Első 24 óra Curitibában: svédasztal, időeltolódás, festa, family

A reptéren azonnal lerohantak a rokonok, kérdezgettek, milyen utam volt, hogy vagyok, éhes vagyok-e, szomjas vagyok-e, fáradt vagyok-e… A pontosság kedvéért, a „rokonok” kifejezés apa brazil unokatestvéreit takarja: Tamást, és Paulinhot. Rajtuk kívül még Paulinho barátnője várt (Vi), és Edith (néni) – a nagymamám és a nagymamám nővérének egy barátnője –, akinél lakni fogok. Nagyjából mindegyikőjükkel találkoztam már egyszer életemben, de iszonyú régen és csak nagyon kevés időre, úgyhogy ismerkedni kellett még. Tamás és Paulinho csak pár szót beszélnek magyarul, úgyhogy angolul és portugálul próbáltunk kommunikálni, ha nagyon nem sikerült, Edith néni fordított, mert ő folyékonyan beszél magyarul (angolul, németül, franciául és ugye portugálul is). Paulinho megismerkedésünk után két másodperccel közölte, hogy ő ugyan nem fog hozzám máshogy beszélni, csak portugálul, mert azért jöttem ki, hogy megtanuljak. Nagyjából értettem is, amiket kérdezett, válaszolni már nehezebb volt, olyankor Tamás segített angolul.

Váltottunk nekem pénzt még a repülőtéren, aztán autóba ültünk, és ebédelni mentünk. Edit néni házához közeli étterembe mentünk, ahol annyiféle étel volt, hogy a szám is tátva maradt. Itt Brazíliában, általában ilyen kifőzdék vannak, ahol svédasztal van, azt választ az ember, amit akar, és egy bizonyos összeget fizet. Nem drága egyáltalán, ez a mostani mindennel (előétel, főétel, desszert, innivaló) együtt olyan 25 reál körül volt azt hiszem, ami kb. 2000 Ft. Én alig tudtam mit válasszak, Tamás magyarázta el, mi micsoda. A csicseriborsó salátától kezdve, a mindenféle halakon és húsokon át a sült banánig minden volt. Én szépen összeválogattam az adagomat a tányérra, természetesen nem lehet kihagyni a feijoada-t, a brazil nemzeti ételt, (fekete) bab rizzsel, nagyon finom. Tamásnak és Paulinhonak néha eszébe jutnak magyar szavak, ma a kedvenc pillanatom az volt, mikor mutogatták a különböző ételeket, egyszer csak egymásra néztek, és azt mondták „ez tengeri herkentyű!”. Hát ilyen szavakat tudnak, nagyon vicces mikor így előtör belőlük. Én olyan éhes voltam, mint a fene, a viszontagságos repülőút miatt már több órája nem volt semmi rendes étel a szervezetemben, úgyhogy most jól bepótoltam mindent. Nagyon finom volt az ebéd, desszertet már alig bírtam enni, de Paulinho nagyon ajánlgatta a citromos krémet, úgyhogy megkóstoltam, tényleg jó volt.

Ebéd után a fiúk hazavittek engem és Edith nénit, kipakoltuk a bőröndjeimet a kocsiból. Közben szakadt az eső, de annyira, hogy amíg a kocsitól a házig beértem (max 10 méter), tökre eláztam. Sajnos egész hétvégére ilyen hideg, esős időt mondanak. Ez a brazil tél, ugye itt most fordítva van, mert a déli féltekén vagyunk, most van itt tél vége. Curitibában hideg is van, mert délebbre van, messzebb az egyenlítőtől. Hó azért nem esik, de most olyan 15 fok körül van a hőmérséklet nappal.

Edith néni megmutatta a házat és a szobáimat – igen, több is van! A földszinti szobában tarthatom a ruháimat, ott van egy nagy szekrény, és egy fürdőszoba is a szobám mellett, de az emeleten alszom. Hatalmas a ház, rengeteg szoba van, eltelt egy kis időbe, amíg kiismertem magam. Tamásék maradtak még egy kicsit beszélgetni, pont jó alkalom volt, hogy odaadjam nekik az ajándékokat, Magyarországról. 

Paulinho már a reptéren mondta nekem, hogy bulit szervez este, és ha szeretnék, menjek, úgyhogy meg is beszéltük, hogy az első éjszakámat nála töltöm, majd értem jön később. Aztán ők hazamentek, Edith néni délutáni pihenőt tartott, én pedig kipakoltam a ruháimat a bőröndből, és gyorsan felhívtam anyáékat is. Furcsa, mert egyáltalán nem érzem magam annyira messze tőlük, legalábbis nem jobban, mint mikor Lyonban vagyok.

Este fél 7-kor (otthon fél 12) aztán jött értem Paulinho, bepattantam az autóba, és mentünk hozzá, a buliba. Egy helyen lakik Tamással, Tamásnak van egy saját lakása, a másik házban pedig az irodája van és Paulinhonak egy kis lakosztálya, ami egy szobából, egy előszobából, egy konyhából, egy fürdőszobából és egy fedett teraszból áll – ott volt a buli. Tamással sokat beszélgettem az este elején, mert ő volt az egyetlen, aki tudott angolul. 

ilyen menő partyt csináltak

Aztán szépen sorban megérkeztek a barátaik is, akik nagyjából velük egykorú (szóval ötvenes-hatvanas) házaspárok voltak, de voltak az én korosztályomból is néhányan. Az egész társaságból Tamáson kívül csak egy srác tudott angolul, vele beszélgettem egy kicsit, de aztán ő is és Tamás is felszívódtak, kénytelen voltam megértetni magam valahogy a többiekkel. Paulinhot és a barátnőjét már egészen jól értem, ők egész este sokat foglalkoztak velem, hülyéskedtek, meg anyáskodtak felettem kicsit. Nekem is egyre több portugál szó jut eszembe szerencsére. Amúgy a vacsora barbecue volt, ennyi húst még életemben nem láttam egy helyen, és ettem valamilyen állat nyelvét is, ami meglepő módon finom volt. 

A buli vége átment természetesen diszkóba, DJ Paulinho nyomta a hetvenes- nyolcvanas évek zenéit (kb. az összest ismertem). Én egy idő után már csak egyedül ücsörögtem az asztalnál és néztem a többieket, ahogy táncolnak, nekem semmi erőm nem volt. Paulinho akárhányszor elment mellettem, mindig megsimogatta a fejem és rám vigyorgott. Teljesen úgy viselkednek velem a fiúk, mintha tényleg a nagybátyáim lennének, és ezer éve ismernénk egymást, emiatt aztán nincs is olyan borzalmas honvágyam, mert nagyon jól érzem magam velük. Éjfélkor (ami otthoni idő szerint 5 óra!) már nem bírtam tovább, elmentem aludni Paulinho kanapéjára, mert majdnem összeestem a fáradtságtól.

Másnap reggel – vagyis délben, 12 óra alvás után – kibotorkáltam a konyhába, ahol terített asztal várt, Paulinho és a barátnője pedig kórusban mondták, hogy „Bom dia!”, azaz jó reggelt. Reggeli közben Paulinho megállapította, hogy tényleg rokonok vagyunk, mert én is imádom a tejeskávét és a sajtot, ezt később elújságolta a bátyjának is. Reggeli után aztán kiültem a teraszra vele Indiana Jones-t nézni portugálul. Annyira jó volt, most aztán végképp otthon éreztem magam (pedig otthon sose nézek Indiana Jones-t), de szerencsére Paulinho nem kapcsolgatja folyton a tévét, mint ahogy apa szokta – az nem hiányzik.

Ebéd előtt elszaladtam fürödni, összepakoltam a cuccaimat, és közben felfedeztem Paulinho szobájában egy csomó fényképet, amin a családunk van, apa oldaláról. A nagymamám, az unokatestvéreim, mindenki. Annyira fura volt Brazíliában egy eddig ismeretlen lakásban viszont látni ezeket a képeket, hogy kicsit meg is hatódtam tőle.

Az ebéd megint barbecue volt, mint tegnap, Tamás is átjött és még egy házaspár, akik tegnap is itt voltak. Most kicsit többet beszélgettem velük, elmagyaráztam nekik (Tamás segítségével), hogy hol lakom, és hogy hogy lehet korcsolyázni a befagyott Balatonon. Nem tudom, hogy bír ennyi húst a szervezetem, Lyonban pont hogy leszoktam róla, és csak heti egyszer ettem, itt meg folyton csak az van, őrület.

Ebéd után aztán Paulinho visszavitt Edith nénihez, de megbeszéltük, hogy holnap reggel megint jön értem, mert segít ügyet intézni (bejelentkezni a rendőrségen, az egyetemen, stb. stb.).

Nagyjából ennyi volt az első (több mint) 24 órám Brazíliában, folyt. köv.!