Hétfő délelőttönként nincs órám szerencsére, ma csak azért kellett fél
11-re bemennem az egyetemre, mert az egyik barátnőmmel, Jacqueline-nal
találkoztam. Ő az itteni „mentorom” és segít, amiben kell. Most pont kellett,
mert sehogy sem tudtam, hogyan lehet elintézni, hogy a menzán, mikor beütöm a
kódomat, megjelenjen a képem is a számítógépen. Nem mintha zavarna, hogy nincs
ott semmi, csak a múlt héten már többször is rám szóltak, legutoljára alig
engedte a nő, hogy bemenjek. Ma, Jacqueline-nal végigjártuk az egyetem összes
létező épületét, míg végül az utolsóban megtaláltuk azt a nőt, aki el tudja
nekem intézni ezt is, meg a diákigazolványt is. Vagy mégsem. Azt mondta,
diákigazolvány csak szeptember második hetében lesz, jöjjek vissza, a fényképet
azért megpróbálja. Előhalászott a fiókja mélyéről egy webkamerát, nagy
üggyel-bajjal bedugta a számítógépbe, lekapcsolt egy-két villanyt, aztán
készített egy (valószínűleg borzalmas) fotót rólam. Na, nem baj, lényeg, hogy
benne legyen a rendszerben, és holnaptól ne szóljanak be az ebédnél. Legalább
ez is megvan. Amúgy reggel Jacqueline megmutatta nekem a városi könyvtárat,
ahol nagyon sok könyv van, és jól lehet tanulni. Majd csináltatok egy kártyát,
ha nálam lesz minden irat, mert természetesen ehhez is hatvannyolc papír kell.
Jacqueline-nal ebédeltem. Az együtt töltött idő felében angolul beszéltünk,
de aztán ő úgy döntött, eleget gyakorolt, én jövök, és utána portugálul kellett
kifejeznem magam. Nem baj, már egyre jobban megy, nagyjából mindent el tudok
magyarázni, csak idő kell hozzá. A menza szerintem még mindig rendben van,
olcsó, ehető, az a lényeg, nem?
Ebéd után én rohantam portugál órára, aminek az első fele borzalmasan
unalmas volt, azt hittem, megőrülök. Nagyon nem bírom már a szokásos
nyelvtanulós módszereket, a szövegértés-feladatokat, a levélírást, a ragozást…
Sokkal jobban szeretek beszélgetni emberekkel, és közben felfedezni a nyelvet.
Igaz, hogy úgy nehezebb, de ezerszer izgalmasabb. Úgyhogy eléggé szenvedtem az
első két órában, az utolsó órában viszont kaptunk egy nagyon király feladatot.
Párokra osztottak minket, és közösen le kellett írnunk egy receptet portugálul,
amit mindkettőnk ismer. Én egy japán sráccal kerültem össze (a nevét nem tudom
leírni persze), és mivel nem találtunk olyan receptet, amit mind a ketten
ismerünk, én is megtanítottam neki egyet (palacsintát), és ő is nekem (sushit).
Közben folyamatosan dőltünk a röhögéstől, mert a szegényes portugál
szókincsünkkel teleírtuk olyannal a recepteket, hogy „vegyél meg minden anyagot”,
„tegyél bele, amit szeretnél”, stb. Ez végre egy izgalmas és elég vicces
feladat volt. Óra után hazamentem, ott pedig nem történt semmi nagyon érdekes,
úgyhogy itt a vége, fuss el véle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése