Csütörtökön nagyjából egész nap próbáltam gyógyulni, eszméletlen fáradt
voltam, ahhoz hogy akármit is csináljak. Tanultam kicsit, de csak este tudtam
érdemben haladni, mert bevettem fájdalomcsillapítót lefekvés előtt, és attól
végre kicsit jobban lettem. Napközben Paulinho és a barátnője nyüzsögtek
körülöttem, grillezéshez készülődtek, de én annyira ki voltam fáradva, hogy
képtelen voltam akármit is segíteni. Ebédeltem velük, Tamás is csatlakozott.
Skypeoltam Anyával és Katival, akik megállapították, hogy Paulinho és Tamás olyan,
mintha a nagybátyáim lennének (folyton belekukucskáltak ők is a kamerába,
beszélni akartak a családdal). Aztán nagyjából az egész délutánom úgy telt,
ahogy az alábbi képen látható: feküdtem az ágyamban, sorozatot néztem, vagy ha
nagyon megerőltettem magam, tanultam kicsit.
Pénteken már egy icipicit jobban lettem, de még mindig eléggé hullámzó
volt, hol úgy éreztem, meggyógyultam, hol alig bírtam felkelni az ágyból. Délutánra
azért összeszedtem magam, elmentünk egy plázába ebédelni Paulinhoval és a
barátnőjével. Nagyon utálom a plázákat, de ez egész érdekes volt, ugyanis egy
vasútállomást alakítottak át, de a belső részét teljesen ilyen peron-szerűen
meghagyva. Volt kiállítva egy mozdony is, Paulinho mindenképpen le akart vele
fényképezni, úgyhogy majdnem össze kellett vele vesznem, mert én egyrészt nem
szeretem a vonatokat, másrészt nem szeretem, ha beállítanak valahova és
fényképeznek, ő meg a kettőt együtt akarta. Nem nagyon hatotta meg a
magyarázatom, végül csak lefényképezett akaratom ellenére („Meg kell mutatni anyukádnak, hogy merre
jársz” felkiáltással), mondanom sem kell, borzalmas képek lettek. Az ebéd
se volt tökéletes, én sajtos csirkét ettem rizzsel (még mindig nem tudom, a
vegetáriánusok mit esznek itt, ugyanis a kaják 99%-a tele van hússal), de nem
volt egy nagy szám.
 |
| itt a mozdony, nélkülem |
Ebéd után még mászkáltunk kicsit a plázában, aztán hazamentünk. Francois
írt, hogy mindenképp menjek vele este, az egyik lakótársa koncertezik. Én
először nagyon vonakodtam, mert még közel sem érzem magam 100%-osnak, de azt
mondta, a négynapos hétvégén egyszer el kell menni bulizni, és végül is igaza
van. A koncert nagyon jó volt, Lucas (Francois lakótársa) és egy barátja
gitároztak és énekeltek. Mikor befejezték, összegyűlt az egész baráti körük
sörözni, mi is velük tartottunk. Az étterem (ahol a koncert volt) aztán bezárt
11-12 körül, mi tovább álltunk egy kocsmába. Végül Francois egy béna véletlen
miatt (az étteremben el akarta kérni a címet, hogy majd Ubert tudjon rendelni,
de megrendelték neki egyből, pedig még maradt volna) hamarabb hazament. Én még ott
maradtam a többiekkel beszélgetni, egészen hajnali 3-ig, amikor is az egyik
csajszi hazahozott kocsival. Itthon Paulinhoval szembetalálkoztam a folyosón,
csak annyit mondtam neki boa noite
(jó éjt), aztán le is feküdtem, borzalmasan fáradt voltam.
Másnap reggel természetesen ez volt az első sztorija a barátnőjének, hogy
én biztos mennyire berúgtam, mert nem voltam hajlandó beszélgetni vele (múlt héten
meg pont, hogy beszélgetni akartam és egyszer csak elment aludni, fene se
igazodik ki rajta). Csípősen megjegyeztem, hogy két pohár sörtől nem annyira
lehet berúgni, aztán nevettünk egyet. Szeret beszólogatni, de szerencsére már
megtanultam kezelni, általában röhögünk egymáson. Délelőtt próbáltam összeszedni
magam, a betegségre ugyanis nem túl jó bulizni, reggel konkrétan alig volt
hangom, köhögtem, kicsit visszaestem. Délben Paulinho barátnője „gulyást”
csinált, ami igazából pörkölt volt, de egészen büszke voltam rá, hogy brazil
létére ennyire vágja a magyar konyhát. Délután tanultam, nagyon-nagyon sok van
(le se írom, hogy mi pontosan, mert egy fél oldal lenne).
Este elmentem
vacsorázni Francois-val és Victoria-val, mind a hárman a Lyon2-n tanulunk, már
Lyonban is találkoztunk egyszer. Egy egész jó kis churrascaria-ban ettünk, ami egy olyan típusú étterem, ahol
befizetsz egy bizonyos összeget, amiért annyi köretet pakolsz a tányérodra,
amennyit és akárhányszor csak akarsz, és egész este hordják eléd a különböző
húsokat. Mondanom sem kell, iszonyú sokat ettünk, aztán elmentünk
levezetésképpen sörözni egyet. Éjfél körül már itthon is voltam, Tamás (aki az
íróasztalánál dolgozott) meg is kérdezte „Why
so early?” (Miért ilyen korán?).
Paulinhoval megint volt egy kisebb
csatánk, ugyanis mielőtt elmentem, nagy sértődötten mondta, hogy írjak
üzenetet, ha másik helyre megyek, mert pénteken sem írtam semmit, és ő tisztára
aggódott. Mondtam neki, ha legközelebb aggódik, írjon ő, én nem vagyok
hozzászokva, hogy minden lépésemről dokumentációt kell küldenem, de természetesen
igyekszem észben tartani. Szerintem ez nem esett jól az egójának, és közölte,
hogy „azért ma ne 4-kor jöjjek, ha lehet”.
Tudtam, hogy nem gondolja komolyan (megint csak a szokásos csipkelődés), de
csak azért is küldtem neki este 10-kor egy üzenetet, amiben az állt, hogy „egy bárban vagyok az egyetem mellett, nyugi,
nem 3-kor érek haza”. Ezek után két napig hajtogatta, hogy ő csak viccelt,
akkor megyek haza, amikor akarok, bulizzak nyugodtan.
A vasárnapomat két szóval le tudom írni: evés és tanulás. Ma tényleg semmi
mást nem csináltam, felkeltem reggel 9-kor, nekiálltam tanulni, délután 3-kor
elmentem Paulinhoékkal ebédelni, hazaértünk kb. 5-re, onnantól éjfélig megint
tanultam. Iszonyú lassan haladok, mivel tudományos szövegeket kell olvasnom
portugálul, és annyira nem vagyok szinten még. Szótároznom szerencsére nem
kell, mert nagyjából értek mindent, de kétszer el kell olvasnom minden mondatot,
hogy úgy rendesen felfogjam. Úgy volt, hogy ma költözöm vissza, de Edith néni
még nem jelentkezett, és én sem írtam neki, annyira el voltam foglalva ezzel a
sok olvasással. Majd holnap megoldjuk valahogy. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése