Új kínai haver, költözködés

Csütörtök. Reggel időben felkeltünk, Edith néni mindig csodálkozik, hogy „olyan korán készen vagyok”, de szeretem, ha van fél órám reggelizni, vagy csak bambulni a kávé mellett. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem rohanok a buszra, ma is 7.26-kor döbbentem rá, hogy menni kéne – a busz 28-kor indult. Ilyenkor mindig kicsit megijesztem Edith nénit, azt hiszi, lekésem, de ez ismerős, otthon a családom ugyanígy reagál a reggeli indulásomra.

Ma nagyon rossz idő volt, iszonyatosan hideg, minden szürke volt, kicsit szemerkélt is az eső. A buszon Kispált hallgattam, Lovasi hangja pont passzolt.

Ma volt a legrosszabb órám az összes közül, de igazából ez sem teljesen unalmas. Ma nagyon nehéz volt, mert egy filozófus eszmefuttatását néztük videón 2 órán keresztül (tényleg), és iszonyatosan fárasztó volt ez reggel 8-kor. Ja, amúgy itt minden tanóra 4 órás, egy 10 perces szünettel. Elég nehéz, de ki lehet bírni. Szünetben Alex megkérdezte, milyennek találom az órát, a válaszom az volt, hogy „fatiguante”, azaz fárasztónak, és ebben mindenki egyetértett. Amúgy már egyre több embert kezdek megismerni a csoportból, főleg Alex baráti körét, ők nagyon aranyosak. 

Ebédelni végül nem velük mentem, mert ők hamarabb leléptek. A menza még mindig teljesen rendben van, nem kiemelkedő a kaja, de szerintem fényévekkel jobb, mint a magyar (a franciához azért nem ér fel). A desszertekkel van folyton problémám, a múltkori után még kétszer bepróbálkoztam, egyszer egy ilyen áfonyaszósznak látszó valamivel, aztán egy rózsaszín zselével, de esküszöm, mindegyiknek gumi-íze van. Meg mosogatószer. Úgyhogy következetesen otthagytam őket, legközelebb már meg se próbálom.

a nevem kínaiul

Ebéd után mentem a portugál órámra a CELIN-be, de még nagyon sok időm volt, úgyhogy leültem az udvarra olvasgatni. Nem sokára csatlakozott Marcelo, az új barátom, aki kínai, és mindig együtt szoktunk cigizni portugál előtt. Az icipici portugáltudásával mesélt nekem Kínáról, hogy milyen városban lakik, és megtanította kínaiul a nevemet is, a képen látszik leírva. A portugál óra most elviselhető volt, de csak azért mert brazil bárokról tanultunk, és mindenféle alkohollal és bulizással kapcsolatos szót megtanítottak – később Paulinho azt mondta erre, hogy milyen baromság, tanítanának meg hasznos dolgokra előbb (pedig szerintem ez is elég hasznos haha).

#moving

Portugál után Paulinho jött értem autóval, azért, hogy megmutassa az új útvonalat, hol kell pontosan felszállni a hozzá induló buszra. Aztán hazavitt Edith nénihez, én összepakoltam a cuccomat, teáztunk egyet, aztán hipp-hopp át is mentünk Paulinho-hoz, mert neki is dolga volt (legalábbis azt állította), meg nekem is tanulnom kellett. Azzal indította első közös esténket, hogy a konyhában az összes bútor/eszköz nevét megtanította portugálul. Nekem már alapból tele volt a fejem a mai nap után, úgyhogy alig bírtam megjegyezni, amiket mondott. A turmixgép nevénél egyenesen kiakadtam, ennél bonyolult portugál szót még életemben nem hallottam: „liquidificador”. Ez este 8-kor rendesen kifogott rajtam, úgyhogy vagy két órán keresztül ismételgettem, amíg meg nem jegyeztem. Később megérkezett Paulinho bátyja, Tamás is, rendeltünk pizzát, hárman megvacsoráztunk. Itt aztán tényleg családban érzem magam, a pizza fele ananászos volt, mert azt kértem, ez négy szeletet jelentett, abból ők szépen meg is ettek kettőt – mintha csak otthon lennék. Na, nem baj, vacsira én úgysem szoktam sokat enni, két szelet pizza elég is volt. Aztán Tamás ment facebook-live-ot tartani (élőben beszélget mindenféle politikai kérdésekről), én tanulni, Paulinho pedig tévét (akciófilmet) nézni. Olyan éjfél körül aztán én be is aludtam a saját kis kuckómban. 

Zseniális antropológia óra, brazil mozi

Szeretek reggel buszozni, mindig más. Ma is szürke volt minden, de velem együtt felszállt két szőke nő is, akik egész úton szórakoztatták a sofőrt, és közben dőltek a nevetéstől, ezzel engem is jó kedvre derítve. Ma nem is olvastam, inkább figyeltem a körülöttem zsizsegő brazilokat, itt mindig mosolyog mindenki.

Az egyetemen Outras antropológias (más antropológiák) nevezetű órám volt, egy nagyon szimpatikus, fiatal tanárnővel. Ez volt eddig a legjobb órám az összes közül, eszméletlen érdekes volt. Az elején megkérdezte, mennyi antropológiát tanultam eddig, mert ez már „haladó” kurzus, és jó volna, ha a „klasszikusokkal” tisztában lennék. Mondtam neki, hogy remélhetőleg egy antropológia alapszak után tisztában vagyok velük, de majd kiderül. A tárgy programja a poszt-kolonizáció körül mozog, sokat beszéltünk francia antropológusokról és filozófusokról (Foucault, Lévi-Strauss), és nekem is folyamatosan ugrottak be újabb és újabb nevek. Azért tetszett nagyon az óra, mert nagyon sokat gondolkoztam, és ha valami ennyire elgondolkoztatja az embert, az csak jó lehet. Amúgy nagyon kevesen vagyunk a csoportban, ezen az órán azt hiszem öten voltunk… De engem nem zavar, így sokkal jobban hozzá lehet szólni a dolgokhoz, és inkább beszélgetés az egész, mint előadás. Sajnos én még nem vagyok olyan szinten, hogy meg tudjam fogalmazni a (tudományos haha) gondolataimat portugálul, de igyekszem.

Óráról kijövet hozzám csapódott két srác, az egyik egy kövérkés, nagyon szőrös csávó, elkezdett kérdezgetni, de annyira hadart, hogy kb. fél órán keresztül egy szavát sem értettem, és találomra válaszoltam. Együtt mentünk ebédelni is, mire leültünk az asztalhoz, már egyre jobban hozzászoktam a hadarásához, ebéd után kiültünk az egyetem udvarára dumálni, akkor már majdnem minden szavát megértettem. Mesélt Lengyelországról (ott élt 3 hónapot), Sao Paulorol, a nyelvtanulásról, utazásról. Nagyon aranyos volt, igazi életművész.

Kettőre mentem a portugál csoporttársaimmal az eheti kulturális foglalkozásra. Most moziba mentünk, egy brazil filmet néztünk („Eu nao quero voltar sozinho”), ami egy vak fiú szerelméről szólt, beleszeret egy fiú osztálytársába. A téma tetszett, de sajnos a film elég infantilisre sikeredett, nem nézném meg többször. Lucile, a francia barátnőm is így gondolta, ezt hazafelé megbeszéltük.

Ma a film után egyből hazamentem, nagyon sok dolgom volt, holnap költözök át Paulinho-hoz, mert Edith néni elutazik egy hétre, Argentínába, az unokájával. Otthon hajmosás, pakolás, tanulás, alig maradt időm az este végére. 

Mosolygós tanárnő, új barátok és a coxinha

Szürke kedd reggel volt ma, ilyenkor még hideg van, 10-13 fok körül. A buszon Lóci játszott a fülhallgatómban, miközben egy szöveget olvastam a ma reggeli órámra, portugálul. Sajnos nem tudtam befejezni, nagyon sok volt (vagy 100 oldal, múlt héten adta fel).

Leszálltam a sulinál, fél 8. Van idő cigire, itt sosem kezdik pontosan az órát. Egyszer csak ismerős alakot látok közeledni, nem hiszem el. Francois? Francois! Mikor megismerem, vigyorogva szaladok elé, ő is nevet. Francois-t Lyonból ismerem, egy egyetemre járunk, és mikor kiderült, hogy együtt jövünk Curitibába, rögtön összebarátkoztunk. Nagyon imádom, jó humora van, divatot tanul. Mióta itt vagyok, még nem tudtam találkozni vele, mert össze-vissza utazgatott a barátnőjével (aki itt volt nála egy hónapig), most is Rio de Janeiro-ból jött vissza. Áradozik, csoda város, azt mondja, vissza sem akart jönni. Nem sokkal később aztán mindketten mentünk órára, szünetben találkozunk.

A mai órám Laboratório etnográfico, azaz etnográfiai labor, módszertan. Iszonyat sokat kell olvasni, az egyik legújabb barátom, Alex (kicsit bonyolultabb neve van, de én így fogom hívni) már felkészített. A tanárnő nagyon helyes, egész órán mosolygott, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy csinálja. Amúgy minden órán másik szöveget elemzünk, az adott antropológus milyen módszereket használt a kutatásához, most egy sao paulo-i börtönről olvastunk. Szünetben a tanárnő odahívott magához, mindent elmagyarázott (amiket már tudtam Alex-től), azt mondta, ha bármit nem értek, szóljak, és amúgy meg seja bem vinda (azt jelenti: légy üdvözölve, szívesen látunk). A szünet további részét Francois-val töltöttem az udvaron, cigiztünk, és megosztottuk egymással a curitibai életünk minden új élményét, rengeteg van. Aztán visszamentünk órára, türelmesen kivártam a végét, nagyon érdekes volt, de iszonyú fárasztó négy órán keresztül komoly dolgokra koncentrálni portugálul. Alexszel és egy másik brazil sráccal ebédeltem, de most nem a menzán, mert akkora sor volt, hogy nem lett volna időnk kivárni. Elvittek egy közeli kifőzdébe, ez sem volt drága, és legalább kényelmesen megebédeltünk, nem kellett rohanni.

A mai portugál órán megtanultuk a múlt időt, és az egyik francia barátnőm fél órát szakadt a röhögéstől, mert félre értettem a feladatot. Olyan dolgokról kellett írnunk, amik a múlt évben megváltoztatták az életünket. Én pedig azt hittem, olyanokról, amik azóta megváltoztak, ezért azzal kezdtem, hogy múlt évben 8-9 körül keltem (mert most ez inkább 6-7). Lucile ránézett a füzetemre, elnevette magát, és megkérdezte (franciául): és ettől megváltozott az életed? Akkor rájöttem, hogy benéztem a feladatot, belőlem is kitört a nevetés, alig bírtuk abbahagyni, a tanár meg is kérdezte „Tudo bem?” (Minden rendben?). Persze, minden rendben volt.  

coxinha (Google)

Portugál után Lucile és a másik francia barátnőm közölték, hogy most megyek velük kávézni, nincs ellenvetés. Kezdünk összenőni, néha portugálul is beszélünk, hogy gyakoroljuk. Végül aztán nem kávézni mentünk, hanem „coxinházni”, ha már Brazíliában vagyunk. 

A coxinha („kosinya”-nak kell ejteni) egy brazil kaja, nehéz elmagyarázni, egy tésztaféleség, amiben hús és sajt van, elég finom. A képen látható, hogy néz ki. Nem maradtunk aztán sokáig, mert a lányoknak is sok házijuk van, én is fáradt voltam. Sajnos ilyenkor ritkábban járnak a buszok, és iszonyat nagy dugó van (mindenki megy haza a munkából), ezért vagy fél órát vártam a buszra, és kb. 40 perc volt még, amíg hazaértem. Edith néni várt, Maká, a kutya is nagyon, ilyenkor alig lehet rólam levakarni. Vacsi, tanulás, blogolás, alvás, ez az esti program. 

Hétfő: városi könyvtár, ügyintézés, receptírás portugálul

Hétfő délelőttönként nincs órám szerencsére, ma csak azért kellett fél 11-re bemennem az egyetemre, mert az egyik barátnőmmel, Jacqueline-nal találkoztam. Ő az itteni „mentorom” és segít, amiben kell. Most pont kellett, mert sehogy sem tudtam, hogyan lehet elintézni, hogy a menzán, mikor beütöm a kódomat, megjelenjen a képem is a számítógépen. Nem mintha zavarna, hogy nincs ott semmi, csak a múlt héten már többször is rám szóltak, legutoljára alig engedte a nő, hogy bemenjek. Ma, Jacqueline-nal végigjártuk az egyetem összes létező épületét, míg végül az utolsóban megtaláltuk azt a nőt, aki el tudja nekem intézni ezt is, meg a diákigazolványt is. Vagy mégsem. Azt mondta, diákigazolvány csak szeptember második hetében lesz, jöjjek vissza, a fényképet azért megpróbálja. Előhalászott a fiókja mélyéről egy webkamerát, nagy üggyel-bajjal bedugta a számítógépbe, lekapcsolt egy-két villanyt, aztán készített egy (valószínűleg borzalmas) fotót rólam. Na, nem baj, lényeg, hogy benne legyen a rendszerben, és holnaptól ne szóljanak be az ebédnél. Legalább ez is megvan. Amúgy reggel Jacqueline megmutatta nekem a városi könyvtárat, ahol nagyon sok könyv van, és jól lehet tanulni. Majd csináltatok egy kártyát, ha nálam lesz minden irat, mert természetesen ehhez is hatvannyolc papír kell.

Jacqueline-nal ebédeltem. Az együtt töltött idő felében angolul beszéltünk, de aztán ő úgy döntött, eleget gyakorolt, én jövök, és utána portugálul kellett kifejeznem magam. Nem baj, már egyre jobban megy, nagyjából mindent el tudok magyarázni, csak idő kell hozzá. A menza szerintem még mindig rendben van, olcsó, ehető, az a lényeg, nem?

Ebéd után én rohantam portugál órára, aminek az első fele borzalmasan unalmas volt, azt hittem, megőrülök. Nagyon nem bírom már a szokásos nyelvtanulós módszereket, a szövegértés-feladatokat, a levélírást, a ragozást… Sokkal jobban szeretek beszélgetni emberekkel, és közben felfedezni a nyelvet. Igaz, hogy úgy nehezebb, de ezerszer izgalmasabb. Úgyhogy eléggé szenvedtem az első két órában, az utolsó órában viszont kaptunk egy nagyon király feladatot. Párokra osztottak minket, és közösen le kellett írnunk egy receptet portugálul, amit mindkettőnk ismer. Én egy japán sráccal kerültem össze (a nevét nem tudom leírni persze), és mivel nem találtunk olyan receptet, amit mind a ketten ismerünk, én is megtanítottam neki egyet (palacsintát), és ő is nekem (sushit). Közben folyamatosan dőltünk a röhögéstől, mert a szegényes portugál szókincsünkkel teleírtuk olyannal a recepteket, hogy „vegyél meg minden anyagot”, „tegyél bele, amit szeretnél”, stb. Ez végre egy izgalmas és elég vicces feladat volt. Óra után hazamentem, ott pedig nem történt semmi nagyon érdekes, úgyhogy itt a vége, fuss el véle. 

Hétvége: Habib’s, családi skype, vasárnapi ebéd

Szombaton végre sokat aludhattam volna, de valamiért most is felébredtem 8 óra körül. Azért próbálkoztam még egy darabig, és úgy igazából csak 9-kor keltem, ha már hétvége van. Délelőtt tettünk-vettünk a házban, én végre hajat mostam és összepakoltam a szobámban (nem mintha nem lett volna rend amúgy is, de folyton pakolok). Aztán délben Edith néni megmutatta a környéket, és elmentünk az egyik közeli étterembe ebédelni. Egész jó ez a svédasztalos rendszer, csak az a probléma vele, hogy folyamatosan csak enni akar az ember (tudván, hogy bármennyit ehet). Én azért igyekszem limitálni, mert már egy tányértól is annyira jól lakom, hogy csak na. Délután Paulinho-ra vártam, úgy volt, hogy várost nézünk, de végül csak este jött, megnézni, hogy mi van velem, mert addig egész nap az autóját szerelte. Elmentünk egy közeli arab gyorsétterembe, a Habib’s-ba, én ittam egy kávét, és közben elmeséltem mindent Paulinhonak, ami a héten történt (portugálul persze). Estére az egyik (brazil) barátnőm vacsorázni hívott, de sajnos végül nem mehettem, mert valami szuper-privát helyen voltak, vendéglistával meg minden, és már nem volt több hely. Így a mai napom kicsit kuka lett, este még próbáltam produktív lenni, tanultam kicsit.

Vasárnap Edith néni családjának egy része jött ebédre, az egyik unokája csak délelőtt volt itt, de a másik velünk ebédelt, és egész délután itt maradt, később csatlakozott a felesége is. Nagyon helyesek, sokat beszélgettem velük, általában portugálul, de ha valamit nem értettem, nekik mondhattam angolul is. Ma majdnem az egész (otthoni) családommal beszéltem, reggel anyával, délután Bori és Kati is bejelentkezett. Nagyon furcsa ez az időeltolódás, igazán nem gondoltam, hogy ekkora gond lesz, mert csak 5 óra van az itteni és a magyarországi idő között. De ez pont elég, mert mikor én kelek, otthon már ebédelnek, mikor én hazaérek a suliból, anya már rég alszik. Így elég nehéz összeegyeztetni a beszélgetéseket, de kitartóan próbálkozunk, és ha nem hallanak felőlem, csak elolvassák a blogot. A vasárnap este nagyon kellemesen végződött, kiültünk a kertbe és ott beszélgettünk. Most felmelegedett az idő, napközben 25-28 fok körül is van a hőmérséklet, így este nagyon jó kint ücsörögni. Éjjel azért még mindig nagyon lehűl, olyan 12-14 fokra, azt hiszem.

Hát, nagyjából ennyi volt a második hétvégém itt, nem volt túlságosan élményekben gazdag, de legalább kipihentem jól az első hét fáradalmait. 

Iskolakezdés

Szerdán Paulinho értem jött reggel és bevitt az egyetemre. Ugyanazon az útvonalon ment, ahol a busz is fog majd, ötvenszer megmutatta a buszmegállókat, ahol fel és le kell szállnom majd. 

Én nem értettem, hogy miért ennyire fontos, miért nem mondja meg csak a megálló nevét, de mindegy, hagytam, hadd magyarázzon. Később, mikor elkezdtem buszozni, persze rájöttem, hogy itt nem mindegyik buszmegállónak van kiírva a neve, sokszor csak egy szám, a buszon pedig tényleg zéró információ van arról, hogy merre megy. Nemhogy egy digitális tábla, ahol kiírják a következő megálló nevét (mint Lyonban pl.), még egy darab papír sincs a busz útvonaláról. Utólag nagyon örültem, hogy megmutattak mindent, így nehéz lett volna eltéveszteni.

