A brazil papírjaimat rendbe tenni több napba telt, most megpróbálom itt
összefoglalni.
Tehát, hétfő reggel Paulinho és a barátnője értem jöttek korán, olyan 8-9
körül, hogy mindent elintézzünk. Először is elmentünk a postára, hogy CPF-t
csináltassunk – Cadastro de Pessoas
Físicas, azt jelenti, hogy az emberek nyilvántartása, amúgy egy kártya a
nevemmel és egy számmal, ami mindenhez kell itt. Én amúgy ezt már kikértem a
budapesti brazil nagykövetségen, és a postán ki is derült, hogy nem tudják
kiállítani a kártyát, ahhoz máshová kell mennem. A szám azért működik így is,
az a lényeg.
Ezek után elmentünk egy buszpályaudvar-szerű helyre, hogy cartao de onibus-t csináltassunk, az egy
kártya, amit fel lehet tölteni pénzzel, és amikor felszállok a buszra, csak
lehúzom minden utazásnál. Itt kiderült, hogy ezt csak azután tudom
megcsináltatni, miután van „brazil személyigazolványom” (egy kártya, amit a
rendőrségen kell kikérni a külföldieknek). Irány a rendőrség.
 |
| Universidade Federal do Paraná |
Előtte viszont meg volt beszélve egy találkozóm Jacquelin-nal, az itteni
mentorommal (akit az egyetemen keresztül ismertem meg, és mindenben segít,
amiben kell), úgyhogy elmentünk az egyetemre. Hatalmas és gyönyörű épület,
Paulinho és a barátnője fél órán keresztül fotóztak előtte. Jacquelin-nal
elmentünk a CELIN-be, ahol a portugál óráim lesznek majd, és megkérdeztük,
mikor tudom megírni a szintfelmérőt, hogy aztán beoszthassanak csoportba. Fél
2-re vissza kell majd jönnöm. Elköszöntünk Jacquelin-től, neki is dolga volt,
és Paulinhoékkal elmentünk ebédelni. Megint egy kifőzdében ettünk, ez még
olcsóbb volt, mint a szombati, és nagyon finom.
 |
| én és az egyetem :-) |
Ebéd után elmentünk a rendőrségre, azaz a Polícia Federal-hoz. Iszonyú sok ember várt útlevélre, de
szerencsére az immigration részlegen
senki sem volt. Elég viccesen éreztem magam, még sosem voltam ilyen irodában,
itt most én vagyok bevándorló. Az egyik alkalmazott a kezünkbe nyomott egy
hatalmas listát, hogy ezeket a papírokat hozzuk be, és ezt meg ezt fizessük be,
akkor csinálják meg a kártyát. Nagyszerű. Adieu
portugál-teszt, mehettünk Paulinho lakására mindent lefénymásolni és
kinyomtatni. Mivel én egy kukkot se értettem a leírtakból, Paulinho segített
mindenben, kinyomtatta az űrlapokat, lefénymásolta az útlevelemet, a vízumomat,
mindent. Mikor megakadt (nem talált egy űrlapot az interneten) legalább másfél
órán keresztül próbálta elérni az immigration
office-t, vagy tizenkét telefonszámot felhívott, de senki sem válaszolt.
Először csak portugálul mondott csúnyákat (azt hitte, nem értem), de egyszer
csak kibukott belőle magyarul: „tiszta
hülye!”, ránéztem, és kitört belőlünk a nevetés. Végül hagytuk az utolsó
űrlapot, elmentünk a bankba befizetni az egyik csekket, aztán hazavittek. Paulinho
tökéletesen megfogalmazta a mai nap tanulságát: Fizemos nada hoje (azaz
semmit sem csináltunk ma). Holnap folytatjuk.
Másnap kicsit később jött Paulinho, immár a barátnője nélkül (ő visszament
Sao Pauloba, dolgozni), és egyből a Policia
Federal-ra mentünk. Beadtuk az összes papíromat (ennyit szerintem még a
vízumhoz sem kellett összeszedni, pedig az se volt egyszerű), befizettünk még
egy csekket, és vártunk. Ujjlenyomatot is vettek megint, mind a tíz ujjamról,
de nem ám elektronikusan, mint a nagykövetségen, hanem rendesen összekenték
valami fekete dologgal a kezem, utána alig bírtam leszedni. Amúgy mindenki
rettentő kedves volt, csak ez a bürokrácia borzalmas, minden iszonyatosan
bonyolult. Mindent neked kell csinálni, hiába van hat alkalmazott az irodában,
azok nem csinálnak semmit, de tényleg. Végül csak megkaptam a papíromat (egy
borzalmas fotóval természetesen), a végleges kártyát csak 3-4 hónap múlva
kérhetem, majd vissza kell jönni.
 |
| Polícia Federal épülete |
Következő lépés a buszos kártya volt, szerencsére ezzel a papírral most már
ki tudták nekem állítani, de kellett hozzá egy csomó dokumentum (útlevél,
vízum, stb.). Tanuló bérletet nem tudtunk venni, mert az még (ennél is)
bonyolultabb lett volna. Aztán elmentünk pénzt tenni a kártyára, és Paulinho
vett nekem egy brazil SIM-kártyát is, hogy tudjak velük kommunikálni.
 |
| Subway |
Időbe telt, mire megértettem, hogy Paulinho azt kérdezi, mit akarok enni:
kifőzdében vagy szendvicset. A kifőzdére ugyanis a comida szót használta, ami hasonló a comer (enni) szóhoz, és én azt hittem, csak azt mondja, együnk
szendvicset. Sokáig bólogattam, hogy igen, ő meg nézett, hogy de mi igen? Nagy
nehezen megtaláltuk a probléma forrását, és akkor már én mondtam, együnk
szendvicset, a változatosság kedvéért. Bementünk egy Subway-be, mert majd’ megőrültem, mikor megláttam, nagyon szeretem.
Paulinho nem nagyon ismerte, nem tudom, ő mennyire értékelte, de nem tűnt túl
csalódottnak. Annyira vicces, mikor random magyarul kezd beszélni, itt például
az történt, hogy a gyorsétterem falán, egy New Yorkról készült fotót
nézegettünk, és egyszer csak azt mondta: „de
hol van a Wall Trade Center?”.
Ebéd után Paulinho elvitt a CELIN-be, hogy megírjam a portugál szintfelmérő
tesztet, utána értem jön. A teszt nem volt túlságosan nehéz, utána beszélgetnem
kellett egy tanárral, az már kicsit kevésbé ment, úgyhogy „básico 3” csoportba
kerültem, ami az alapszint teteje. Egy hónap múlva remélem, már a középszint
közepe-tetején leszek. A teszt után közölték, hogy akkor mehetek is órára, én
meg teljesen lefagytam, mert se toll, se papír nem volt nálam, Paulinho meg
jött értem. Na, nem baj, beültem órára, küldtem egy üzenetet neki, hogy csak
5-re jöjjön, a mellettem ülő francia lánytól kértem egy tollat. Rögtön össze is
barátkoztunk, miután meg bírtam szólalni franciául (most annyira keveredik az
angol, a magyar, a francia és a portugál a fejemben, hogy néha egy-egy nyelv
teljesen kiesik és sok idő, amíg meg tudok szólalni), ő Valence-ből jött, ami
Lyontól egyáltalán nincs messze. Van még egy francia srác és még egy lány a
csoportban, velük is összemosolyogtam, miután kiderült, egy nyelvet beszélünk.
Amúgy nagyon vegyes csoport, van két japán, két koreai, egy jordániai, egy ghánai,
egy kínai, mindenki nagyon szimpatikus. A tanár is aranyos, picike duci pasi,
mindkét fülében hatalmas fültágítók. Bemutatkoztam neki, elmagyarázta, hogy
hogyan lesznek a portugál órák, a könyvet hol kell megvennem, stb. Minden nap
(!) délután 2-től 5-ig portugál órám lesz. Nagyon sok, de legalább hamar
megtanulok. Óra után Paulinho ott várt rám a recepción, aztán hazavitt.
 |
| autóval a városban |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése