A hétfők általában nyugisan telnek, délelőtt otthon vagyok, mert nincs
órám, de azért tanulok, mert mindig van mit. Délután megyek az egyetemre
ebédelni, aztán portugálra, ma mini-prezentációt kellett csinálnunk a
gyerekkorunkról. Egy emléket kellett elmesélni, én megpróbáltam azt, mikor apa
véletlenül óvoda helyett iskolába vitt (mert ugye ő oda ment dolgozni), és én
nagyon örültem, hogy végre iskolás leszek, mert nem szerettem oviba járni.
Persze, ahogy rájött a tévedésre, visszavitt az oviba, és én elég szomorú
voltam. Sajnos nem tudtam jól átadni a történetet, mert borzalmasan izgultam
(az előttem lévők ezerszer jobb dolgokat meséltek), úgyhogy senki nem értette,
mit magyarázok, még a tanár sem. De úgy csináltak, mint akik értik, rendes volt
tőlük, legalább nem kellett egy óráig magyarázni. Ez beleszámít majd a
vizsgajegyünkbe, de csak 2 pont a 20ból, majd a többit kimaxolom.
Kedd reggel Laboratório Etnografico
volt a délelőtti órám, amire el kellett volna olvasnom kb. 150 oldalt portugálul,
hát mondanom sem kell, nem sikerült. Én tényleg megpróbáltam, de egyáltalán nem
maradt rá időm az elmúlt napokban. A tanárnő persze megkérdezte, hogy mit
gondolok róla, úgyhogy kénytelen voltam bevallani, hogy nem olvastam az első
pár oldalnál többet. Eléggé húzta a száját, én pedig a nap további részében
borzalmasan éreztem magam, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan tudnék rendesen
felkészülni az óráimra. Jó lenne egy olyan nap, amikor minden
lelkiismeret-furdalás nélkül a tanár szemébe tudok nézni. Arra jutottam, hogy
ilyen még egy darabig nem lesz, mert annyi tanulnivalóm van, hogy ha két hétig
csak azzal foglalkoznék és nem kéne órára járnom, akkor sem végeznék vele. Délután
aztán vettem egy jegyzetfüzetet, hogy legalább fel legyen írva, mit nem csináltam
meg…
 |
| Weheartit.com |
Délután portugálon hatalmas vita robbant ki, ugyanis a lányos/fiús
dolgokról beszélgettünk, hogy milyen az a lányos játék, van-e egyáltalán olyan,
miért nem babázhatnak a fiúk, miért adunk a lányokra rózsaszínt, stb. Ebből egy
idő után valahogy oda kerültünk, hogy a nők és férfiak között mik a
különbségek. Az egyik jordániai csoporttársunk azt találta mondani, hogy
„Jordániában alig van nő az egyetemen, mert ők nem akarnak tanulni és dolgozni,
az a férfiak dolga”. Erre az egyik francia csaj, Lucile, úgy felhúzta magát,
rögtön elkezdte kioktatni a srácot feminizmusból. Végül többen is beszálltak,
és egy hatalmas nemzetközi vita lett ebből a társadalmi kérdésből, tiszta
érdekes volt.
A szerdai óráimra
kivételesen el tudtam olvasni a három szövegből kettőt (a harmadik spanyolul
volt), úgyhogy egész jó kedvűen ültem be órára. Persze, ez a nap sem lehet
tökéletes, a tanárnő közölte velünk, hogy ő október végéig van csak itt,
úgyhogy addig le is fogja adni az anyagot. Ami azért jó, mert novemberben szerdánként
sem kell majd bejárnom, viszont ez azt jelenti, hogy októberben kétszer annyit
kell olvasni erre az órára, mint eddig – mert a mennyiséget persze nem
csökkentette. Ja, és prezentációt is kell majd csinálnunk az egyik szövegből.
Alig várom.
Délután kicsit elfelejthettem az egyetemet, mert az eheti kulturális
délutánon egy brazil általános iskolába vittek minket, hogy meséljünk a
gyerekeknek az országunkról, ahonnan jöttünk. Én hamar besokalltam a
szegényektől, mert mikor odaértünk, az ötszáz diákból szerintem háromszáznak
szünete volt, fel-alá rohangáltak az udvaron, és ordítottak. Mikor kimentünk
hozzájuk, mindenkit lerohantak a kérdéseikkel, ami egy ideig érdekes és
szórakoztató volt, de mikor a harmincadik gyerek kérdezi, hogy honnan jöttél, mi
a neved, milyen nyelven beszélsz, az kicsit már idegesítő. Ráadásul teljesen
összezavarodtam, az elején Franciaországból érkezőnek mondtam magam (ami amúgy
igaz, mert az elmúlt három évben többet voltam ott, mint Magyarországon), de
miután az egyik francia barátnőm leteremtett, hogy „te magyar vagy”, azután
kénytelen voltam mindenkinek elmagyarázni, hogy mi az a „Hungria”
(Magyarország). Egy idő után a gyerekek is összezavarodtak, mert volt, aki
kétszer jött oda hozzám, egyszer a francia, egyszer a magyar fázisomban. A
szünet után három csoportra oszlottunk, és bementünk egy-egy órára, mesélni a
gyerekeknek a saját országunkról. Tőlem csak annyit kérdeztek, mit esznek a
magyarok, én rávágtam, hogy gulyást (mekkora kamu, én pl. háromévente egyszer
eszek), ennyivel elintéztem. A kínai srác és egy lengyel apáca mindenkinél
jobban érdekelte a 7-10 éveseket, őket nem lehetett felülmúlni. Mikor végre
hazamehettünk, úgy éreztem magam, mint Lyonban úgy 6 óra babysitterkedés után…
 |
| én beszélgetek a kislányokkal |
 |
| Lucile, a francia barátnőm a kisfiúkkal sakkozik (megverték) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése