Rohanós napok, carne de onça, torokfájás

Hétfő délelőtt nem volt órám, úgyhogy sokáig aludtam, aztán nagyjából egész délelőtt skypeoltam, majdnem az egész családdal. Paulinho már 10 körül elszaladt, valami dolga volt. 

ezt az ananászt teljesen
egyedül ettem meg

Nekem 1-kor indult a buszom, és kb. 20 perccel indulás előtt jöttem rá, hogy iszonyú sok portugál házim volt mára. Gyorsan elkezdtem írni, a felével végeztem is nagyjából, amíg nem kellett a buszmegállóba mennem. Utána már csak azért izgultam, hogy óra előtt legyen időm. Hát, volt kb. 10 percem megírni egy 400 szavas fogalmazást (mission impossible), de mivel a többiek sem írtak, csak 200-300 szót, nekem sem kellett olyan rengeteget. Ma kiderült, hogy jövő héten portugál vizsgánk lesz, hétfőn írásbeli, kedden szóbeli. Hát, mit ne mondjak, kissé váratlanul ért a dolog, örülök is, hogy nem megyünk sehová a hosszú hétvégén végül, tudok tanulni. Ja, igen, ezen a héten csütörtök-péntek is munkaszüneti nap, mert szeptember 7-e nemzeti ünnep, Dia da Independencia (Függetlenség napja) és akkor pénteken sem kell dolgozni/iskolába menni. Óra után az egyik francia barátnőmmel jöttem haza, neki is onnan indul a busza, mint nekem. Itthon Paulinho várt, és kitalálta, hogy süssünk pizzát vacsorára. Én majd’ meghaltam az éhségtől, mert a nagy rohanásban nem volt időm délben ebédelni, úgyhogy egész nap csak egy kis fahéjas csigát ettem. Paulinho emlékezett, hogy imádom az ananászos pizzát, úgyhogy a felét olyanra csináltuk (igazi ananászból méghozzá, nem konzervből), a másik felére pedig vagy öt kiló húst pakolt magának. Elég jól sikerült, végül hárman vacsoráztunk, Tamás is csatlakozott.

Kedd reggel iszonyú torokfájással ébredtem: kezdődik. Kíváncsi voltam, itt mennyi időbe telik lebetegednem, hát nem kellett sokat várni. Iszonyú érzékeny a torkom, most biztos vagyok benne, hogy a rengeteg jéghideg innivalótól van, nyáron otthon is előfordult ilyen. Itt folyton hideget isznak, minden be van hűtve, és még a csapból is jéghideg víz folyik, úgyhogy majdnem lehetetlen megúszni. Azért én próbálkozok. Nagyon keveset aludtam az éjszaka, mert mára rengeteget kellett olvasnom. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy alig bírtam végigülni a reggeli órámat, majdnem elaludtam. Francois-val és két brazil csoporttársammal ebédeltem, Alex mondta is a menzasorban, hogy szerinte ne menjek portugálra, hanem húzzak haza aludni, mert ez így nem állapot. Hát sajnos portugálról nem nagyon hiányozhatok, meg amúgy is szeretem, úgyhogy elmentem. Ráadásul a többiek utána rávettek, hogy üljek be velük egy sörre óra után, és mivel ez az utolsó estéjük Curitibában (a hosszú hétvégén mindenki utazgatni fog), mit volt mit tenni, mentem. Mondjuk, nem hiszem, hogy a hideg sör jót tett a torkomnak, de komolyan, akármi mást kértem volna, az is jeges lett volna, szóval akkor már inkább legyen benne alkohol (legalább jobban éreztem magam kicsit). Nem maradtam sokáig, fél 8-ra már otthon is voltam. Mondjuk, itt már akkor is tiszta sötét van. Nem kellett sokat kérlelni, hogy feküdjek le, 9-kor kidőltem, iszonyú fáradt voltam. Paulinho nagyon jófej volt, ahogy megtudta, hogy fáj a torkom, rögtön előszedett nekem mindenféle gyógyszert, és megígérte, holnapra jobban leszek.

Szerda. Hát nem lettem jobban. Vagy csak egy nagyon kicsit. Azért valahogy felkeltem, megfőztem a reggeli kávét, aztán bevánszorogtam órára. Már csak ezt a napot kell kibírni, ráadásul délután nincs portugál. Ma van az a kulturális program, de egyik barátnőm se megy, meg amúgy se hangzik túl érdekesen a téma (szójátékok, szleng, de órán is tanulunk ilyet), nincs kedvem. Mára nem olvastam el a szövegeket, Paulinho be is szólt miatta, de két 50 oldalas szöveget kellett volna, tegnap egyáltalán nem voltam olyan állapotban. Órán szerencsére megúsztam, hogy ez kiderüljön, halkan meghúztam magam a sarokban. 

Mikor végeztem, felmentem Lucile-hez, az egyik francia lányhoz, aki ott lakik egy köpésre az egyetemtől, és úgy volt, hogy együtt ebédelünk. Később csatlakozott még Hélene, és Nolwenn, a többi francia barátnőnk. Elmentünk egy német bárba (Bar do Alemao), hogy megkóstoljuk azt a brazil kaját, amiről már egy hete beszélgetünk portugál órán: carne de onça. Ez szó szerint azt jelenti leopárdhús (vagy jaguár, még mindig nem tudom, mi a különbség). Persze nem az, csak azért hívják így, mert utána az embernek pont olyan büdös lehelete lesz, mint a leopárdnak. Ugyanis ez olyan, mint a tatár beefsteak, darált hús nyersen, fűszerezve, egy pirítóson. Itt elég jól kitett magáért a szakács, ugyanis kaptunk mellé sült krumplit és salátát is. 

Carne de onça

Nagyon jó kis ebéd volt, jót beszélgettünk a lányokkal, már mindegyikőjük a hétvégi utazását tervezgette, ma este indulnak. Lucile és Hélene Foz de Iguacu-ba mennek, Nolwenn pedig Rio de Janeiroba a mexikói haverjaival. Hívtak engem is, de egyrészt Paulinhoval akartam tölteni a hétvégét, másrészt rengeteget kell tanulnom, mindent bepótolni. Most örülök is, hogy nem megyek, mert tényleg lerobbantam kicsit. 

Ebéd után haza is jöttem, és pihentem egész délután. Estefelé már Paulinho is realizálta a helyzet súlyosságát (nem vagyok ám kifejezetten rosszul, csak a torkom nagyon fáj, és most már tényleg nem kommunikálok vele), ezért most azt csinálja, hogy félóránként behoz valami gyógyszert, amit éppen talál a lakásban, és úgy ítéli, hogy jobban lehetek tőle. Találtam nála fahéjas teát, abból már megittam vagy másfél litert, remélem, holnapra rendbe jövök.