Átrepülni három kontinest és egy óceánt

13.00, Augusztus 18, Péntek - Paloznak: Elindultunk. A könnyeimtől alig láttam utoljára a Balatont, pedig elhatároztam, hogy jól megnézem. Anya és Apa vittek kocsival Bécsbe, egész jól szórakoztunk az úton, a brazil útikönyvemet lapozgattuk.

szélmalmok Ausztria felett

16.00, Augusztus 18, Péntek – Bécs: Még szerencse, hogy időben elindultunk otthonról, a bécsi repülőtéren parkolóhelyet találni marha nehéz, maga a repülőtér is nagyon nagy. Szerencsére teljesen időben odaértünk feladni a bőröndöt: itt már “önkiszolgáló” feladás van, neked kell igazából mindent csinálni. Azért én két pasit is megkérdeztem, biztos ami biztos, az egyik el is magyarázta, hogy Sao Pauloban csekkolhatom ki és be a feladott poggyászt megint, mert belépek Brazíliába. Oké. Igyekeztem hamar beszaladni a biztonsági ellenőrzésen, nem akartam megvárni, amíg anya elsírja magát – akkor tuti én is. Átértem, volt két órám a repülő indulásáig. Felhívtam Danit (végre nincs roaming), ránéztem a Facebook-ra, de a két óra is hamar elrepült. Ráadásul a gépünket áttették egy másik kapuhoz, én csak rohantam a sok svájci/osztrák/mindenféle külföldi után, mert alig lehetett érteni a hangosbemondót. Végül csak tíz perc késéssel indultunk, imádkoztam, hogy le ne késsem a másik gépet Zurich-ben.

20.30, Augusztus 18, Péntek – Zurich: A repülő viharba került Zurich előtt, úgy dobált, hogy minden összerázódott bennem. Eddig is fájt a hasam, most már hányingerem is lett. Mikor leszálltunk, rohantam megkeresni a Sao Pauloba induló gépet. Nem volt egyszerű a terminálra jutni, át kellett mennem egy passeport-control-on (útlevél-ellenőrzés), aztán egy metró-szerű szerelvényben kötöttem ki, ami az E terminálra vitt, onnan indulnak a nemzetközi gépek. Csak akkor voltam jól, mikor ültem, ezért meglehetősen nehezemre esett még egy passeport-control-hoz odavánszorogni az indulás előtt, aztán még egyszer a felszálláshoz. Gyógyszert nem mertem bevenni, ki tudja, mit csinál. Csak aludni akartam. Szerencsére idejében felszálltunk a gépre, csak akkor bolondultam meg majdnem, mikor a pilóta bemondta, hogy kevés az üzemanyag, ezért várunk fél órát, hogy teletöltsék a tankot. Mondjuk, inkább induljunk később, mint hogy kevés üzemanyag legyen…

23.15, Augusztus 18, Péntek – Zurich felett: Végre elindultunk. 
Én belealudtam kicsit az indulásba, de sajnos a vacsorához felkapcsolták a villanyt, úgyhogy kénytelen voltam felébredni. 

vacsora

Egy kövér nő ült mellettem, én az ablak mellé szorítva, de szerintem ő sem érezte magát jobban, iszonyú kicsi hely volt az ülések között. Pedig azt gondolná az ember, hogy interkontinentális járaton azért odafigyelnek kicsit, de csak a székek kényelmesebbek egy fokkal, több hely nincs. Ezen kívül még van egy tablet, amin filmet nézhet vagy zenét hallgathat az ember, ha ahhoz van kedve. Vacsorára csirkét kértem, valami krumplipüré-szerű izével és spenóttal, de alig bírtam megenni. Csak hadd aludjak már.

02.00, Augusztus 19, Szombat – valahol Afrika felett: Vacsora után leoltották a villanyt és az összes stewardress eltűnt (ezen gondolkoztam végig, hogy hová, de gondolom ha bajom lett volna, előjönnek), végre aludhattunk. Sajnos egy ilyen repülőn még sokkal nehezebb aludni, mint egy buszon, pedig én aztán hozzá vagyok szokva az ilyen hosszú utazásokhoz és akárhol el tudok aludni. De a levegőben (bármilyen ellentmondásos is), nincs friss levegő, igazából Bécs óta nem voltam szabad ég alatt, csak ilyen zárt terekben. A repülőgép pedig borzasztó ilyen szempontból, főleg az ablak mellett. A mellettem ülő nő terjedelmessége sem segített a helyzeten, bár szegény nem tehet róla, és a mosolygásával igazán jó benyomást tett rám. Igazából a repülőgép van szarul megcsinálva.

05.00, Augusztus 19, Szombat – valahol az Atlanti-óceán felett: Tengeribeteg lettem a repülőn. Eddig is alig bírtam aludni a borzalmas hasgörcsök és hányingerem miatt, de egyszer csak arra ébredtem, hogy kész vége, aztán a szám elé tartva a kezem, felvertem a szomszédomat, hogy engedjen ki. Szegény nő annyira aggódott, még percekig nézett utánam, jól vagyok-e. A mosdó előtt állva (mert az természetesen foglalt volt) aztán kicsit jobban lettem, azon a részen sokkal jobban járt a levegő. Az út további részében nem sokat aludtam, inkább a szememet becsukva zenét hallgattam, alig vártam, hogy leszálljunk végre.

talán látszik, erre ment a repülő

08.00, Augusztus 19, Szombat – már Dél-Amerika felett: Már reggel van, mégsem kapcsolják fel a villanyt, a repülőn (és kint is, kilestem az ablakon) vak sötét van. Hoztak reggelit, de én csak kólát és vizet ittam, az egyik stewardress meg is kérdezte, jól vagyok-e. Hát nem egészen, mégis azt mondtam igen, igazából túl fogom élni. Alig várom, hogy Sao Pauloba érjünk, percenként nézem a Flight Info-t, egy térképen lehet követni, hogy merre vagyunk éppen. Ez a pár óra egy örökkévalóságnak tűnik az érkezésig.

11.30, Augusztus 19, Szombat – Sao Paulo: Már a repülőgépen átállítottam az órámat, itt csak fél 7 van. Kiszállunk a gépből, rohanok előre, le ne késsem a következőt, csak másfél órám van. Passport-control, polícia federal, belépés az országba. Minden papíromat nézik, vízum, útlevél, belépési kártya. Mehetek. Futok. Bőröndömet megvárom (milyen szerencse, megvan), rohanok át a vámon is. Kiérek, a tranzitból, fogalmam sincs, hol vagyok, és mit kell csinálnom. Odamegyek néhány egyenruhás bácsihoz, az egyik próbál segíteni, nem sok sikerrel. Végül nagy nehezen kitalálom, hova kell állnom. Kígyózó sor. A Curitibába igyekvőket nemsokára előre hívják, kevés idő van a gép indulásáig. Feladom a bőröndöm megint, a másikkal rohanok tovább. Egy hatalmas terminálon találom magam, vagy ezer ember körülöttem, sehol semmi kiírva, a reptér alkalmazottai nem értik, amit kérdezek. Káosz. Végül csak kiokoskodom magamtól, hogy merre kell mennem, megtalálom a biztonsági ellenőrzést. Rohanok. Becsipogok a kapun. A pasi integet, menjek még egyszer. Megint csipog. Majdnem megőrülök, ő látja rajtam. Megkérdezi: telefon? s én a homlokomra csapok: a farzsebemben van. Futok tovább, a tábla szerint 5-10 perc gyalog a kapu, nekem van 5 a beszállásig. Végre megtalálom, megint kígyózó sor, de legalább mindenki oda megy, ahova én. Megkönnyebbülés, most már biztosan odaérek.

a hegyek mögött ott messze, az az óceán

14.30, Augusztus 19, Szombat – Curitiba: Itt még csak fél 10 van. Leszállok a gépről, el sem hiszem, hogy megérkeztem. A közérzetem rendbejött, végre friss levegőt is éreztem kicsit, csak marha éhes vagyok és gyenge. Megyek, megkeresem a bőröndömet. Várok vagy fél órát, már megijedek, hogy elveszett, mire végre megtalálom. Kihúzom az ajtón, s, ahogy az kinyílik, megpillantom a családtagjaimat, akiket eddig életemben egyszer láttam, elég sok éve. Egy hatalmas tábla a kezükben, amin az áll: WELCOME SARA. Mindenki mosolyog, tapsol, örül, én egészen meghatódok, talán a kimerültség. Ők fotózkodnak velem, én mindenhova nézek, ahova mondják, bólogatok, hogy jól utaztam, lényeg, hogy itt vagyok. Valahogy már most otthon érzem magam, biztos a Magdi (a nagymamám nővére) vonásai a fiai arcán okozzák ezt a furcsa megnyugvást.