velem Brazíliába, túl nagynak ítéltem). Borzasztóan örültem neki, gyorsan beszaladtam a laptophoz, és megköszöntem Anyának.

Aztán szép lassan elindultam órára, megebédeltem az egyetemen, aztán átsétáltam a Celin-be, ahol a portugál óráim vannak. Ott várt Marcelo, a kínai haverom, mikor mondtam, hogy ma van a szülinapom, teljesen izgalomba jött, ötvenszer felköszöntött az összes nyelven, amit csak tudott. Később megérkeztek a többiek is, össze-vissza ölelgettek, főleg a francia barátaim. Órán Lucile nem is bírta ki, rögtön mondta Mariananak, a tanárnőnknek, hogy énekeljük el a boldog szülinapot-ot portugálul, mert „Saranak szülinapja van”. Mariana nagyon megörült, mondta, hogy szünet után, az óra vége felé megcsináljuk, addig tanuljunk. Szünetben vettem egy kávét, mert majdnem elaludtam, beszélgettem a többiekkel. Ott volt a német barátnőm is, Laura, Berlinből. Mikor visszamentem a terembe szünet után, az asztal közepén, egy tálcán rengeteg tortaszelet gyertyával várt, és az egész csoport mosolygott. Én teljesen meghatódtam, főleg, mikor mindenki együtt énekelte, hogy „Parabéns pra voce, nesta data querida…” (ha meg szeretnétek hallgatni a dalt, kattintsatok IDE). Csak vigyorogni tudtam, aztán Mariana megkérdezte, hogy kinek adom az első tortaszeletet: itt Brazíliában az a szokás, hogy a szülinapos kiválaszt valakit, aki megeheti az első szeletet, és az hatalmas megtiszteltetés. Én mondtam, hogy Magyarországon a szülinaposé az első szelet, nem válogatunk senkit, úgyhogy megegyeztünk, hogy én kapom, a többit pedig szétosztottam.

az egyik barátnőm lefényképezte a tortázást hátulról

Óra után elmentünk egy közeli kocsmába, meghívtam az egész csoportot, és még pár barátomat. Jött Francois is, a kínai haverom, Marcelo, meg a német barátnőm, Laura. Úgyhogy összesen voltunk vagy tizenöten, leültünk egy nagy asztalhoz, söröztünk. Megint elénekelték a Parabéns-t, tapsoltak, koccintottunk, mindenki iszonyatosan örült, főleg én. Nagyon jó érzés, hogy ennyi barátom lett, meg hogy ennyire összetartó társaság alakult ki, sokat vagyunk együtt. Az este végén halálra röhögtük magunkat a franciákkal, mert az egyik Dél-koreai srác, Luis, aki amúgy órán soha egy szót sem beszél, kicsit berúgott, és annyit beszélt, meg gesztikulált, teljesen átváltozott. Mondtuk neki, hogy ezek után óra előtt legyen szíves meginni két sört, akkor jobban fog menni. Nagyon vicces volt. Aztán olyan 8-9 fele mindenki elment haza, illetve a franciák még tovább egy diszkóba, de én most nem mentem velük, mert holnapra még meg kell írnom egy beadandót. Marcelo, a kínai haverom hazavitt autóval, mert ő egész közel lakik Edith nénihez.

szülinapi sörözés - imádom őket

Péntek reggel felkeltem hajnali 6-kor, hogy megírhassam a beadandómat a délelőtti órámra. Nagyon sokat szenvedtem vele, mert egy spanyol (!!) nyelvű cikkből kellett megírnom. Itt ugyanis úgy gondolják a tanárok, hogy mindenki érti a spanyolt, mert annyira közel van a portugálhoz. Ami igaz is, a többiek értik, de én, aki alig tudok portugálul is, hát elég nagy kihívás, mit ne mondjak. Na, mindegy, három napomba telt, de elolvastam a cikket, ma megpróbáltam megírni a beadandót, de nem fejeztem be, csak a feléig jutottam (de már így is 1,5 oldal). Bementem órára, a tanár megkérdezte, hogy sikerült. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem tudok spanyolul, úgyhogy jó sokáig tartott, amíg elolvastam a cikket, a beadandót pedig nem fejeztem be, majd jövő héten beadom. Ő egy kukkot se mondott, hogy „semmi baj”, vagy valami, megvonta a vállát. Én ezen úgy felhúztam magam, legszívesebben kijöttem volna az órájáról (pedig nagyon szeretem ezt a tanárt), hogy mégis lehetnének egy fokkal elnézőbbek. Rendben van, hogy vannak elvárások és én eddig elég gyengén teljesítettem az ő szemszögükből, de mégiscsak heti négyszer reggel 8-tól este 6-ig órám van, képtelenség mindenre felkészülni így. Én próbálkozok, ahogy csak tudok, nagyjából minden tíz perces szünetemben tanulok, de portugálul nem tudok csak úgy hip-hop szakszöveget olvasni. Meg aztán, valamikor pihenni is kellene, ha nem alszom ki magam, akkor egyből lebetegszem.

Mindegy, elengedem, elmentem portugálra. Ott mindig felvidulok, főleg, mert péntek van, és nagyon jó hétvégém lesz. Óra után visszamentem Edith nénihez, összepakoltam, aztán beültem egy uberbe, és átmentem Paulinhohoz. Ma ott alszom, mert bulizni megyek este, két brazil barátnőmmel. Paulinho nagyon örült, rögtön adta is a kulcsot, most már másoltatott nekem, azt mondta, akkor megyek, amikor akarok. Viccelődtem vele, hogy na, akkor majd néha be-betoppanok váratlanul, de azt mondta, ha nem szólok előtte, az irodájában alszom, mert a belső ajtót be szokta zárni, ha egyedül van. Azért nevetett ő is. Elmentem vele vásárolni egy szupermarketbe, mert kijelentette, hogy sajtot kell vennie (többek között), mert a múltkor megettem az összeset. Na, ezen teljesen felháborodtam, mert igaz, hogy szeretem a sajtot, de nem faltam fel az összeset a hűtőjéből. Azt mondta „jó, akkor MAJNDEM az összeset” – ez már kicsit korrektebb. 

tök véletlenül mind a hárman
csíkosba öltöztünk

Az én brazil barátnőim kicsit szervezetlenek voltak ma, tizenegy körül szóltak, hogy pontosan hol vannak, úgyhogy, mire odaértem már fél 12 is volt. Ittunk egy sört, aztán átmentünk az egyik barátjuk, Pedro lakásába, Bon Jovi koncertet nézni (Rióból közvetítették élőben). Nem maradtunk sokáig ott sem, mert Tihany-nak (kajak így hívják, mint a balatoni Tihany, csak nyilván máshogy ejti) másnap esküvőre kellett mennie, Thay-nak pedig angol vizsgája volt reggel. Végül már fél 2-kor otthon voltam, Paulinhoék meg is lepődtek.

Szombaton majdnem elaludtam, mert 1-re meghívásom volt a Bourbon Hotelbe, hogy Péter (Edith néni kisebbik fia) születésnapját ünnepeljük, én pedig fél 12-kor keltem fel – de legalább kialudtam magam. Paulinho iszonyat gonosz volt, mert mikor meghallotta, hogy felébredtem, átkiabált a szobájából, hogy „már fél 12 van, el fogsz késni!”, én visszamorogtam, hogy „igazán felkelthettél volna, ahelyett, hogy itt hallgatózol”. Aztán gyorsan elmentem fürödni, öltözni, fél 1-re kész is voltam.

Uberrel mentem, Péterékkel pont egy időben értem oda. Edith néni egész családja ott volt, a két fia a feleségeikkel, és a gyerekeik, meg néhány barát. Edith néni unokái kicsit idősebbek nálam, ők olyan harmincasok, de nagyon jól kijövök velük, majdnem végig velük beszélgettem. A Bourbon Hotel gyönyörű volt, szerintem én még ennyire elegáns helyen életemben nem voltam, nem hogy itt Brazíliában. Előételnek megkóstoltattak velem egy bahiai specialitást, aminek már nem emlékszem a nevére, de egész finom volt, ittam egy caipirinha-t is. Az ebéd feijoada volt, a nagy brazil nemzeti étel, babos-disznóhúsos egytálétel. Finom volt nagyon, amúgy itt is svédasztal volt, úgyhogy annyit ehetett az ember, amennyit csak akart – én direkt visszafogtam magam, mert még este is nagy zabálás várható Paulinhonál, a végén nem fogok tudni mozogni. Aztán persze Péter kapott születésnapi tortát, megint elénekeltük a Parabéns-t, koccintottunk. Az ebéd eszméletlen sokáig tartott, azt hiszem este 7-re értem Paulinhohoz.

így néz ki a feijoada - forrás: Google

Paulinhonál ma születésnapi buli volt: az enyém, és még egy barátnőjüké, akit Chrisnek hívnak, és kb. annyi idős lehet, mint anya, mert a lánya 22 éves. Paulinho iszonyatosan kitett magáért, eszméletlen szépen feldíszítette a teraszt, vett egy csomó sört, grillezni való húst, minden volt. 

Jöttek az ő barátai, én pedig elhívtam az összes francia barátomat, velük szeretek legjobban bulizni. Összesen voltunk vagy húszan, tiszta vegyes korosztály, mert ugye Paulinho barátai ilyen 50-60 év körüliek, az enyémek pedig inkább 20. De nagyon jól sikerült a buli, a franciáknak is nagyon tetszett. Paulinho volt a DJ, Chris férje a szakács, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat. 

A legjobb rész az volt, mikor a tortát odaadták. Odaállítottak engem és Christ a torta mögé, mindenki körbeállta az asztalt, énekelték a Parabéns-t, tapsoltak, tiszta sztárnak éreztem magam. Aztán jött a híres brazil szokás, az első tortaszelet kiosztása. Chris a férjének adta az első falatot, a másodikat a lányának. Én nem gondolkoztam túl sokat, hogy kinek megy az első falat az én tortámból. Paulinho videózott, ő kérdezte, „na, és te kinek adod az első falatot?” mire én rávágtam, „pra voce!” azaz „neked!”. Na, ettől mindenki teljesen odavolt, Paulinho majd szétcsattant a büszkeségtől. A második falatot Tamás kapta, a harmadikat meg Vi, Paulinho barátnője. Na, akkor a franciák elkezdtek lázadozni, hogy ők is akarnak, úgyhogy a maradék tortámat köztük osztottam szét. Paulinhonak annyira jól esett ez a tortázás, hogy ezek után egész este ölelgetett, kérdezgette, hogy tetszik-e a buli, és aki csak elment mellettünk, mindenkinek mondogatta, hogy „ugye milyen gyönyörű unokahúgom van”. Ja, és innentől egész este egyszer sem javította ki, ahogy portugálul beszélek (pedig amúgy megállás nélkül azt csinálja), egyszer sem szólt be, nem csinált egy brincadeira-t (csipkelődés, viccelődés) sem. Kár, hogy nincsen minden nap szülinapom. Amúgy itt vannak a képek: 

és az ajándékozás:

Paulinho baráti köre a torta után eléggé megfogyatkozott, pedig még csak éjfél körül volt. A francia haverjaim bezzeg tolták a bulit ezerrel, ők kettőig ropták, aztán hárman hazamentek, a maradék három pedig rábeszélt, hogy menjek el velük diszkóba. Úgyhogy hajnali 2-kor beültünk egy uberbe, és elmentünk a Vitto-ba, ahol múltkor voltam már Francois-val (ő most nem jött, mert beteg, nagyon köhög). Nem volt túl jó ötlet, én az egész estét azzal töltöttem, hogy egyik teremből a másikba menekültem, mert mindig volt egy brazil csávó, aki velem akart táncolni, én meg nem akartam. A barátaim közül mindig felszívódott valaki, Lucile leállt beszélgetni pár sráccal, Hélene nagyon táncikált, Antonin pedig állva elaludt egy sarokban, mert ő reggel 6-tól estig túrázott, és eléggé kivolt. Végül hajnali 5-kor úgy döntöttem, ideje hazamenni, Antoninnal fogtuk magunkat és hívtunk egy-egy ubert, a többiek még maradtak.

Vasárnap már reggel 10-kor felébredtem, összesen 4 óra alvás után. De nem bírtam tovább aludni, mert a hajam olyan borzalmas cigi-szagú volt (a Vitto-ban egyetlen egyszer mentem a dohányzós részre, attól lett ilyen), hogy nem tudtam visszaaludni, muszáj volt megmosnom. Paulinhoék is felkeltek, ittunk egy kávét, aztán Paulinho beült a „szobámba” (ami az ő nappalija) tévét nézni, a barátnője ebédet főzött. Én próbáltam összeszedni magam, összepakolni a dolgaimat, átgondolni, hogy mit kell jövő hétre csinálnom. Tamás és a barátnője is átjöttek ebédelni, olyan 3-4 óra körül. Ebéd után Paulinho és a barátnője átvittek Edith nénihez, mert megint Péter szülinapját ünnepeltük. Nekem rettenetes rossz kedvem volt, valószínűleg azért, mert Paulinhonak is, és tökre átragadnak rám a hangulatváltozásai. Nem tudom megmagyarázni, de annyira közeli kapcsolat alakult ki közöttünk, teljesen egy hullámhosszon vagyunk sokszor, és ha valamiért nincs jó passzban, az pillanatok alatt kihat rám is. Mondjuk, ilyenkor kétszer annyit szól be, és rosszul is esik sokszor, mert tökre azért csinálja, hogy levezesse valahogy a rossz kedvét. Azért jól megölelgettem, mielőtt bementem Edith nénihez, megköszöntem neki a bulit, az ajándékot (igen, azt is kaptam!), mindent. Nemsokára úgyis találkozunk.

Péter (második) szülinapi bulija egészen jól telt, azt leszámítva, hogy én rettenetesen fáradt voltam, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy senkivel se legyek udvariatlan, mert ilyenkor könnyen vágok unott arcot, vagy nem vagyok annyira kedves a fáradtság miatt. Edith néni eszméletlen finom tortát sütött Péternek, az egész család odavolt érte, majd én is elkérem a receptet, mert tényleg zseniális volt. Egészen este 9-ig maradtak, úgyhogy csak 11-kor mentem végül aludni, segítettem még Edith néninek, meg intéztem a dolgaimat.

Hát, ez volt a szülihétvégém, minden percét imádtam, főleg a bulit Paulinhonál, az volt a csúcspont. Nagyon szeretek itt lenni, bár még csak egy hónap telt el, de rengeteg barátom van, két zseniális (majdnem) nagybátyám, és Edith néni egész családja is tökre befogadott, meg se tudom számolni már hány meghívást kaptam tőlük. Egy szó, mint száz, remélem az év maradék része is olyan lesz, mint az első hónap (mondjuk, az egyetem remélem egy icipicit könnyebb), alig várom a folytatást. 

Feminizmus, portugál iskola

A hétfők általában nyugisan telnek, délelőtt otthon vagyok, mert nincs órám, de azért tanulok, mert mindig van mit. Délután megyek az egyetemre ebédelni, aztán portugálra, ma mini-prezentációt kellett csinálnunk a gyerekkorunkról. Egy emléket kellett elmesélni, én megpróbáltam azt, mikor apa véletlenül óvoda helyett iskolába vitt (mert ugye ő oda ment dolgozni), és én nagyon örültem, hogy végre iskolás leszek, mert nem szerettem oviba járni. Persze, ahogy rájött a tévedésre, visszavitt az oviba, és én elég szomorú voltam. Sajnos nem tudtam jól átadni a történetet, mert borzalmasan izgultam (az előttem lévők ezerszer jobb dolgokat meséltek), úgyhogy senki nem értette, mit magyarázok, még a tanár sem. De úgy csináltak, mint akik értik, rendes volt tőlük, legalább nem kellett egy óráig magyarázni. Ez beleszámít majd a vizsgajegyünkbe, de csak 2 pont a 20ból, majd a többit kimaxolom.

Kedd reggel Laboratório Etnografico volt a délelőtti órám, amire el kellett volna olvasnom kb. 150 oldalt portugálul, hát mondanom sem kell, nem sikerült. Én tényleg megpróbáltam, de egyáltalán nem maradt rá időm az elmúlt napokban. A tanárnő persze megkérdezte, hogy mit gondolok róla, úgyhogy kénytelen voltam bevallani, hogy nem olvastam az első pár oldalnál többet. Eléggé húzta a száját, én pedig a nap további részében borzalmasan éreztem magam, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan tudnék rendesen felkészülni az óráimra. Jó lenne egy olyan nap, amikor minden lelkiismeret-furdalás nélkül a tanár szemébe tudok nézni. Arra jutottam, hogy ilyen még egy darabig nem lesz, mert annyi tanulnivalóm van, hogy ha két hétig csak azzal foglalkoznék és nem kéne órára járnom, akkor sem végeznék vele. Délután aztán vettem egy jegyzetfüzetet, hogy legalább fel legyen írva, mit nem csináltam meg…

Weheartit.com

Délután portugálon hatalmas vita robbant ki, ugyanis a lányos/fiús dolgokról beszélgettünk, hogy milyen az a lányos játék, van-e egyáltalán olyan, miért nem babázhatnak a fiúk, miért adunk a lányokra rózsaszínt, stb. Ebből egy idő után valahogy oda kerültünk, hogy a nők és férfiak között mik a különbségek. Az egyik jordániai csoporttársunk azt találta mondani, hogy „Jordániában alig van nő az egyetemen, mert ők nem akarnak tanulni és dolgozni, az a férfiak dolga”. Erre az egyik francia csaj, Lucile, úgy felhúzta magát, rögtön elkezdte kioktatni a srácot feminizmusból. Végül többen is beszálltak, és egy hatalmas nemzetközi vita lett ebből a társadalmi kérdésből, tiszta érdekes volt.

A szerdai óráimra kivételesen el tudtam olvasni a három szövegből kettőt (a harmadik spanyolul volt), úgyhogy egész jó kedvűen ültem be órára. Persze, ez a nap sem lehet tökéletes, a tanárnő közölte velünk, hogy ő október végéig van csak itt, úgyhogy addig le is fogja adni az anyagot. Ami azért jó, mert novemberben szerdánként sem kell majd bejárnom, viszont ez azt jelenti, hogy októberben kétszer annyit kell olvasni erre az órára, mint eddig – mert a mennyiséget persze nem csökkentette. Ja, és prezentációt is kell majd csinálnunk az egyik szövegből. Alig várom.

Délután kicsit elfelejthettem az egyetemet, mert az eheti kulturális délutánon egy brazil általános iskolába vittek minket, hogy meséljünk a gyerekeknek az országunkról, ahonnan jöttünk. Én hamar besokalltam a szegényektől, mert mikor odaértünk, az ötszáz diákból szerintem háromszáznak szünete volt, fel-alá rohangáltak az udvaron, és ordítottak. Mikor kimentünk hozzájuk, mindenkit lerohantak a kérdéseikkel, ami egy ideig érdekes és szórakoztató volt, de mikor a harmincadik gyerek kérdezi, hogy honnan jöttél, mi a neved, milyen nyelven beszélsz, az kicsit már idegesítő. Ráadásul teljesen összezavarodtam, az elején Franciaországból érkezőnek mondtam magam (ami amúgy igaz, mert az elmúlt három évben többet voltam ott, mint Magyarországon), de miután az egyik francia barátnőm leteremtett, hogy „te magyar vagy”, azután kénytelen voltam mindenkinek elmagyarázni, hogy mi az a „Hungria” (Magyarország). Egy idő után a gyerekek is összezavarodtak, mert volt, aki kétszer jött oda hozzám, egyszer a francia, egyszer a magyar fázisomban. A szünet után három csoportra oszlottunk, és bementünk egy-egy órára, mesélni a gyerekeknek a saját országunkról. Tőlem csak annyit kérdeztek, mit esznek a magyarok, én rávágtam, hogy gulyást (mekkora kamu, én pl. háromévente egyszer eszek), ennyivel elintéztem. A kínai srác és egy lengyel apáca mindenkinél jobban érdekelte a 7-10 éveseket, őket nem lehetett felülmúlni. Mikor végre hazamehettünk, úgy éreztem magam, mint Lyonban úgy 6 óra babysitterkedés után…

én beszélgetek a kislányokkal

Lucile, a francia barátnőm a kisfiúkkal sakkozik (megverték)

Szombati futás, vasárnapi piknik

Szombat reggel végre felkaptam a futócuccom, rendeltem egy uber-t, és elmentem a Parque Barigui-ba, futni. Két hete olyan mozgáshiányom van, hogy majd’ beleőrülök, de most volt az első olyan alkalom, hogy tényleg el is tudtam menni. 

Sajnos még nem ismerem a buszokat elég jól, ezért ubereztem, de legközelebb biztos buszozok, mert minden héten oda-vissza uberezni drága mulatság lenne. Hétköznap nem is nagyon tudok kijárni, mert messze van, 5 km innen. Lényeg a lényeg, megérkeztem, futottam 6 km-t, aztán még erősítettem kicsit. Nagyon bírom ezt a parkot, gyönyörű, és sokan vannak, de egyáltalán nem zavaró, mert van külön futópálya, és így nem kell annyira kerülgetni az embereket. Még lassú vagyok, mint a csiga, mert két hónapja futottam utoljára, de láttam egy pasit, akinek az volt a pólójára írva, hogy „worry less, run more” (aggódj kevesebbet, fuss többet), és azóta csak erre gondolok, milyen igaz. Persze futás közben meg-megálltam, mert néha begörcsölt a hasam, néha meg csak szimplán majdnem gutaütést kaptam, mert vagy 30 fok van, és tűz a nap, vigyázni kell. De pihenés közben nézelődtem, fényképeztem, úgyhogy most ideteszem a képeket.

Hazafelé egy nagyon beszédes uber-sofőr hozott, mikor megtudta, hogy Európából jöttem, egyből elkezdett áradozni, hogy milyen jó hely Európa, ő is nemsokára Monacoba költözik, annyira elege van Brazíliából. Nagyon viccesen adta elő az egészet, úgyhogy csak mosolyogtam egész úton.

Itthon délután felhívtam a fél családot, mert most „ráérek”. Később összedobtam a tésztasalátát, és Edith nénivel azt ettük vacsorára (a maradékot viszem holnap a piknikre), nagyon ízlett neki. Amúgy ebédre paradicsomos zöldséglevest ettünk, amit ő csinált, az is finom volt. Este tanulni akartam, de természetesen arra megint nem maradt időm. Behoztam a lemaradást itt a blogon, kicsit tanultam portugált, és már éjfél van, őrület. Na, majd holnap jobban beosztom az időmet. 

Vasárnap reggel hamar felébredtem, mert megint skype-randevúm volt, most Lyonból – Daninak is kezdődik az egyetem. Közben elszaladtam reggelizni, mikor Edith néni kiabált, hogy „kész a kávé!”. Igazából jó sok idő elment így (skype, reggeli, készülődés, kutya kiszökött, stb.), mire észbe kaptunk, nekem már mennem kellett a Jardim Botanico-ba, piknikezni a többiekkel. Amúgy a social life-om (társasági életem) most az egekben van, tegnap éjjel három különböző helyről írtak, hogy menjek bulizni, ma reggel piacra hívtak, délután meg piknikezni. Végül csak a piknikre mentem, mert nagyon nyugis hétvégére vágytam, a következő elég pörgős lesz (szülinapom lesz, azt többször is meg kell ünnepelni). Mellesleg így utólag, ha mindenhova elmegyek, akkor a családdal egyáltalán nem tudok beszélni, és így sem beszélünk heti egynél többet. Elég nehéz ezeket a dolgokat összeegyeztetni, de majdcsak belerázódom. Az időeltolódás a legidegesítőbb, utálom, hogy még ha reggel 7-kor kelek, otthon már 12 van, mikor én reggelizek, ők már ebédelnek, minden el van csúszva. Aztán persze emiatt úgy kell megoldanom a dolgaimat, hogy nap közben beszélgetek velük, éjjel tanulok, ami nagyjából egyenlő a lehetetlennel – kinek van kedve hétvégén este 8-kor nekiállni 60 oldal szakszövegnek? Amúgy nem akarok panaszkodni egyáltalán (még ha úgy is hangzik), csak egyelőre nagyon nem találok megoldást erre a helyzetre. Remélem, ha hét közben majd felszabadulnak a délutánjaim, kicsit jobb lesz a helyzetem.

Lényeg a lényeg, elmentem a Jardim Botanico-ba, laza huszonöt perces késéssel meg is érkeztem – és nem én voltam az utolsó! A többiekkel kerestünk egy szimpatikus helyet, mindenki hozott enni- vagy innivalót, azt mind középre tettük. Nagyjából tizenketten voltunk, fele francia, fele brazil, az egyik japán barátnőnk, és én. Eleinte portugálul akartunk beszélgetni, de néhány francia lány nem bírta ki, és minden második mondatot franciául mondott, így elég hamar átalakult a közös nyelv franciává, ami azt eredményezte, hogy a brazilok egy része és szegény japán barátnőnk egy kukkot sem értettek. Én azért próbáltam velük beszélgetni, de nem sok sikerrel, mert a franciák elég hangosak voltak. 

Miután mindenki jól lakott, páran elmentünk megnézni a Jardim Das Sensações-t, azaz az „érzékek kertjét”, aminek az a lényege, hogy illat meg érintés alapján kell beazonosítanod a növényeket, elvileg csukott szemmel kellene végigmenni, csak tapogatózva. Szerintem amúgy vétek lett volna végig csukva tartani a szemünket, mert annyi gyönyörű virág volt ott. Az egyik brazil csávó szerencsére rengeteget magyarázott nekünk, és így nagyon érdekes volt az egész. 

Mikor visszamentünk a többiekhez, kitalálták, hogy activityzni akarnak. Rólam tudni kell, hogy szerintem a világon nincs más dolog, amit jobban utálnék egy játéknál, amiben mutogatni kell. Egyrészt nem tudok mutogatni (ma például Barack Obamát sem sikerült, pedig ő az egyik kedvenc emberem a világon), másrészt kitalálni még annál is nehezebben tudom azt, amit más mutogat. Na, mindegy, játszottunk, vesztettünk – természetesen, én már meg sem lepődök, hogy mindig az én csapatom veszít. Aztán nemsokára haza is mentünk, mert nagyon elkezdett fújni a szél, esni fog valószínűleg.

Hazafelé az uber-sofőröm iszonyatosan aranyos volt, egy velem egykorú srác, és egész úton azon álmélkodott, hogy hogy lehet az, hogy én már négy nyelven beszélek, három országban éltem, ő pedig „nem csinált semmit”. Kicsit örültem, mikor negyedóra múlva kiszabadultam az autóból, elég nehezen viselem, ha folyamatosan dicsérnek. Itthon még pont összefutottam Edith néni unokájával, aki a szokásos vasárnapi ebéd után ment dolgozni – kórházban kell ügyelnie, azt hiszem. Vacsoráztam, aztán próbáltam rávenni magam a tanulásra, nem sok sikerrel persze. Majd holnap. 

"Laza" hétköznapok

Szerdán szerencsére elmaradt az órám, a tanárnő tegnap írt egy e-mailt. Ez pont jól jött, ugyanis eléggé le vagyok maradva a dolgaimmal, majd ma bepótolok mindent – gondoltam naivan. Persze, ha itthon vagyok napközben, egyből írok mindenkinek, hogy tudunk skypeolni, így délelőtt Danival beszéltem, semmi tanulás. Aztán meg kellett várnom, amíg Edith néni hazaér a bankból, és mentem ebédelni. Fél 3-3 volt már mire visszaértem, akkor megnéztem az e-maileket, beszélgettem sok-sok mindenkivel (mert ilyenkor még mindenki elérhető otthon, nem úgy, mint este 5-6 után). Aztán, mire észbe kaptam, vacsora volt. Utána elmosogattam, aztán bementem a szobámba, és eszembe jutott, hogy hoppá, mennyi mindent nem csináltam meg. Úgyhogy gyorsan megírtam egy beadandót péntekre, aztán lefeküdtem aludni, mint aki jól végezte dolgát, pedig ma gyakorlatilag semmit nem csináltam.

kép innen 

Csütörtökön bementem 8-ra órára (már nem fél 8-ra járok, hiába van az az órarendben, akkor még senki nincs), a tanár úr csak fél 9-kor méltóztatott megjelenni. Ilyenkor végképp nem tudok kiigazodni ezen a rendszeren, de legközelebb akkor én is fél 9-re jövök, még ha el is kések. Ma konkrétan azért jöttem be órára, hogy megnézzem a Mátrixot, angol nyelven (ami annyira halk volt, hogy semmit nem hallottam), portugál felirattal (ami annyira halvány volt, hogy alig láttam). Szóval alig értettem belőle valamit, és enyhén szólva nem jött be, túlságosan akciófilmes beütése volt. A barátnőim állítják, hogy amúgy tök érdekes dolgokról szól, és fontos film, de sajnos nekem ez nem jött le, valószínűleg azért, mert alig értettem belőle valamit. Óra végén még csak beszélgetni sem akart róla a kedves tanár úr, hanem hazaküldött minket – szerintem ma rohadtul nem volt kedve tanítani. 

Kimentem Alexszel cigizni, kicsit dumáltunk, mutatott mindenféle brazil zenét, majd rákeresek youtube-on. Aztán megláttam az egyik francia haveromat, Antonin-t a menzasorban, és Alexet gyorsan ott hagytam, mentem ebédelni. Sikerült beérnem Antonin-t, de utólag elgondolkoztam, jó ötlet volt-e, mivel annyira halkan beszél, hogy a sok csörömpöléstől és beszélgetéstől a menzán konkrétan alig értettem, hogy mit mond. Azért úgy csináltam, mint aki érti, többnyire bejött. 

Portugál előtt sok időm volt, olvasgattam addig. Ma elég szarul voltam, úgy felpuffadt a hasam, mintha egy hatalmas lufi lenne benne, úgyhogy óra után hazamentem inkább, minthogy a többiekkel sörözzek, amúgy is megint tanulnom kell. Itthon megírtam a másik beadandómat holnapra, bár nem vagyok rá túl büszke. Elég vicces amúgy, ahogy írom a beadandóimat, mert konkrétan franciául gondolom ki, hogy mit akarok írni, és azt fordítom portugálra – már nem is magyarul jön a szaknyelv.

Péntek reggel gyorsan kinyomtattam a két szöveget a mai órára, aztán 10 perc késéssel beestem, ez a sociologia da imigracao volt. Sajnos ma nem volt túl érdekes, mondhatni halál unalmas volt, mert a két szöveget szedtük szét, amiről beadandót írtunk, és igazából ugyanazokat hajtogatta a tanár, amiket múlt hétvégén már elolvastam. Sajnos a három órás óra alatt egyszer sem akart szünetet tartani, úgyhogy a végén már majd’ megőrültem, hogy mehessek. Elrohantam ebédelni, most egyedül, aztán portugálra. Nagyon hamar odaértem a Celin-be, két órával a kezdés előtt, úgyhogy leültem szépen olvasgatni. A kínai haverom is előbb jött, ő mindig ilyenkor írja a háziját. Erről eszembe jutott, hogy nekem is van házim, gyorsan megcsináltam én is. Közben Marcelo (a kínai haverom) vett nekem egy üdítőt, anélkül, hogy kértem volna, csak annyit mondott, mikor megköszöntem, hogy „amigo” (barát), és mosolygott. Imádom ezt a csávót, de közben vicces belegondolni, hogy az egyik legjobb haverom egy 37 éves családapa. Ma is mesélt Kínáról, mutatott képeket a városról, ahol a szülei laknak, és mondta, ő utálja az akkora városokat, jobban szereti Curitibát, az kicsi. „Már akinek” – gondoltam én, és elmagyaráztam neki, hogy Magyarországon a legnagyobb város akkora, mint Curitiba, ha nem kisebb. Később megérkezett az egyik afrikai csávó, aki folyamatosan próbál udvarolni nekem, én meg próbálom kedvesen lerázni. Ma azt mondta, tetszik a culotte-om, ami franciául bugyit jelent, én tökre elképedtem, hogy mégis honnan látja a bugyimat, erre kiderült, hogy a shortomra gondolt, csak az ő országában (ami egy volt francia gyarmat) ezt a szót használják rá. Ezen röhögtem egy nagyot magamban, milyen félreértések születnek egy kulturális különbségből. Amúgy franciául szoktam vele beszélni, de elég nehéz érteni, az afrikaiak kicsit máshogy ejtik a francia szavakat. Mondjuk, egy idő után tökre meg lehet szokni, ahogy Marcelo portugálját is – ahogy az ázsiaiak kiejtik az „európai” szavakat az mindig fura nekem, de gondolom, ugyanez lenne fordítva is, ha én próbálnék kínaiul beszélni.

Ma portugálon amúgy nagyon kevesen voltunk, én az egyik legviccesebb csávóval voltam pármunkán végig, és nagyon jól szórakoztam. Kínai ő is (mint Marcelo), és iszonyatosan elszántan próbálkozik a portugállal, de sokszor nem sikerül szegénynek, sok mindent félreért, de olyankor mindig röhög magán, és ez nagyon vicces. Én segítettem neki ma, konkrétan minden feladat 90%-át én csináltam meg, és aztán elmagyaráztam neki, miért így kell, ő nem boldogult vele. A végén már annyira megbízott bennem, hogy mikor megkaptuk a vizsgánkat, akkor is hozzám jött megkérdezni, hogy mi a helyes megoldás, a tanárnőnk, Mariana meg csak röhögött, hogy átvettem a szerepét. Ja, amúgy a portugál vizsgám 9,7 lett (a 10-ből), elég boldog voltam vele, emellett beigazolódott a sejtésem, hogy már túlnőttem a csoport szintjét. De már csak két hét van hátra, azalatt is leginkább a vizsgára készülünk, úgyhogy nincs kedvem másik csoportba átkérni magam. Amúgy is imádom a csoporttársaimat. A japán barátnőm, Momo max pontos vizsgát írt, csak pislogtam. A többiekét nem tudom, de jó érzés, hogy nem az enyém lett a legjobb, legalább még van hová fejlődni. Azért Paulinho-nak rögtön küldtem egy fényképet, hogy tessék, megmondtam én, hogy könnyű volt. Válaszolt, hogy gratulál, én meg ilyen messziről is éreztem, ahogy dagad a büszkeségtől.

Mielőtt hazajöttem, elmentem vásárolni az egyik francia barátnőmmel, mert vasárnap pikniket szerveztek, és vinnem kell kaját. Jamie Oliver „legjobb tésztasalátáját” fogom megcsinálni, az kb. 15 perc alatt megvan, és tök finom. Edith nénivel pont egyszerre értünk haza, ő a barátnőivel mászkált. Megvacsoráztunk gyorsan, aztán elvonultunk a szobánkba, most végre kialudhatom magam rendesen, holnap hétvége. 

Portugál vizsgák, visszaköltözés

Hétfőn és kedden vizsgázom portugálból, hétfőn írásbeli, kedden szóbeli. Igazából fogalmam sincs, mi a tétje, mert csoportot nem váltunk, csak egy jegyet kapunk, ami majd rajta lesz a „diplománkon”. Úgyhogy reggel korán keltem, Paulinho is, mert szervizbe vitte az autóját. Egész délelőtt tanultam, átnéztem az igeragozásokat, mindent, amit eddig vettünk, nem csak a vizsga miatt, valamikor mindenképp meg kéne tanulni, különben sose haladok rendesen. Olyan egy óra körül bebuszoztam a városba, óra előtt szokás szerint a kínai haverommal dumáltam, ő mindig ott van, mert neki reggel is és délután is van portugál órája (fogalmam sincs, hogy bírja). Mikor mondtam neki, hogy egész hétvégén beteg voltam, közölte, hogy forró vizet kell innom, az segít. Mikor rákérdeztem, hogy miért nem teát, rázta a fejét, csak forró víz, és közötte még valami, de azt nem értettem teljesen. Állította, hogy ettől meggyógyulok. Hát, kínai gyógymód ide vagy oda, ezt biztosan nem próbálom ki, a tea nekem tökéletesen megfelel. Meg a kávé, mert lassan 0-24 azt iszom.

A vizsga írásbeli része amúgy szerintem nagyon könnyű volt, de utólag elgondolkoztam rajta, biztos jól csináltam-e mindent, mert amit a tanár mondott, hogy kérdezhetik (múlt idő, jövő idő, felszólító mód), abból konkrétan semmi nem volt benne. De a másik tanárunk állította össze, úgyhogy lehet, csak nem kommunikáltak eleget egymással… Holnap a szóbeli szerencsére csak 10 perc lesz, arra úgysem tudok mit tanulni, legalább lesz időm másra délután. Ma este próbáltam elolvasni egy könyvrészletet holnapra, de alig értettem, annyira sok ismeretlen szó van benne. Nem mellesleg 70 oldal összesen, én 20 után feladtam. Maybe next time. Még mindig Paulinhonál vagyok, ma sajtos-ketchupos kenyeret és jégkrémet vacsoráztam (ő csak jégkrémet) – Francois szerint ezért vagyok beteg, nem eszem rendes kaját, lehet benne valami. Azért megpróbálom legalább kialudni magam, hátha az segít, ugyanis még mindig nem gyógyultam meg.

Ma már sajnos korán kellett kelnem (6-kor), mert reggel órám volt. Valószínűleg az ébresztőm Paulinho-t is felverte, mert amíg én a „még öt perc” fázisban fetrengtem az ágyban, addig ő kibotorkált a fürdőbe – a hangja is olyan volt, mint aki még alszik. Aztán ő visszafeküdt, én pedig nagy nehezen összeszedtem magam, és elmentem az egyetemre.

A mai órám a Laboratório etnográfico volt, 70 oldalt kellett volna elolvasnom, 20-at sikerült, mert valami brazil halászokról szólt a kutatás, és engem a horgászattal szerintem ki lehetne üldözni a világból. Legalább a tanár nem vette észre, hogy nem olvastam el az egészet, bár egyszer megpróbált felszólítani, de nem járt sikerrel. Egyrészt nem értettem pontosan, mit kellene elmagyaráznom, másrészt, ha jól értettem, amit kellett volna, se tudtam volna rendesen elmondani, főleg nem portugálul. Szegény, nem volt túlságosan feldobva, hogy így lepasszoltam, de azzal vígasztalom magam, hogy majd ha kicsit jobban fogok beszélni, aktívabb leszek, de így tényleg rohadt nehéz. Az óra közötti egy órás szünetben (valamiért keddenként mindig ennyi, a többi napon csak 15-20 perc) elmentem a brazil haverjaimmal egy előadásra, amit egy doktoris antropológus tartott. Ebből konkrétan egy szót nem értettem, csak hogy indiánokkal foglalkozik, az ő életmódjukat, szokásaikat kutatja, meg hogy hol, de azt nem volt túl nehéz, mert közben mutogatott térképeket. Mikor előadás után kijött velünk az udvarra cigizni meg dumálni, akkor már értettem a mondatait, valamiért ez a hivatalos nyelv még nem annyira épült be az agyamba. Aztán visszamentünk órára, tovább hallgattuk a horgász és a hal kapcsolatáról szóló elemzést, már kezdtem beleőrülni.

Francois-val ebédeltem óra után, szegény beteg lett, valószínűleg elkapta tőlem. Neki láza is volt tegnap, legalább én azt megúsztam. Ebéd után ő hazament, én meg portugál vizsgára, ma volt a szóbeli. Először kicsit meglepődtem, ugyanis Julio, a tanárunk azzal indított, hogy legyek szíves, vegyem fel a telefonommal az egész vizsgát. Nem értettem, hogy ez mire jó, és ő is csak a vizsga végén árulta el, hogy majd hallgassam vissza, írjam ki a hibáimat, és hétfőn megbeszéljük. Amúgy a vizsga maga elég egyszerű volt, mindenfélét kérdezgetett rólam, Magyarországról, Brazíliáról, a tanulmányaimról, stb. A végén azt mondta, nagyon jól beszélek, csak próbáljak meg több igét megtanulni, mert folyton ugyanazokat használom – true story. Úgyhogy elégedetten távoztam, hazafelé vettem Edith néninek paradicsomot (mert kért), aztán virágot (mert szülinapja volt), ma megyek vissza hozzá.

Paulinho vitt át este 8 körül, szerintem félig örült, hogy újra egyedül van, félig szomorkodott, mert azért elég jól kijöttünk egymással. Én is így voltam, kicsit már idegesített a folyamatos csipkelődése, mégis legszívesebben össze-vissza ölelgettem volna. De soha senkit nem ölelgetek össze-vissza, úgyhogy inkább csak vigyorogtam rá, mint a vadalma. Folytatta a szokásos kötekedését, mikor Edith néni kérdezte, hogy ha úgy van, hogy ő elutazik hétvégére, vagy ilyesmi, mehetek-e megint hozzá, ő pedig egyből rávágta, hogy „dehogy jöhet!”. Én belebokszoltam kicsit a vállába, aztán rám nevetett, hogy persze, bármikor, még akkor is, ha ő véletlen Sao-Pauloban van, enyém lehet a ház (persze Tamás mindig ott van), tudom, hogy működik. Amúgy két hét múlva tuti megyek, mert a szülinapomat nála ünneplem, viszem a barátaimat is. Aztán Paulinho hazament, Edith nénivel megvacsoráztunk és közben mesélt az utazásáról, aztán mindenki szépen ment aludni.  

Hosszú hétvége : buli, tanulás

Csütörtökön nagyjából egész nap próbáltam gyógyulni, eszméletlen fáradt voltam, ahhoz hogy akármit is csináljak. Tanultam kicsit, de csak este tudtam érdemben haladni, mert bevettem fájdalomcsillapítót lefekvés előtt, és attól végre kicsit jobban lettem. Napközben Paulinho és a barátnője nyüzsögtek körülöttem, grillezéshez készülődtek, de én annyira ki voltam fáradva, hogy képtelen voltam akármit is segíteni. Ebédeltem velük, Tamás is csatlakozott. Skypeoltam Anyával és Katival, akik megállapították, hogy Paulinho és Tamás olyan, mintha a nagybátyáim lennének (folyton belekukucskáltak ők is a kamerába, beszélni akartak a családdal). Aztán nagyjából az egész délutánom úgy telt, ahogy az alábbi képen látható: feküdtem az ágyamban, sorozatot néztem, vagy ha nagyon megerőltettem magam, tanultam kicsit.

Pénteken már egy icipicit jobban lettem, de még mindig eléggé hullámzó volt, hol úgy éreztem, meggyógyultam, hol alig bírtam felkelni az ágyból. Délutánra azért összeszedtem magam, elmentünk egy plázába ebédelni Paulinhoval és a barátnőjével. Nagyon utálom a plázákat, de ez egész érdekes volt, ugyanis egy vasútállomást alakítottak át, de a belső részét teljesen ilyen peron-szerűen meghagyva. Volt kiállítva egy mozdony is, Paulinho mindenképpen le akart vele fényképezni, úgyhogy majdnem össze kellett vele vesznem, mert én egyrészt nem szeretem a vonatokat, másrészt nem szeretem, ha beállítanak valahova és fényképeznek, ő meg a kettőt együtt akarta. Nem nagyon hatotta meg a magyarázatom, végül csak lefényképezett akaratom ellenére („Meg kell mutatni anyukádnak, hogy merre jársz” felkiáltással), mondanom sem kell, borzalmas képek lettek. Az ebéd se volt tökéletes, én sajtos csirkét ettem rizzsel (még mindig nem tudom, a vegetáriánusok mit esznek itt, ugyanis a kaják 99%-a tele van hússal), de nem volt egy nagy szám.

itt a mozdony, nélkülem

Ebéd után még mászkáltunk kicsit a plázában, aztán hazamentünk. Francois írt, hogy mindenképp menjek vele este, az egyik lakótársa koncertezik. Én először nagyon vonakodtam, mert még közel sem érzem magam 100%-osnak, de azt mondta, a négynapos hétvégén egyszer el kell menni bulizni, és végül is igaza van. A koncert nagyon jó volt, Lucas (Francois lakótársa) és egy barátja gitároztak és énekeltek. Mikor befejezték, összegyűlt az egész baráti körük sörözni, mi is velük tartottunk. Az étterem (ahol a koncert volt) aztán bezárt 11-12 körül, mi tovább álltunk egy kocsmába. Végül Francois egy béna véletlen miatt (az étteremben el akarta kérni a címet, hogy majd Ubert tudjon rendelni, de megrendelték neki egyből, pedig még maradt volna) hamarabb hazament. Én még ott maradtam a többiekkel beszélgetni, egészen hajnali 3-ig, amikor is az egyik csajszi hazahozott kocsival. Itthon Paulinhoval szembetalálkoztam a folyosón, csak annyit mondtam neki boa noite (jó éjt), aztán le is feküdtem, borzalmasan fáradt voltam.

Másnap reggel természetesen ez volt az első sztorija a barátnőjének, hogy én biztos mennyire berúgtam, mert nem voltam hajlandó beszélgetni vele (múlt héten meg pont, hogy beszélgetni akartam és egyszer csak elment aludni, fene se igazodik ki rajta). Csípősen megjegyeztem, hogy két pohár sörtől nem annyira lehet berúgni, aztán nevettünk egyet. Szeret beszólogatni, de szerencsére már megtanultam kezelni, általában röhögünk egymáson. Délelőtt próbáltam összeszedni magam, a betegségre ugyanis nem túl jó bulizni, reggel konkrétan alig volt hangom, köhögtem, kicsit visszaestem. Délben Paulinho barátnője „gulyást” csinált, ami igazából pörkölt volt, de egészen büszke voltam rá, hogy brazil létére ennyire vágja a magyar konyhát. Délután tanultam, nagyon-nagyon sok van (le se írom, hogy mi pontosan, mert egy fél oldal lenne). 

Este elmentem vacsorázni Francois-val és Victoria-val, mind a hárman a Lyon2-n tanulunk, már Lyonban is találkoztunk egyszer. Egy egész jó kis churrascaria-ban ettünk, ami egy olyan típusú étterem, ahol befizetsz egy bizonyos összeget, amiért annyi köretet pakolsz a tányérodra, amennyit és akárhányszor csak akarsz, és egész este hordják eléd a különböző húsokat. Mondanom sem kell, iszonyú sokat ettünk, aztán elmentünk levezetésképpen sörözni egyet. Éjfél körül már itthon is voltam, Tamás (aki az íróasztalánál dolgozott) meg is kérdezte „Why so early?” (Miért ilyen korán?). 

Paulinhoval megint volt egy kisebb csatánk, ugyanis mielőtt elmentem, nagy sértődötten mondta, hogy írjak üzenetet, ha másik helyre megyek, mert pénteken sem írtam semmit, és ő tisztára aggódott. Mondtam neki, ha legközelebb aggódik, írjon ő, én nem vagyok hozzászokva, hogy minden lépésemről dokumentációt kell küldenem, de természetesen igyekszem észben tartani. Szerintem ez nem esett jól az egójának, és közölte, hogy „azért ma ne 4-kor jöjjek, ha lehet”. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan (megint csak a szokásos csipkelődés), de csak azért is küldtem neki este 10-kor egy üzenetet, amiben az állt, hogy „egy bárban vagyok az egyetem mellett, nyugi, nem 3-kor érek haza”. Ezek után két napig hajtogatta, hogy ő csak viccelt, akkor megyek haza, amikor akarok, bulizzak nyugodtan.

A vasárnapomat két szóval le tudom írni: evés és tanulás. Ma tényleg semmi mást nem csináltam, felkeltem reggel 9-kor, nekiálltam tanulni, délután 3-kor elmentem Paulinhoékkal ebédelni, hazaértünk kb. 5-re, onnantól éjfélig megint tanultam. Iszonyú lassan haladok, mivel tudományos szövegeket kell olvasnom portugálul, és annyira nem vagyok szinten még. Szótároznom szerencsére nem kell, mert nagyjából értek mindent, de kétszer el kell olvasnom minden mondatot, hogy úgy rendesen felfogjam. Úgy volt, hogy ma költözöm vissza, de Edith néni még nem jelentkezett, és én sem írtam neki, annyira el voltam foglalva ezzel a sok olvasással. Majd holnap megoldjuk valahogy. 

Rohanós napok, carne de onça, torokfájás

Hétfő délelőtt nem volt órám, úgyhogy sokáig aludtam, aztán nagyjából egész délelőtt skypeoltam, majdnem az egész családdal. Paulinho már 10 körül elszaladt, valami dolga volt. 

ezt az ananászt teljesen
egyedül ettem meg

Nekem 1-kor indult a buszom, és kb. 20 perccel indulás előtt jöttem rá, hogy iszonyú sok portugál házim volt mára. Gyorsan elkezdtem írni, a felével végeztem is nagyjából, amíg nem kellett a buszmegállóba mennem. Utána már csak azért izgultam, hogy óra előtt legyen időm. Hát, volt kb. 10 percem megírni egy 400 szavas fogalmazást (mission impossible), de mivel a többiek sem írtak, csak 200-300 szót, nekem sem kellett olyan rengeteget. Ma kiderült, hogy jövő héten portugál vizsgánk lesz, hétfőn írásbeli, kedden szóbeli. Hát, mit ne mondjak, kissé váratlanul ért a dolog, örülök is, hogy nem megyünk sehová a hosszú hétvégén végül, tudok tanulni. Ja, igen, ezen a héten csütörtök-péntek is munkaszüneti nap, mert szeptember 7-e nemzeti ünnep, Dia da Independencia (Függetlenség napja) és akkor pénteken sem kell dolgozni/iskolába menni. Óra után az egyik francia barátnőmmel jöttem haza, neki is onnan indul a busza, mint nekem. Itthon Paulinho várt, és kitalálta, hogy süssünk pizzát vacsorára. Én majd’ meghaltam az éhségtől, mert a nagy rohanásban nem volt időm délben ebédelni, úgyhogy egész nap csak egy kis fahéjas csigát ettem. Paulinho emlékezett, hogy imádom az ananászos pizzát, úgyhogy a felét olyanra csináltuk (igazi ananászból méghozzá, nem konzervből), a másik felére pedig vagy öt kiló húst pakolt magának. Elég jól sikerült, végül hárman vacsoráztunk, Tamás is csatlakozott.

Kedd reggel iszonyú torokfájással ébredtem: kezdődik. Kíváncsi voltam, itt mennyi időbe telik lebetegednem, hát nem kellett sokat várni. Iszonyú érzékeny a torkom, most biztos vagyok benne, hogy a rengeteg jéghideg innivalótól van, nyáron otthon is előfordult ilyen. Itt folyton hideget isznak, minden be van hűtve, és még a csapból is jéghideg víz folyik, úgyhogy majdnem lehetetlen megúszni. Azért én próbálkozok. Nagyon keveset aludtam az éjszaka, mert mára rengeteget kellett olvasnom. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy alig bírtam végigülni a reggeli órámat, majdnem elaludtam. Francois-val és két brazil csoporttársammal ebédeltem, Alex mondta is a menzasorban, hogy szerinte ne menjek portugálra, hanem húzzak haza aludni, mert ez így nem állapot. Hát sajnos portugálról nem nagyon hiányozhatok, meg amúgy is szeretem, úgyhogy elmentem. Ráadásul a többiek utána rávettek, hogy üljek be velük egy sörre óra után, és mivel ez az utolsó estéjük Curitibában (a hosszú hétvégén mindenki utazgatni fog), mit volt mit tenni, mentem. Mondjuk, nem hiszem, hogy a hideg sör jót tett a torkomnak, de komolyan, akármi mást kértem volna, az is jeges lett volna, szóval akkor már inkább legyen benne alkohol (legalább jobban éreztem magam kicsit). Nem maradtam sokáig, fél 8-ra már otthon is voltam. Mondjuk, itt már akkor is tiszta sötét van. Nem kellett sokat kérlelni, hogy feküdjek le, 9-kor kidőltem, iszonyú fáradt voltam. Paulinho nagyon jófej volt, ahogy megtudta, hogy fáj a torkom, rögtön előszedett nekem mindenféle gyógyszert, és megígérte, holnapra jobban leszek.

Szerda. Hát nem lettem jobban. Vagy csak egy nagyon kicsit. Azért valahogy felkeltem, megfőztem a reggeli kávét, aztán bevánszorogtam órára. Már csak ezt a napot kell kibírni, ráadásul délután nincs portugál. Ma van az a kulturális program, de egyik barátnőm se megy, meg amúgy se hangzik túl érdekesen a téma (szójátékok, szleng, de órán is tanulunk ilyet), nincs kedvem. Mára nem olvastam el a szövegeket, Paulinho be is szólt miatta, de két 50 oldalas szöveget kellett volna, tegnap egyáltalán nem voltam olyan állapotban. Órán szerencsére megúsztam, hogy ez kiderüljön, halkan meghúztam magam a sarokban. 

Mikor végeztem, felmentem Lucile-hez, az egyik francia lányhoz, aki ott lakik egy köpésre az egyetemtől, és úgy volt, hogy együtt ebédelünk. Később csatlakozott még Hélene, és Nolwenn, a többi francia barátnőnk. Elmentünk egy német bárba (Bar do Alemao), hogy megkóstoljuk azt a brazil kaját, amiről már egy hete beszélgetünk portugál órán: carne de onça. Ez szó szerint azt jelenti leopárdhús (vagy jaguár, még mindig nem tudom, mi a különbség). Persze nem az, csak azért hívják így, mert utána az embernek pont olyan büdös lehelete lesz, mint a leopárdnak. Ugyanis ez olyan, mint a tatár beefsteak, darált hús nyersen, fűszerezve, egy pirítóson. Itt elég jól kitett magáért a szakács, ugyanis kaptunk mellé sült krumplit és salátát is. 

Carne de onça

Nagyon jó kis ebéd volt, jót beszélgettünk a lányokkal, már mindegyikőjük a hétvégi utazását tervezgette, ma este indulnak. Lucile és Hélene Foz de Iguacu-ba mennek, Nolwenn pedig Rio de Janeiroba a mexikói haverjaival. Hívtak engem is, de egyrészt Paulinhoval akartam tölteni a hétvégét, másrészt rengeteget kell tanulnom, mindent bepótolni. Most örülök is, hogy nem megyek, mert tényleg lerobbantam kicsit. 

Ebéd után haza is jöttem, és pihentem egész délután. Estefelé már Paulinho is realizálta a helyzet súlyosságát (nem vagyok ám kifejezetten rosszul, csak a torkom nagyon fáj, és most már tényleg nem kommunikálok vele), ezért most azt csinálja, hogy félóránként behoz valami gyógyszert, amit éppen talál a lakásban, és úgy ítéli, hogy jobban lehetek tőle. Találtam nála fahéjas teát, abból már megittam vagy másfél litert, remélem, holnapra rendbe jövök. 

Hétvége: parkok, buli, motorozás

Pénteken egyedül keltem és készülődtem reggel, bár csak fél 10-re kellett beérnem, de Paulinho sokáig alszik, nem kelt fel miattam. A mai órám Sociologia da imigracao (migráció-szociológia) volt, most még érdekesebb, mint múlt héten. Az óra végén odamentem a tanárhoz – aki egyébként egy nagyon szimpatikus, hatvanas pasi –, hogy elmagyarázza, mit is kell pontosan csinálni minden hétre. Szerencsére még annyira nem vagyok lemaradva ezzel a tárggyal, de minden órára fel kell készülni egy szövegből, és beadandót kell írni neki – két hét múlva lesz a következő óra, addigra kb. három heti anyagból kell írnom. Nagyon segítőkész volt, kiderült, hogy a lyoni egyetemen ismer sok tanárt, többször járt ott, fel is ajánlotta, hogy a beadandóimat írhatom franciául, ha szeretném. Ezen kívül még sokat kérdezgetett, hogy minden rendben van-e az ittlétemmel kapcsolatban, még névjegykártyát is kaptam tőle, ha bármi van, írjak neki nyugodtan. Én iszonyatosan örültem, sokat jelent, ha egy tanár ennyire szívén viseli a sorsomat.

A mai portugál óra is jó volt, még mindig a „bulizás” témakörnél vagyunk, ma meséltem a csoportnak a budapesti romkocsmákról, persze portugálul. Aztán az egyik francia barátnőmmel mentem haza, neki is ugyanarról a térről indul a busza, mint az enyém. Úgy volt, hogy este sörözök Francois-val, de végül áttettük holnapra, úgyhogy lazulós estét csaptunk Paulinhoval, megnéztünk vagy három akciófilmet, én a végére teljesen rosszul voltam a sok haláltól, lövöldözéstől meg vértől, nem vagyok hozzászokva az ilyen filmekhez. Egy alvós playlist-re aludtam el, csak nyugis csendes zene, féltem, hogy rosszat álmodok különben.

Szombaton nagyon sokáig aludtunk, későn reggeliztünk. Aztán délután elmentünk egy plázába, ami Paulinho szerint Dél-Amerika legnagyobb plázája, nekem fogalmam sincs, mert nem jártuk be az egészet. Ott ebédeltünk, kirakatokat nézegettünk, de nem vettünk semmit, mert minden nagyon drága ott. 

Aztán hazafelé beugrottunk egy közeli parkba, amibe egyből beleszerettem. Futáshoz tökéletes, mert nagyon nagy, és körbe lehet futni teljesen (8 km, ha körbefutja az ember). Paulinho magyarázott mindenféléről, mesélt kicsit a gyerekeiről is, a legfiatalabb fia annyi idős, mint én, de már dolgozik és teljesen önállóan él.

Parque Barigui

Este elfelejtettem vacsorázni, annyira be voltam zsongva a mai bulitól. Paulinho elvitt kocsival, aztán egészen a kocsmáig kísért, és megbizonyosodott róla, hogy jó kezekben vagyok Francois-nál és a barátainál. Ő hazament, mi pedig belevágtunk az éjszakai életbe. Francois barátai nagyon helyesek, egy brazil lány és a barátja, velük sörözgettünk. Aztán olyan 11 fele átmentünk egy diszkóba, ahol eszméletlen nagy sor volt, tökéletes alkalom az ismerkedésre. Rengeteg brazil odajött hozzánk beszélgetni, Francois-val igazi kuriózumnak számítottunk, hogy lehetett velünk angolul, franciául és portugálul is beszélni, ezért egy hatalmas keveredés volt az egész, a végén már Francois-hoz is portugálul beszéltem, úgy összezavarodtam a sok nyelvtől. A legviccesebb az volt, hogy az egyik lányról kiderült, hogy a portugál tanárnőm (aki kb. annyi idős, mint én) húga, emiatt rettenetesen örült nekem, és vagy egy óráig ölelgetett – volt benne már pár sör, azt hiszem. A diszkót amúgy alkohol nélkül biztos, hogy nem bírtam volna elviselni, nem a zene miatt, hanem valami olyan hihetetlen tömeg és meleg volt, hogy én ilyet még nem láttam – mondjuk, nem is járok diszkóba alapból. Nem is bírtunk 2-3 számnál több ideig táncolni, vagy felmentünk az emeletre sörözni (ahol kevesebben voltak), vagy a cigizésre elkülönített részre, ott volt egy kis levegő. Paulinho közben írt, hogy minden oké-e, kicsit vicces, hogy így aggódik, otthon sose kellett hazaírogatnom buli közben. De nem bánom, ha őt ez megnyugtatja. A brazilok amúgy hihetetlen nyitottak, ez alatt az egy este alatt nagyjából annyi „havert” szereztem, mint eddig összesen az egyetemen (pedig, az se kevés). Mindenki jött hozzánk beszélni, hol portugálul, hol angolul, én azt se tudtam, hova figyeljek. Aztán olyan hajnali 2 körül elindultunk haza, Amanda, Francois szaktársa megmutatta, hogyan használjam az Ubert, úgyhogy szépen hazaubereztem. Paulinho a kapuban várt, nyugtázta, hogy egyben vagyok – tudta, mikor jövök, mert kérte, hogy ha indulok, írjak neki. Persze rögtön elkezdett szívatni, hogy mennyit ittam, és mit, és holnap biztosan másnapos leszek. Én nem hagytam magam, kutya bajom nem volt, meg amúgy se vagyok annyira hülye, hogy a világ másik végén taccsra vágjam magam az első buliban. De nem nagyon hallgatta meg se a válaszomat, azt meg végképp nem várta meg, hogy elmeséljem, milyen volt amúgy a buli, inkább elment aludni. Én még gyorsan ránéztem az üzeneteimre, elég vicces, hogy otthon már reggel 8 óra volt, Anya már tuti ébren van, én meg csak most fekszem le.

Vasárnap én megint hamarabb felkeltem, aztán mikor Paulinho is megjelent, teljesen ki volt, hogy miért nem főztem kávét, ha már fent vagyok. Ma nagyon yolo nap volt, össze-vissza csináltunk mindent. Reggeli helyett inkább ebédeltük, aztán felpattantunk Paulinho motorjára és elmentünk várost nézni. Nagyon szuper idő volt, a motor meg egyenesen felüdülés az autó után. Sokkal gyorsabb, mert a dugóban nem kell annyit állni, előre lehet araszolni, és várost nézni is ezerszer jobb így. Elmentünk a Jardim Botanico-ba, aztán egy másik parkba, ahol mindenféle madár van. Ide teszek egy csomó képet, sok mindent nem tudok mesélni.

 

Tényleg nagyon laza napunk volt, este tévét néztünk és csokit meg cukrot zabáltunk. Nem túl egészséges életmód, de ezt a tíz napot nyaralásnak tekintem. Nagyjából ennyi volt a hétvége, többet most nem is tudok írni, eléggé elfáradtam.