Szerda reggel megszereztük az órarendemet, keddtől péntekig minden délelőtt 7:30-11:30-ig órám van, ami elég kemény lesz, azt hiszem, a portugál órákkal együtt. Gyakorlatilag minden nap 7:30-tól este 17:00-ig órán leszek – kivéve hétfőn, mert akkor csak délután van órám. Ezen kívül megpróbáltunk Paulinhoval diákigazolványt csináltatni, megint egyik helyről a másikra küldözgettek minket, bejártuk az összes titkárságot és informatikai irodát az egyetemen, de végül nem jártunk sikerrel, Paulinho csak annyit mondott nekem „no card today” (ma nincs kártya), én pedig beletörődtem.

Ebédidőben ő hazament, én pedig tesztelhettem az iskolai menzát egyedül. Először kicsit furán éreztem magam, pedig már kezdett idegesíteni, hogy mindent Paulinho intéz nekem, ennél önállóbb szoktam lenni. Ugyanakkor kicsit megijesztett a tudat, hogy olyan nyelven kell megértetnem magam, amiből csak néhány szót beszélek még. Aztán hamar belerázódtam, a menzán már egészen jó kedvem volt. Amúgy itt valami eszméletlen olcsó a menza, egy ebéd 1,3 reál, ami átszámítva még 200 Ft sincs. Olcsóbb, mint a buszjegy. Amúgy az árak nagyjából olyanok, mint Magyarországon, legalábbis, amit eddig átszámolgattam. Ja, és a menza is úgy működik, mint egy itteni kifőzde, csak kicsit kevesebb a választék. Van saláta előételnek, aztán rizs babbal, és valamilyen hús. Néha desszert is van, de ma például valami zöld dolog volt, ami teljesen úgy nézett ki, mint egy szivacs, és esküszöm, mosogatószer-íze volt! Pedig desszert volt, mert krémes volt, és a többiek ették, de nekem nagyon nem jött be.

menza

Szerda délutánonként atividade cultural van a portugál óra helyett, azaz mindig valami brazil kultúrával kapcsolatos dolgot csinálunk, filmet nézünk, kirándulunk, ilyesmi. Ma egy stadiont látogattunk meg, ahova én marhára nem akartam elmenni, de Paulinho kikötötte, hogy barátkoznom kell (ebben igaza is van), és nem volt mese. Végül is barátkozni jó volt, mert összehaverkodtam több külföldi diákkal is, de a kirándulás 80%-án halálra untam magam. Se a focit nem szeretem, se a stadionokat, de merjem ezt mondani egy brazilnak… Na, nem baj, igazából még életemben nem láttam stadiont, arra jó volt, hogy megnézzem, milyen, de a két óra helyett nekem elég lett volna egy fél is.

A következő két napban elkezdtem bejárni a rendes óráimra is, antropológiára. Itt nincsen kimondottan antropológia-szak, csak ciencias sociais (társadalmi tanulmányok), úgyhogy fel tudtam venni egy szociológia órát is nagy örömömre – mondjuk, lehet, hogy Lyonban ezt nem fogadják majd el, de mindegy, szerintem hasznos lesz. Amúgy ez a tanév harmadik hete, ami azt jelenti, hogy az első órákról lemaradtam, és mindig szólnom kell a tanárnak, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, de már kezdek belejönni, begyakoroltam a bemutatkozó-szöveget portugálul. Abban biztos vagyok, hogy nem lesz könnyű behozni a lemaradást, főleg a nyelvi akadályok miatt, de igyekezni fogok. Szerencsére sikerült összebarátkoznom több csoporttársammal is, a legaranyosabb egy srác, Alex-nek hívják (vagyis csak én hívom így, mert amúgy valami Alexandre vagy Alexandro de nem bírom megjegyezni), ő nagyon sokat segített az első napokban. Elmentünk együtt kinyomtatni a közös óráinkra való szövegeket, és nem viccelek, több száz oldal. A keddi órámra eszméletlen sokat kell olvasnom, minden héten több fejezetet adott könyvekből. Portugálul, természetesen, ezért mondom, hogy durva lesz. Nem baj, én nem aggódok egy cseppet sem, majd valahogy megoldok mindent. Ja, amúgy az órakezdésről annyit, hogy hiába van az órarendben 7:30, a csütörtöki órámra csak negyed 9-kor, a péntekire pedig csak fél 10-kor érkezett meg a tanár, úgyhogy felesleges legközelebb hajnalban kelni.

Azt hiszem, ennyit kell tudni nagyjából az egyetemről. Sajnos nem abba a gyönyörű épületbe járok, amit lefotóztam első nap, hanem egy másikba, ami kicsit messzebb van. De nem baj, nem az a lényeg, hogy hol, hanem, hogy mit tanulok, nem igaz?

ez az egyetem udvara

Ügyes-bajos dolgok – brazil bürokrácia, rohangálás, első portugál óra

A brazil papírjaimat rendbe tenni több napba telt, most megpróbálom itt összefoglalni.

Tehát, hétfő reggel Paulinho és a barátnője értem jöttek korán, olyan 8-9 körül, hogy mindent elintézzünk. Először is elmentünk a postára, hogy CPF-t csináltassunk – Cadastro de Pessoas Físicas, azt jelenti, hogy az emberek nyilvántartása, amúgy egy kártya a nevemmel és egy számmal, ami mindenhez kell itt. Én amúgy ezt már kikértem a budapesti brazil nagykövetségen, és a postán ki is derült, hogy nem tudják kiállítani a kártyát, ahhoz máshová kell mennem. A szám azért működik így is, az a lényeg.

Ezek után elmentünk egy buszpályaudvar-szerű helyre, hogy cartao de onibus-t csináltassunk, az egy kártya, amit fel lehet tölteni pénzzel, és amikor felszállok a buszra, csak lehúzom minden utazásnál. Itt kiderült, hogy ezt csak azután tudom megcsináltatni, miután van „brazil személyigazolványom” (egy kártya, amit a rendőrségen kell kikérni a külföldieknek). Irány a rendőrség.

Universidade Federal do Paraná

Előtte viszont meg volt beszélve egy találkozóm Jacquelin-nal, az itteni mentorommal (akit az egyetemen keresztül ismertem meg, és mindenben segít, amiben kell), úgyhogy elmentünk az egyetemre. Hatalmas és gyönyörű épület, Paulinho és a barátnője fél órán keresztül fotóztak előtte. Jacquelin-nal elmentünk a CELIN-be, ahol a portugál óráim lesznek majd, és megkérdeztük, mikor tudom megírni a szintfelmérőt, hogy aztán beoszthassanak csoportba. Fél 2-re vissza kell majd jönnöm. Elköszöntünk Jacquelin-től, neki is dolga volt, és Paulinhoékkal elmentünk ebédelni. Megint egy kifőzdében ettünk, ez még olcsóbb volt, mint a szombati, és nagyon finom.

én és az egyetem :-)

Ebéd után elmentünk a rendőrségre, azaz a Polícia Federal-hoz. Iszonyú sok ember várt útlevélre, de szerencsére az immigration részlegen senki sem volt. Elég viccesen éreztem magam, még sosem voltam ilyen irodában, itt most én vagyok bevándorló. Az egyik alkalmazott a kezünkbe nyomott egy hatalmas listát, hogy ezeket a papírokat hozzuk be, és ezt meg ezt fizessük be, akkor csinálják meg a kártyát. Nagyszerű. Adieu portugál-teszt, mehettünk Paulinho lakására mindent lefénymásolni és kinyomtatni. Mivel én egy kukkot se értettem a leírtakból, Paulinho segített mindenben, kinyomtatta az űrlapokat, lefénymásolta az útlevelemet, a vízumomat, mindent. Mikor megakadt (nem talált egy űrlapot az interneten) legalább másfél órán keresztül próbálta elérni az immigration office-t, vagy tizenkét telefonszámot felhívott, de senki sem válaszolt. Először csak portugálul mondott csúnyákat (azt hitte, nem értem), de egyszer csak kibukott belőle magyarul: „tiszta hülye!”, ránéztem, és kitört belőlünk a nevetés. Végül hagytuk az utolsó űrlapot, elmentünk a bankba befizetni az egyik csekket, aztán hazavittek. Paulinho tökéletesen megfogalmazta a mai nap tanulságát: Fizemos nada hoje  (azaz semmit sem csináltunk ma). Holnap folytatjuk.

Másnap kicsit később jött Paulinho, immár a barátnője nélkül (ő visszament Sao Pauloba, dolgozni), és egyből a Policia Federal-ra mentünk. Beadtuk az összes papíromat (ennyit szerintem még a vízumhoz sem kellett összeszedni, pedig az se volt egyszerű), befizettünk még egy csekket, és vártunk. Ujjlenyomatot is vettek megint, mind a tíz ujjamról, de nem ám elektronikusan, mint a nagykövetségen, hanem rendesen összekenték valami fekete dologgal a kezem, utána alig bírtam leszedni. Amúgy mindenki rettentő kedves volt, csak ez a bürokrácia borzalmas, minden iszonyatosan bonyolult. Mindent neked kell csinálni, hiába van hat alkalmazott az irodában, azok nem csinálnak semmit, de tényleg. Végül csak megkaptam a papíromat (egy borzalmas fotóval természetesen), a végleges kártyát csak 3-4 hónap múlva kérhetem, majd vissza kell jönni.

Polícia Federal épülete

Következő lépés a buszos kártya volt, szerencsére ezzel a papírral most már ki tudták nekem állítani, de kellett hozzá egy csomó dokumentum (útlevél, vízum, stb.). Tanuló bérletet nem tudtunk venni, mert az még (ennél is) bonyolultabb lett volna. Aztán elmentünk pénzt tenni a kártyára, és Paulinho vett nekem egy brazil SIM-kártyát is, hogy tudjak velük kommunikálni.

Subway

Időbe telt, mire megértettem, hogy Paulinho azt kérdezi, mit akarok enni: kifőzdében vagy szendvicset. A kifőzdére ugyanis a comida szót használta, ami hasonló a comer (enni) szóhoz, és én azt hittem, csak azt mondja, együnk szendvicset. Sokáig bólogattam, hogy igen, ő meg nézett, hogy de mi igen? Nagy nehezen megtaláltuk a probléma forrását, és akkor már én mondtam, együnk szendvicset, a változatosság kedvéért. Bementünk egy Subway-be, mert majd’ megőrültem, mikor megláttam, nagyon szeretem. Paulinho nem nagyon ismerte, nem tudom, ő mennyire értékelte, de nem tűnt túl csalódottnak. Annyira vicces, mikor random magyarul kezd beszélni, itt például az történt, hogy a gyorsétterem falán, egy New Yorkról készült fotót nézegettünk, és egyszer csak azt mondta: „de hol van a Wall Trade Center?”.

Ebéd után Paulinho elvitt a CELIN-be, hogy megírjam a portugál szintfelmérő tesztet, utána értem jön. A teszt nem volt túlságosan nehéz, utána beszélgetnem kellett egy tanárral, az már kicsit kevésbé ment, úgyhogy „básico 3” csoportba kerültem, ami az alapszint teteje. Egy hónap múlva remélem, már a középszint közepe-tetején leszek. A teszt után közölték, hogy akkor mehetek is órára, én meg teljesen lefagytam, mert se toll, se papír nem volt nálam, Paulinho meg jött értem. Na, nem baj, beültem órára, küldtem egy üzenetet neki, hogy csak 5-re jöjjön, a mellettem ülő francia lánytól kértem egy tollat. Rögtön össze is barátkoztunk, miután meg bírtam szólalni franciául (most annyira keveredik az angol, a magyar, a francia és a portugál a fejemben, hogy néha egy-egy nyelv teljesen kiesik és sok idő, amíg meg tudok szólalni), ő Valence-ből jött, ami Lyontól egyáltalán nincs messze. Van még egy francia srác és még egy lány a csoportban, velük is összemosolyogtam, miután kiderült, egy nyelvet beszélünk. Amúgy nagyon vegyes csoport, van két japán, két koreai, egy jordániai, egy ghánai, egy kínai, mindenki nagyon szimpatikus. A tanár is aranyos, picike duci pasi, mindkét fülében hatalmas fültágítók. Bemutatkoztam neki, elmagyarázta, hogy hogyan lesznek a portugál órák, a könyvet hol kell megvennem, stb. Minden nap (!) délután 2-től 5-ig portugál órám lesz. Nagyon sok, de legalább hamar megtanulok. Óra után Paulinho ott várt rám a recepción, aztán hazavitt. 

autóval a városban

Első 24 óra Curitibában: svédasztal, időeltolódás, festa, family

A reptéren azonnal lerohantak a rokonok, kérdezgettek, milyen utam volt, hogy vagyok, éhes vagyok-e, szomjas vagyok-e, fáradt vagyok-e… A pontosság kedvéért, a „rokonok” kifejezés apa brazil unokatestvéreit takarja: Tamást, és Paulinhot. Rajtuk kívül még Paulinho barátnője várt (Vi), és Edith (néni) – a nagymamám és a nagymamám nővérének egy barátnője –, akinél lakni fogok. Nagyjából mindegyikőjükkel találkoztam már egyszer életemben, de iszonyú régen és csak nagyon kevés időre, úgyhogy ismerkedni kellett még. Tamás és Paulinho csak pár szót beszélnek magyarul, úgyhogy angolul és portugálul próbáltunk kommunikálni, ha nagyon nem sikerült, Edith néni fordított, mert ő folyékonyan beszél magyarul (angolul, németül, franciául és ugye portugálul is). Paulinho megismerkedésünk után két másodperccel közölte, hogy ő ugyan nem fog hozzám máshogy beszélni, csak portugálul, mert azért jöttem ki, hogy megtanuljak. Nagyjából értettem is, amiket kérdezett, válaszolni már nehezebb volt, olyankor Tamás segített angolul.

Váltottunk nekem pénzt még a repülőtéren, aztán autóba ültünk, és ebédelni mentünk. Edit néni házához közeli étterembe mentünk, ahol annyiféle étel volt, hogy a szám is tátva maradt. Itt Brazíliában, általában ilyen kifőzdék vannak, ahol svédasztal van, azt választ az ember, amit akar, és egy bizonyos összeget fizet. Nem drága egyáltalán, ez a mostani mindennel (előétel, főétel, desszert, innivaló) együtt olyan 25 reál körül volt azt hiszem, ami kb. 2000 Ft. Én alig tudtam mit válasszak, Tamás magyarázta el, mi micsoda. A csicseriborsó salátától kezdve, a mindenféle halakon és húsokon át a sült banánig minden volt. Én szépen összeválogattam az adagomat a tányérra, természetesen nem lehet kihagyni a feijoada-t, a brazil nemzeti ételt, (fekete) bab rizzsel, nagyon finom. Tamásnak és Paulinhonak néha eszébe jutnak magyar szavak, ma a kedvenc pillanatom az volt, mikor mutogatták a különböző ételeket, egyszer csak egymásra néztek, és azt mondták „ez tengeri herkentyű!”. Hát ilyen szavakat tudnak, nagyon vicces mikor így előtör belőlük. Én olyan éhes voltam, mint a fene, a viszontagságos repülőút miatt már több órája nem volt semmi rendes étel a szervezetemben, úgyhogy most jól bepótoltam mindent. Nagyon finom volt az ebéd, desszertet már alig bírtam enni, de Paulinho nagyon ajánlgatta a citromos krémet, úgyhogy megkóstoltam, tényleg jó volt.

Ebéd után a fiúk hazavittek engem és Edith nénit, kipakoltuk a bőröndjeimet a kocsiból. Közben szakadt az eső, de annyira, hogy amíg a kocsitól a házig beértem (max 10 méter), tökre eláztam. Sajnos egész hétvégére ilyen hideg, esős időt mondanak. Ez a brazil tél, ugye itt most fordítva van, mert a déli féltekén vagyunk, most van itt tél vége. Curitibában hideg is van, mert délebbre van, messzebb az egyenlítőtől. Hó azért nem esik, de most olyan 15 fok körül van a hőmérséklet nappal.

Edith néni megmutatta a házat és a szobáimat – igen, több is van! A földszinti szobában tarthatom a ruháimat, ott van egy nagy szekrény, és egy fürdőszoba is a szobám mellett, de az emeleten alszom. Hatalmas a ház, rengeteg szoba van, eltelt egy kis időbe, amíg kiismertem magam. Tamásék maradtak még egy kicsit beszélgetni, pont jó alkalom volt, hogy odaadjam nekik az ajándékokat, Magyarországról. 

Paulinho már a reptéren mondta nekem, hogy bulit szervez este, és ha szeretnék, menjek, úgyhogy meg is beszéltük, hogy az első éjszakámat nála töltöm, majd értem jön később. Aztán ők hazamentek, Edith néni délutáni pihenőt tartott, én pedig kipakoltam a ruháimat a bőröndből, és gyorsan felhívtam anyáékat is. Furcsa, mert egyáltalán nem érzem magam annyira messze tőlük, legalábbis nem jobban, mint mikor Lyonban vagyok.

Este fél 7-kor (otthon fél 12) aztán jött értem Paulinho, bepattantam az autóba, és mentünk hozzá, a buliba. Egy helyen lakik Tamással, Tamásnak van egy saját lakása, a másik házban pedig az irodája van és Paulinhonak egy kis lakosztálya, ami egy szobából, egy előszobából, egy konyhából, egy fürdőszobából és egy fedett teraszból áll – ott volt a buli. Tamással sokat beszélgettem az este elején, mert ő volt az egyetlen, aki tudott angolul. 

ilyen menő partyt csináltak

Aztán szépen sorban megérkeztek a barátaik is, akik nagyjából velük egykorú (szóval ötvenes-hatvanas) házaspárok voltak, de voltak az én korosztályomból is néhányan. Az egész társaságból Tamáson kívül csak egy srác tudott angolul, vele beszélgettem egy kicsit, de aztán ő is és Tamás is felszívódtak, kénytelen voltam megértetni magam valahogy a többiekkel. Paulinhot és a barátnőjét már egészen jól értem, ők egész este sokat foglalkoztak velem, hülyéskedtek, meg anyáskodtak felettem kicsit. Nekem is egyre több portugál szó jut eszembe szerencsére. Amúgy a vacsora barbecue volt, ennyi húst még életemben nem láttam egy helyen, és ettem valamilyen állat nyelvét is, ami meglepő módon finom volt. 

A buli vége átment természetesen diszkóba, DJ Paulinho nyomta a hetvenes- nyolcvanas évek zenéit (kb. az összest ismertem). Én egy idő után már csak egyedül ücsörögtem az asztalnál és néztem a többieket, ahogy táncolnak, nekem semmi erőm nem volt. Paulinho akárhányszor elment mellettem, mindig megsimogatta a fejem és rám vigyorgott. Teljesen úgy viselkednek velem a fiúk, mintha tényleg a nagybátyáim lennének, és ezer éve ismernénk egymást, emiatt aztán nincs is olyan borzalmas honvágyam, mert nagyon jól érzem magam velük. Éjfélkor (ami otthoni idő szerint 5 óra!) már nem bírtam tovább, elmentem aludni Paulinho kanapéjára, mert majdnem összeestem a fáradtságtól.

Másnap reggel – vagyis délben, 12 óra alvás után – kibotorkáltam a konyhába, ahol terített asztal várt, Paulinho és a barátnője pedig kórusban mondták, hogy „Bom dia!”, azaz jó reggelt. Reggeli közben Paulinho megállapította, hogy tényleg rokonok vagyunk, mert én is imádom a tejeskávét és a sajtot, ezt később elújságolta a bátyjának is. Reggeli után aztán kiültem a teraszra vele Indiana Jones-t nézni portugálul. Annyira jó volt, most aztán végképp otthon éreztem magam (pedig otthon sose nézek Indiana Jones-t), de szerencsére Paulinho nem kapcsolgatja folyton a tévét, mint ahogy apa szokta – az nem hiányzik.

Ebéd előtt elszaladtam fürödni, összepakoltam a cuccaimat, és közben felfedeztem Paulinho szobájában egy csomó fényképet, amin a családunk van, apa oldaláról. A nagymamám, az unokatestvéreim, mindenki. Annyira fura volt Brazíliában egy eddig ismeretlen lakásban viszont látni ezeket a képeket, hogy kicsit meg is hatódtam tőle.

Az ebéd megint barbecue volt, mint tegnap, Tamás is átjött és még egy házaspár, akik tegnap is itt voltak. Most kicsit többet beszélgettem velük, elmagyaráztam nekik (Tamás segítségével), hogy hol lakom, és hogy hogy lehet korcsolyázni a befagyott Balatonon. Nem tudom, hogy bír ennyi húst a szervezetem, Lyonban pont hogy leszoktam róla, és csak heti egyszer ettem, itt meg folyton csak az van, őrület.

Ebéd után aztán Paulinho visszavitt Edith nénihez, de megbeszéltük, hogy holnap reggel megint jön értem, mert segít ügyet intézni (bejelentkezni a rendőrségen, az egyetemen, stb. stb.).

Nagyjából ennyi volt az első (több mint) 24 órám Brazíliában, folyt. köv.!   

Átrepülni három kontinest és egy óceánt

13.00, Augusztus 18, Péntek - Paloznak: Elindultunk. A könnyeimtől alig láttam utoljára a Balatont, pedig elhatároztam, hogy jól megnézem. Anya és Apa vittek kocsival Bécsbe, egész jól szórakoztunk az úton, a brazil útikönyvemet lapozgattuk.

szélmalmok Ausztria felett

16.00, Augusztus 18, Péntek – Bécs: Még szerencse, hogy időben elindultunk otthonról, a bécsi repülőtéren parkolóhelyet találni marha nehéz, maga a repülőtér is nagyon nagy. Szerencsére teljesen időben odaértünk feladni a bőröndöt: itt már “önkiszolgáló” feladás van, neked kell igazából mindent csinálni. Azért én két pasit is megkérdeztem, biztos ami biztos, az egyik el is magyarázta, hogy Sao Pauloban csekkolhatom ki és be a feladott poggyászt megint, mert belépek Brazíliába. Oké. Igyekeztem hamar beszaladni a biztonsági ellenőrzésen, nem akartam megvárni, amíg anya elsírja magát – akkor tuti én is. Átértem, volt két órám a repülő indulásáig. Felhívtam Danit (végre nincs roaming), ránéztem a Facebook-ra, de a két óra is hamar elrepült. Ráadásul a gépünket áttették egy másik kapuhoz, én csak rohantam a sok svájci/osztrák/mindenféle külföldi után, mert alig lehetett érteni a hangosbemondót. Végül csak tíz perc késéssel indultunk, imádkoztam, hogy le ne késsem a másik gépet Zurich-ben.

20.30, Augusztus 18, Péntek – Zurich: A repülő viharba került Zurich előtt, úgy dobált, hogy minden összerázódott bennem. Eddig is fájt a hasam, most már hányingerem is lett. Mikor leszálltunk, rohantam megkeresni a Sao Pauloba induló gépet. Nem volt egyszerű a terminálra jutni, át kellett mennem egy passeport-control-on (útlevél-ellenőrzés), aztán egy metró-szerű szerelvényben kötöttem ki, ami az E terminálra vitt, onnan indulnak a nemzetközi gépek. Csak akkor voltam jól, mikor ültem, ezért meglehetősen nehezemre esett még egy passeport-control-hoz odavánszorogni az indulás előtt, aztán még egyszer a felszálláshoz. Gyógyszert nem mertem bevenni, ki tudja, mit csinál. Csak aludni akartam. Szerencsére idejében felszálltunk a gépre, csak akkor bolondultam meg majdnem, mikor a pilóta bemondta, hogy kevés az üzemanyag, ezért várunk fél órát, hogy teletöltsék a tankot. Mondjuk, inkább induljunk később, mint hogy kevés üzemanyag legyen…

23.15, Augusztus 18, Péntek – Zurich felett: Végre elindultunk. 
Én belealudtam kicsit az indulásba, de sajnos a vacsorához felkapcsolták a villanyt, úgyhogy kénytelen voltam felébredni. 

vacsora

Egy kövér nő ült mellettem, én az ablak mellé szorítva, de szerintem ő sem érezte magát jobban, iszonyú kicsi hely volt az ülések között. Pedig azt gondolná az ember, hogy interkontinentális járaton azért odafigyelnek kicsit, de csak a székek kényelmesebbek egy fokkal, több hely nincs. Ezen kívül még van egy tablet, amin filmet nézhet vagy zenét hallgathat az ember, ha ahhoz van kedve. Vacsorára csirkét kértem, valami krumplipüré-szerű izével és spenóttal, de alig bírtam megenni. Csak hadd aludjak már.

02.00, Augusztus 19, Szombat – valahol Afrika felett: Vacsora után leoltották a villanyt és az összes stewardress eltűnt (ezen gondolkoztam végig, hogy hová, de gondolom ha bajom lett volna, előjönnek), végre aludhattunk. Sajnos egy ilyen repülőn még sokkal nehezebb aludni, mint egy buszon, pedig én aztán hozzá vagyok szokva az ilyen hosszú utazásokhoz és akárhol el tudok aludni. De a levegőben (bármilyen ellentmondásos is), nincs friss levegő, igazából Bécs óta nem voltam szabad ég alatt, csak ilyen zárt terekben. A repülőgép pedig borzasztó ilyen szempontból, főleg az ablak mellett. A mellettem ülő nő terjedelmessége sem segített a helyzeten, bár szegény nem tehet róla, és a mosolygásával igazán jó benyomást tett rám. Igazából a repülőgép van szarul megcsinálva.

05.00, Augusztus 19, Szombat – valahol az Atlanti-óceán felett: Tengeribeteg lettem a repülőn. Eddig is alig bírtam aludni a borzalmas hasgörcsök és hányingerem miatt, de egyszer csak arra ébredtem, hogy kész vége, aztán a szám elé tartva a kezem, felvertem a szomszédomat, hogy engedjen ki. Szegény nő annyira aggódott, még percekig nézett utánam, jól vagyok-e. A mosdó előtt állva (mert az természetesen foglalt volt) aztán kicsit jobban lettem, azon a részen sokkal jobban járt a levegő. Az út további részében nem sokat aludtam, inkább a szememet becsukva zenét hallgattam, alig vártam, hogy leszálljunk végre.

talán látszik, erre ment a repülő

08.00, Augusztus 19, Szombat – már Dél-Amerika felett: Már reggel van, mégsem kapcsolják fel a villanyt, a repülőn (és kint is, kilestem az ablakon) vak sötét van. Hoztak reggelit, de én csak kólát és vizet ittam, az egyik stewardress meg is kérdezte, jól vagyok-e. Hát nem egészen, mégis azt mondtam igen, igazából túl fogom élni. Alig várom, hogy Sao Pauloba érjünk, percenként nézem a Flight Info-t, egy térképen lehet követni, hogy merre vagyunk éppen. Ez a pár óra egy örökkévalóságnak tűnik az érkezésig.

11.30, Augusztus 19, Szombat – Sao Paulo: Már a repülőgépen átállítottam az órámat, itt csak fél 7 van. Kiszállunk a gépből, rohanok előre, le ne késsem a következőt, csak másfél órám van. Passport-control, polícia federal, belépés az országba. Minden papíromat nézik, vízum, útlevél, belépési kártya. Mehetek. Futok. Bőröndömet megvárom (milyen szerencse, megvan), rohanok át a vámon is. Kiérek, a tranzitból, fogalmam sincs, hol vagyok, és mit kell csinálnom. Odamegyek néhány egyenruhás bácsihoz, az egyik próbál segíteni, nem sok sikerrel. Végül nagy nehezen kitalálom, hova kell állnom. Kígyózó sor. A Curitibába igyekvőket nemsokára előre hívják, kevés idő van a gép indulásáig. Feladom a bőröndöm megint, a másikkal rohanok tovább. Egy hatalmas terminálon találom magam, vagy ezer ember körülöttem, sehol semmi kiírva, a reptér alkalmazottai nem értik, amit kérdezek. Káosz. Végül csak kiokoskodom magamtól, hogy merre kell mennem, megtalálom a biztonsági ellenőrzést. Rohanok. Becsipogok a kapun. A pasi integet, menjek még egyszer. Megint csipog. Majdnem megőrülök, ő látja rajtam. Megkérdezi: telefon? s én a homlokomra csapok: a farzsebemben van. Futok tovább, a tábla szerint 5-10 perc gyalog a kapu, nekem van 5 a beszállásig. Végre megtalálom, megint kígyózó sor, de legalább mindenki oda megy, ahova én. Megkönnyebbülés, most már biztosan odaérek.

a hegyek mögött ott messze, az az óceán

14.30, Augusztus 19, Szombat – Curitiba: Itt még csak fél 10 van. Leszállok a gépről, el sem hiszem, hogy megérkeztem. A közérzetem rendbejött, végre friss levegőt is éreztem kicsit, csak marha éhes vagyok és gyenge. Megyek, megkeresem a bőröndömet. Várok vagy fél órát, már megijedek, hogy elveszett, mire végre megtalálom. Kihúzom az ajtón, s, ahogy az kinyílik, megpillantom a családtagjaimat, akiket eddig életemben egyszer láttam, elég sok éve. Egy hatalmas tábla a kezükben, amin az áll: WELCOME SARA. Mindenki mosolyog, tapsol, örül, én egészen meghatódok, talán a kimerültség. Ők fotózkodnak velem, én mindenhova nézek, ahova mondják, bólogatok, hogy jól utaztam, lényeg, hogy itt vagyok. Valahogy már most otthon érzem magam, biztos a Magdi (a nagymamám nővére) vonásai a fiai arcán okozzák ezt a furcsa megnyugvást. 

Miért Brazília ? Por que o Brasil ?

Íme a három fő ok, amiért itt kötöttem ki:

• lassan 3 éve tanulok portugálul, és idegesít, hogy nem tudok folyékonyan beszélni még.

• a kedvenc portugál tanárom, Giusti, annyit beszélt Brazíliáról, hogy szerelmes lettem az országba, és tulajdonképpen neki köszönhető elsősorban, hogy itt kötöttem ki. (Mikor tavaly év elején nem tudtam, mit csináljak az antropológia alapszak után, véletlenül összefutottam Giustival a villamoson, akinek kész válasza volt: “Menj Brazíliába!”)

• mindenképpen meg szerettem volna ismerni a családomnak a “brazil felét” is, a távoli “nagybátyáimat”, másod- vagy harmad-unokatestvéreimet, akik egy szót sem beszélnek magyarul. (Apa nagynénje több, mint tíz évet élt Brazíliában, szült két fiút, később lett sok unokája, akik néhány szónál többet sosem tanultak meg magyarul, de azért iszonyatosan ragaszkodnak a családhoz és az országhoz – csak úgy ugye elég nehéz, hogy egyik fél sem beszéli a másik nyelvét.)

Szóval röviden ennyi a sztori, a lyoni egyetemen lehetőségem adódott a mester szak első évét Brazíliában elvégezni, mint csereévet. A francia állam és az Auvergne-Rhone-Alpes Régió támogatásával, ugyanis onnan kapom az ösztöndíjamat – mondjuk, csak szeptembertől, addig részben én, részben a családom finanszírozza az utat. Ha pedig adott egy ilyen lehetőség (még ha borzalmasan nehéz is volt minden papírt beadni, vízumot kérvényezni, stb.), miért ne élnék vele? Valószínűleg nem lesz máskor ilyen az életemben, hogy egy egész évet a világ másik felén tölthessek, szinte ingyen. Persze, meg is dolgozom ezért, nyilván nem lesz könnyű portugálul készülni az egyetemre, sőt még egy kutatást is összerakni (amiből szakdolgozatot írok év végén franciául). Úgyhogy, ha valaki azt gondolja, csak nyaralni jöttem, az téved, ez inkább ilyen nyaralós-tanulós év. De azt hiszem, az elmúlt három év után, amit végig dolgoztam és tanultam, igazán megérdemlem.