Szürke kedd reggel volt ma, ilyenkor még hideg van, 10-13 fok körül. A
buszon Lóci játszott a fülhallgatómban, miközben egy szöveget olvastam a ma
reggeli órámra, portugálul. Sajnos nem tudtam befejezni, nagyon sok volt (vagy
100 oldal, múlt héten adta fel).
Leszálltam a sulinál, fél 8. Van idő cigire, itt sosem kezdik pontosan az
órát. Egyszer csak ismerős alakot látok közeledni, nem hiszem el. Francois?
Francois! Mikor megismerem, vigyorogva szaladok elé, ő is nevet. Francois-t
Lyonból ismerem, egy egyetemre járunk, és mikor kiderült, hogy együtt jövünk
Curitibába, rögtön összebarátkoztunk. Nagyon imádom, jó humora van, divatot
tanul. Mióta itt vagyok, még nem tudtam találkozni vele, mert össze-vissza
utazgatott a barátnőjével (aki itt volt nála egy hónapig), most is Rio de
Janeiro-ból jött vissza. Áradozik, csoda város, azt mondja, vissza sem akart
jönni. Nem sokkal később aztán mindketten mentünk órára, szünetben találkozunk.
A mai órám Laboratório etnográfico,
azaz etnográfiai labor, módszertan. Iszonyat sokat kell olvasni, az egyik
legújabb barátom, Alex (kicsit bonyolultabb neve van, de én így fogom hívni)
már felkészített. A tanárnő nagyon helyes, egész órán mosolygott, egyszerűen el
sem tudom képzelni, hogy csinálja. Amúgy minden órán másik szöveget elemzünk,
az adott antropológus milyen módszereket használt a kutatásához, most egy sao paulo-i
börtönről olvastunk. Szünetben a tanárnő odahívott magához, mindent
elmagyarázott (amiket már tudtam Alex-től), azt mondta, ha bármit nem értek,
szóljak, és amúgy meg seja bem vinda
(azt jelenti: légy üdvözölve, szívesen látunk). A szünet további részét
Francois-val töltöttem az udvaron, cigiztünk, és megosztottuk egymással a
curitibai életünk minden új élményét, rengeteg van. Aztán visszamentünk órára,
türelmesen kivártam a végét, nagyon érdekes volt, de iszonyú fárasztó négy órán
keresztül komoly dolgokra koncentrálni portugálul. Alexszel és egy másik brazil
sráccal ebédeltem, de most nem a menzán, mert akkora sor volt, hogy nem lett
volna időnk kivárni. Elvittek egy közeli kifőzdébe, ez sem volt drága, és
legalább kényelmesen megebédeltünk, nem kellett rohanni.
A mai portugál órán megtanultuk a múlt időt, és az egyik francia barátnőm
fél órát szakadt a röhögéstől, mert félre értettem a feladatot. Olyan dolgokról
kellett írnunk, amik a múlt évben megváltoztatták az életünket. Én pedig azt
hittem, olyanokról, amik azóta megváltoztak, ezért azzal kezdtem, hogy múlt
évben 8-9 körül keltem (mert most ez inkább 6-7). Lucile ránézett a füzetemre,
elnevette magát, és megkérdezte (franciául): és ettől megváltozott az életed? Akkor rájöttem, hogy benéztem a feladatot,
belőlem is kitört a nevetés, alig bírtuk abbahagyni, a tanár meg is kérdezte „Tudo bem?” (Minden rendben?). Persze,
minden rendben volt.
 |
| coxinha (Google) |
Portugál után Lucile és a másik francia barátnőm közölték, hogy most megyek
velük kávézni, nincs ellenvetés. Kezdünk összenőni, néha portugálul is
beszélünk, hogy gyakoroljuk. Végül aztán nem kávézni mentünk, hanem „coxinházni”, ha már Brazíliában vagyunk.
A coxinha („kosinya”-nak kell ejteni)
egy brazil kaja, nehéz elmagyarázni, egy tésztaféleség, amiben hús és sajt van,
elég finom. A képen látható, hogy néz ki. Nem maradtunk aztán sokáig, mert a
lányoknak is sok házijuk van, én is fáradt voltam. Sajnos ilyenkor ritkábban
járnak a buszok, és iszonyat nagy dugó van (mindenki megy haza a munkából),
ezért vagy fél órát vártam a buszra, és kb. 40 perc volt még, amíg hazaértem. Edith
néni várt, Maká, a kutya is nagyon, ilyenkor alig lehet rólam levakarni. Vacsi,
tanulás, blogolás, alvás, ez az esti program.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése