Szeretek reggel buszozni, mindig más. Ma is szürke volt minden, de velem
együtt felszállt két szőke nő is, akik egész úton szórakoztatták a sofőrt, és
közben dőltek a nevetéstől, ezzel engem is jó kedvre derítve. Ma nem is
olvastam, inkább figyeltem a körülöttem zsizsegő brazilokat, itt mindig
mosolyog mindenki.
Az egyetemen Outras antropológias
(más antropológiák) nevezetű órám volt, egy nagyon szimpatikus, fiatal tanárnővel.
Ez volt eddig a legjobb órám az összes közül, eszméletlen érdekes volt. Az
elején megkérdezte, mennyi antropológiát tanultam eddig, mert ez már „haladó”
kurzus, és jó volna, ha a „klasszikusokkal” tisztában lennék. Mondtam neki,
hogy remélhetőleg egy antropológia alapszak után tisztában vagyok velük, de
majd kiderül. A tárgy programja a poszt-kolonizáció körül mozog, sokat
beszéltünk francia antropológusokról és filozófusokról (Foucault,
Lévi-Strauss), és nekem is folyamatosan ugrottak be újabb és újabb nevek. Azért
tetszett nagyon az óra, mert nagyon sokat gondolkoztam, és ha valami ennyire
elgondolkoztatja az embert, az csak jó lehet. Amúgy nagyon kevesen vagyunk a
csoportban, ezen az órán azt hiszem öten voltunk… De engem nem zavar, így
sokkal jobban hozzá lehet szólni a dolgokhoz, és inkább beszélgetés az egész,
mint előadás. Sajnos én még nem vagyok olyan szinten, hogy meg tudjam
fogalmazni a (tudományos haha) gondolataimat portugálul, de igyekszem.
Óráról kijövet hozzám csapódott két srác, az egyik egy kövérkés, nagyon
szőrös csávó, elkezdett kérdezgetni, de annyira hadart, hogy kb. fél órán
keresztül egy szavát sem értettem, és találomra válaszoltam. Együtt mentünk
ebédelni is, mire leültünk az asztalhoz, már egyre jobban hozzászoktam a
hadarásához, ebéd után kiültünk az egyetem udvarára dumálni, akkor már majdnem
minden szavát megértettem. Mesélt Lengyelországról (ott élt 3 hónapot), Sao
Paulorol, a nyelvtanulásról, utazásról. Nagyon aranyos volt, igazi életművész.
Kettőre mentem a portugál csoporttársaimmal az eheti kulturális foglalkozásra.
Most moziba mentünk, egy brazil filmet néztünk („Eu nao quero voltar sozinho”), ami egy vak fiú szerelméről szólt,
beleszeret egy fiú osztálytársába. A téma tetszett, de sajnos a film elég
infantilisre sikeredett, nem nézném meg többször. Lucile, a francia barátnőm is
így gondolta, ezt hazafelé megbeszéltük.
Ma a film után egyből hazamentem, nagyon sok dolgom volt, holnap költözök
át Paulinho-hoz, mert Edith néni elutazik egy hétre, Argentínába, az
unokájával. Otthon hajmosás, pakolás, tanulás, alig maradt időm az este végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése